Nem tudom, hogy lehet ilyen  légkörben tanítani. Azt viszont biztosan tudom, hogy aki pedagógusnak született, az ma is varázsol.
Ha Kissné Jolika tanárnő a terembe lépett, pisszenés sem hallatszott. Úgy tanított, hogy láttuk Kőmíves Kelemen kétségbeesett arcát, amint rádöbben, hogy az ő felesége közeledik Déva várához. Arról íratott dolgozatot, hogy mit érezhetett Mátyás király, amint meglátta a becsapott Szép Ilonka sírját. De magyartanárunk lazítani is tudott. Ilyenkor mi meséltünk az osztálynak. A csúcs, a későbbi Edda-frontember, Pataky Attila volt, aki ugyanúgy, mint ma a színpadon, lendületesen hadonászva adta elő az éppen akkor kiötlött történeteit.

 

Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy mindezek mögött az állt, hogy Jolika néni éles szemmel figyelte, melyikünkben mi lakozik. Az járt a fejében: hogyan lehet kihozni belőlünk a tehetséget. Igazgatóval, tanártársakkal, szülőkkel veszekedett értünk, ismerte a rábízott nebulók életének örömeit és tragédiáit. Szava szent volt szülő és diák előtt. Tudták, tudtuk, hogy értünk él.

És most? Hogy vannak manapság az igazi pedagógusok, a ma kissnéjolikái? Egy olyan korban, amikor magukat bölcsnek vélő naplopók arról fecsegnek a médiában, hogy túl sok pénzt visz el az oktatás, túl sok a tanár, rossz a hatékonyság. Amikor reszketni kell a munkahelyért, figyelni, hogy ki előtt mit mond az ember. Amikor csak remélni lehet, hogy a szintén kirúgással fenyegetett igazgató kiáll majd embereiért. Amikor ombudsmannal, újsággal, tévével fenyegetőző szülők rohannak be órákra, mert édes kicsi gyermekükre csúnyán nézett a tanár. Amikor a „vásott nebulók” feltehetnek az internetre egy hangosabb szót, egy kétségbeesett gesztust.

Nem tudom, hogy lehet ilyen légkörben tanítani. Azt viszont biztosan tudom, hogy aki pedagógusnak született, az ma is varázsol. Nem figyel arra, hogy hatalmasak jönnek, nagyokosok mennek. Csak arra figyel, hogy a rábízott emberkék megismerjék és megtanulják a világ csodáit. Finoman formálja lelküket, hogy tanuljanak emberséget, tisztességet, becsületet.

A mai hatalmasok Horthynak állítanak szobrot, pedig jobb lenne, ha – a nagy nemzeti hőzöngés közepette – inkább a nemzet igazi napszámosára, a pedagógusra gondolnának. Valahogy úgy, ahogyan Füle Lajos költő tette:

„mikor fogunk szobrot emelni, s fogunk-e hát neked, magunkban, LÉLEK SZOBRÁSZA?”