A belváros legszebb része, Miskolc „Rózsadombja”.(18)
E sorozatom írásának legelső részében a régi Népkert bemutatásáról próbáltam képet festeni, és nosztalgikus sétám is innen indult el. Most újból visszatérek erre a helyszínre és innen folytatom az utamat tovább, déli irányban. A Népkerttel szemben (Görgey Artúr utca) jelen időszakban egy földszintes családi ház jellegű épületben egy óvoda található. Ebben az épületben az 50-es években egy általános iskola volt található, ahol is a kisdiákok az első két évfolyamot végezhették el. Én is itt kezdtem a tanulmányaimat, majd a harmadik évfolyamot már az akkori Malinovszkíj (később Kun Béla, majd a mai nevén Soltész Nagy Kálmán) úti iskolában folytattam tovább. Szüleim elkísértek minden reggel, majd az iskola déli befejezése után megint jöttek értem. Akkoriban még a villamos is járt a hejőcsabai elágazásig, és már akkor is egy nagyon forgalmas útszakasz volt itt. Ezenkívül az 50-es években a Népkert sem volt még elég biztonságos egy egyedül sétáló kisgyerek számára, és sok esetben a felnőttek számára sem. Tudniillik előfordultak még vetkőztetések (ruhák eltulajdonítása), rablások, és másféle rossz cselekedetek is. Nem sok idővel voltunk még túl a II- ik Világháború befejezése után, és nagy volt még a szegénység. Ha ritka esetben nem tudtak elém jönni a szüleim, félve rohantam végig a Népkerten keresztül haza, a Farkas Károly utcai lakásunkig (a mai nevén Budai József utcába). De ma már visszagondolva csak a kedves emlékek maradtak meg ebből az időkből, az ártatlan gyermekkor szépségeivel és a szülői biztonság hátterével.
Ha emellett az épület mellet közvetlenül felsétálunk a dombra, itt található a Kálvária-kápolna, amely 1864-re készült el, és ahol a domboldalon 6 lépcsős kálvária sort építettek. Mára a stációk közül már csak 4 található, és az is eléggé rossz állapotban. Az 1990-es években ezt a kápolnát részben renoválták.
Továbbhaladva elérkezünk a Herman Ottó Múzeum Görgey Artúr utcai főépületéhez, amelyet a múzeum 1980-tól vett birtokba, és itt található a képzőművészeti gyűjtemény is. Ez az építmény 1952-ben épült szocreál stílusban, és eredetileg az MSZMP miskolci pártbizottsága részére. Majd amikor elkészült az új pártbizottság épülete a Mindszenti templommal szemben, akkor vette át a múzeum. A múzeum mellet a Görgey Artúr utca 32 szám alatt található műemlék villaépület a Kós Ház, amelyet a híres magyar erdélyi építész Kós Károly tervezett 1928-ban. Építésztörténeti kiállításnak ad otthont, és a korábban megszűnt Déryné utcában található Művészklubnak is. Mielőtt „Kós Ház”-ként kezdett üzemelni a 80-as évek végétől?, azt megelőzően bérlakás volt, eléggé elhanyagolt állapotban.
A mai igen elegáns sarok épület a Cafe du Boucher Belga Söröző és Étterem (Görgey u. 42 sz.), melynek a helyén korábban egy élelmiszer-csemegebolt volt található, a köznyelven Turi Népboltként, amely a korábbi tulajdonos vagy boltvezető nevén volt ismert a környéken lakók számára. Jó kisbolt volt ez, minden szükséges árucikk megtalálható volt benne, ami egy élelmiszer-csemege jellegű boltban szükségesnek mondható. De gyermekként sokszor haragudtam is erre a boltra, mert volt, hogy naponta többször is el lettem küldve vásárolni, így megszakítva a kis barátnőmmel való játékok folyamatát. Ma már nem létezik, de az itt lévő kis téren volt található a Román Emlékmű, amely a háborúban elesett román katonáknak volt állítva. Most innen fordulnak felfelé az autóbuszok az avas-déli lakótelep irányában. Miskolcnak ezt a városrészét a Népkerttől a Görgey utca és a Csabai kapu vonalát egészen a Petneházi bérházakig, nevezik a köznyelvben Miskolc „Rózsadomb”-jának. Exkluzív villanegyed épült itt zöldövezetben, már a 20-as évektől kezdve a napjainkig. Ugyanígy a Népkert melletti másik oldal is ugyancsak ennek nevezhető.
Szemben az Avas oldalával találkozhatunk a Semmelweis Kórházzal, (korábbi nevén Erzsébet Kórház), amely városunk egyik méltán kiemelt kórháza. Egyébként ezen a városrészen található a belváros egészségügyi központja. Az elmúlt évtizedekben igen nagymértékű felújítások és modernizálások voltak itt eszközölve. Továbbhaladva elérkezünk a korábban SZTK-nak nevezett Rendelőintézet épületéhez (Csabai kapu 9-11 szám) ma már MISEK néven, (Miskolci Egészségügyi Központ) amely épület az 50-es években épült, tipikus szocreál stílusban. Az elődje a Bajcsy Zsilinszky utcán volt található a Katalin -köznél még OTI néven. Igen nagy betegforgalmat bonyolít le, sok újfajta modern vizsgálati módszerekkel. Szemben a másik oldalon található most a Toscana Art Cafe, amely korábbi nevén Művész presszó volt, ami egy igen kellemes és hangulatos vendéglátóhely, különösen nyáron a kerthelyiségével ahonnan is egy nagy forgalmú, de mégis zöldövezeti rendezett utcára tekinthetünk. Azért a neve „Művész”, mert a szomszédságában van a Művésztelep, ahol a város egyes művészei élnek és alkotnak. Kicsivel odébb elérkezünk a Tüdőkórházhoz, amely sokkal régebben még az 50-es években, Honvédkórház néven diszponált, de ma már mint Tüdőkórház sem üzemel, mert beleolvadt a Semmelweis kórház funkciójába. Ha gondolatban visszatérek a Népkert melletti városrész negyedébe, ahol is életemnek az első 26 évét éltem, az 50-es években de még a 60-as évek elején is nagyon sok lebombázott romos épület volt itt található, az 1944-es angolok általi szőnyegbombázások eredményeként.
A bombázások célja a miskolci Tiszai Pályaudvar volt, ami légvonalban innen nagyon közel található. Gyermekként kis barátnőmmel nagy örömmel ugra-bugráltunk a szomszédos épülettorzókon esetleges ottmaradt „kincseket” keresve. Ezenkívül az iskolai bogárgyűjteményünkbe itt hajkurásztuk a lepkéket, a szüleink által drága pénzért megvásárolt teniszütőinkkel lecsapkodva őket. Mondanom sem kell, hogy az ilyen befogások által a lepkék már alkalmatlanok lettek a további funkciójukra, a törött lábaik és szárnyaik által. Nagyon nehéz évek voltak ezek, de gyermekként akkor ezt még nem igazán érzékeltük, mert azt találtuk természetesnek. Örök szép emlékek maradnak mindörökre. Emlékeznek még az akkori időkben az egész városban közlekedő, lovaskocsin szállító szódavizesre?, vagy a szenesre? Kiabálták, hogy szódás!! és aki akart kiment hozzá és vásárolt, illetve cserélte a szódavizes üvegét. Gyermekkorom legsötétebb emléke viszont a „drótos” volt. Ez a vándor a hátán egy nagy állványos fadobozzal felszerelve végigmenve az utcákon kiabálta, hogy „drótos tót”. Vagyis a fémedények foltozását és egyéb más forrasztani valókat vállalt. Nem volt a kinézetük sem túlságosan bizalomgerjesztő, és többnyire akcentussal is beszélték a magyar nyelvet, mert tót legények voltak. Én nagyon féltem tőlük, mert a szüleim ha rosszat csináltam, azzal fenyegettek, „ha nem leszel jó, odaadunk a drótosnak”. Ezek után természetesen egy jó darabig nagyon jó voltam. Ez volt az akkori szülői fegyelmezés egyik fajtája. De mondhatom igen hatásos volt. A mai napi sétám befejezéseként elérkeztünk a Petneházi bérházakig, amely építmények az 50-es években épültek, kimondottan szovjet típusú tervezés alapján. Nem túl szépek ezek sem, de legalább nem betondzsungelek, mint a későbbi utódjaik. Szemben velük volt az Avas szőlőhegye, ahol is kis lakóépületek, borházak, szőlők voltak még az 50-es 60-as években is. De ez már a következő sétám helyszínének a témája lesz, azaz az Avas-Dél, Miskolc – „Chicago”-ja. Ha kedvük lesz tartsanak majd akkor is velem.
Előző sétáim helyszíneinek a leírásait megtalálják a blognevemen.
Folytatása következik.
ok.ildi.blog