Mielőtt elhagynám az Avas-déli lakótelepet az egyetem irányában, feltétlenül szükséges még itt megemlítenem „Az Isteni Ige Temploma” -t a Fényi Gyula tér 4 szám alatt. (Nosztalgikus séta a „régi” Miskolcon (20.)Bár ez már a mai Miskolc reprezentánsa, de a városunkhoz tartozik mint kreatív, modern új építmény. „Ez a templom az Avas-déli lakótelepen áll a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium szomszédságában. A panelépületekkel körülvett vörös-téglás modern stílusú katolikus templom, amelynek a tervezésekor már hozzá lett gondolva a későbbi Jezsuita Gimnázium hasonló kialakítású tömbje is. A tervek sikerrel vettek részt a Velencei Építészeti Biennálén. A templom főhajójának 4/5 része római katolikus, 1/5 része görög katolikus tulajdonú. 1992 húsvétra készült el a görög katolikus kápolna, majd az év szeptemberében felszentelték az Ige templomát is, és egyúttal letették a gimnázium alapkövét. 1995-re felépült az észak-olasz mintát követő harangtorony. A templom róm. katolikus kápolnájának szárnyas oltárát Máger Ágnes, a fából faragott keresztút stációkat Kopp Judit készítette. A görög katolikus kápolnát Kárpáti László ikonjai díszítik. A templom főhajójának négy evangélistáját Xantus Géza csíkszeredai festőművész, a szentkoronát felajánló Szent Istvánt és a gyermek Jézust karján tartó Máriát ábrázoló fatáblát, Salló István csíkszeredai fafaragó készítette”. (forrás: szabad enciklopédia)
És most elérkezünk az önálló városrészként (campus) épült Miskolci Egyetemhez, University-hez. „Ennek az egyetemnek az őse Selmecbányán 1735-ben bányászati és kohászati tanintézetként alakult, majd 1846-tól az erdészképzés is megindult. 1920-ban a trianoni békeszerződés után Selmecbányát Csehszlovákiához csatolták, így az Akadémia Sopronba költözött. 1949-ben a Magyar Országgyűlés elrendelte, hogy a felsőfokú műszaki szakképzés fokozása céljából Miskolcon Nehézipari Műszaki Egyetemet kell létesíteni. Ez akkor még csak a bánya és a kohómérnöki karra tagozódott. Majd ebben az évben megalakult a Miskolci Egyetem, amely Sopronból áttelepült a bánya és kohómérnöki karral és itt, az újonnan létesült gépészmérnöki karral bővült.
1950-ben kijelölték az egyetem mai helyét és megkezdték az építkezést. Az első diplomakiosztó ünnepség 1953-ban volt. 1981-től beindult a jogászképzés is, amely 1983-tó önálló fakultásként működik, majd az egyetem univerzitás szintre fejlődik: műszaki karok, társadalomtudományi stúdiumok (jog, filozófia, szociológia, közgazdaságtan, stb.) illetve a Nyelvi Intézet. 1987-től beindult a közgazdászképzés, majd 1990-ben a Gazdaságtudományi Kar is. Ekkortól a hivatalos neve Miskolci Egyetem lett. 1997-től a Bölcsésztudományi Karral, majd a csatlakozó Bartók Béla Zeneművészeti Intézettel is bővült. 2000-től a sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskola is az egyetem főiskolai kara lett. Majd egy év múlva az Egészségtudományi Intézet főiskola szintű alapképzése a védőnő, és gyógytornász szakon is megindult. 1993-ban megindul a doktori (PhD) képzés is”. (forrás: ismeretlen).
Ezzel az egyetemmel kapcsolatosan ha visszagondolok a régi időkre (70-es évek), sok kedves barátunk tanult itt magyarok, és külföldi diákok is. Így általuk, többször is meg voltunk híva a hétvégeken megtartott disco bulikra, amelyek az E-3-as?, vagy E-7-es? kollégiumban voltak megrendezve. Ekkoriban még a disco zene volt a divatos, (Abba, Bony M, Smokie, stb) és igen jó hangulatú összejövetelek voltak ezek. Az akkori DJ is jó barátunk volt. El kell mondanom azt is, hogy nem árultak ekkor még tömény alkoholt, csak sört és üdítőket. De nyilván voltak akkor is olyanok, akik esetleg ezt becsempészték, de botrányokra azért mégsem emlékszem. Csak a jó zenére való tánc, a baráti beszélgetések, a jóízű nevetések voltak a jellemzőek. A drogok ekkor még nem léteztek, mégis igen jól és felszabadultan éreztük magunkat. Volt még az akkori Miskolcnak egy másik kedves figurája a Plósz Vazul. Róla azt kell tudni, hogy ennek az egyetemnek a hallgatója volt, kb. 8-9 évig. Őt nevezték az egyetem „U.V. (utóvizsga) királyának”, s azért tartott neki az elvégzése olyan sok ideig, mert többet volt az egyetemtől távol, mint a helyszínén. A hallgatók viccből állítottak neki a parkban egy „szobrot” is, mint „királynak”. Jópofa, kedves, vagány fiú volt. Aztán sajnos az egyetem elvégzése után nem sokkal tragikus befejezése lett az életének.
Az egyetemet elhagyva találkozhatunk a Gyermekvárossal (Miskolci Gyermekvédelmi Központ), amelyet 1973-ban adtak át, és házgyári technológiával épült. E létesítmény fölött hétvégi házak, gyümölcsösök, szőlők, és nyaralók találhatóak, méltó bevezetése ez a tapolcai üdülő városrésznek. A főközlekedési úttól nem messze folyik a Hejő patak, a Bükk hegység keleti oldalában Tapolca területén ered, majd a Tisza folyóba torkollik. Alapvízhozamát a tapolcai hideg és langyos karsztforrások adják. A Sajó folyóval majdnem párhuzamos irányban folyik, d-k-i irányban.
Az 50-es, 60-as években, a régi közlekedési úton haladva értük el Tapolcát, amely a természeti szépségekben bővelkedő Hejő patak völgyében, a Bükk hegység keleti részében helyezkedik el. A szüleimmel nyáron szinte minden vasárnap (a szombat még munkanap volt ekkor) kijártunk a strandra kerékpárral, én ültem gyerekülésen az édesapám kerékpárján, az Anyu pedig jött utánunk, ő is biciklivel. Közel sem volt még akkora a forgalom mint jelen időben, hisz nem is volt még ennyi autó. Volt olyan is, hogy gyalogosan sétáltunk ki az otthonunktól, de haza már autóbusszal jöttünk. Az apám az egészséges életmód hirdetője volt (kirándulások, séták, túrák), sokat sportolt is, de a sors akaratából sajnos mégis fiatalon eltávozott. Amikor már az öcsém is megszületett ezt az utat már autóbusszal tettük meg, amelyek zsúfolásig voltak megtelve minden alkalommal. Ekkoriban a miskolci emberek többségének ez volt a nyári hétvégi programja, amely igen kellemes és megfizethető szórakozás volt.
A strandfürdő is mindig telve volt, a családok által leterített plédek szinte egymásba értek. Otthonról hoztuk az előre elkészített ebédet és a fürdőzések szüneteiben a hűset adó fűzfák alatt megebédeltünk. Akkoriban még nem volt jellemző a strandon megvásárolni az ennivalót, hisz az emberek pénztárcája ezt nem engedhette meg, egy két apróság megvásárlásának kivételével (az akkori üdítőital a Bambi amelyet én nagyon szerettem, vagy egy fagyi). A mai fogyasztási társadalom ekkor még nem létezett. Sokkal ésszerűbben éltek az emberek, jobban meg is becsülték a pénzt, és az igényeik is jóval szolidabbak voltak. Erre volt csak lehetőség akkor, ezt vették természetesnek, még ha muszájból is. És mégis boldogabbak voltunk.
A hangszórókból az akkori divatos slágerzene szólt, időnként fontos bejelentésekkel megszakítva azt. Általában délelőtt 10 órától délután 4 óráig kint voltunk a strandon, majd egy kis séta a parkban, néztük a csónakázó tóban evezőket, közben egy fagyival is meg lettünk ajándékozva. Ezekben az időkben a buszvégállomás egy kicsivel távolabbi helyen volt a mostanihoz viszonyítva. Közvetlenül a park lejáratával szemben volt egy nagy alapterületű fedett, de nyitott faszerkezetű váróhely, ahol terelőkorlátok voltak elhelyezve a rengeteg váró utas részére. Kígyózva tudtunk csak előbbre jutni, mert érkezési sorrendben kellett oda beállni. A nap végén annyi ember várakozott ott, volt hogy csak a 4-ik induló busszal tudtunk hazatérni. Mikor már fiatal lány voltam először barátnőkkel, majd udvarlóval jártunk ki Tapolcára a strandra, és utána beültünk egy üdítőre, zenehallgatásra az Anna presszó kerthelyiségében, ami igen népszerű volt. Élő tánczenekar játszotta a legdivatosabb slágereket nagy területű tánc placcal, ahol természetesen jókat táncoltunk is. Mindég telt ház volt a délutáni és esti órákban ebben a hangulatos kerthelyiségben. A belső elegáns étterme is vonzotta úgy a miskolciakat, mint az akkoriban még bőven idelátogató turistákat is.
Ezenkívül ott volt még a kisebb, de ugyanezen jellemzőkkel a Kisvadász Étterem, a Lídó Hotel presszója, majd a későbbiekben megépült Juno Hotel, és több más kisebb vendéglátó egységek is. Jelen időszakban már egyik sem létezik, nem üzemel a stranddal együtt. Állítólag a Barlangfürdő termálvize is megszűnt. Tudomásom szerint szintén nincs már a strand környékén lévő pavilonsor sem, amelyekben sült halat, kolbászt, lángost, palacsintát, süteményeket, kávét, italokat, stb. lehetett vásárolni az arra sétálóknak. Hogy ezek nem eléggé elegánsak?, de viszont mégis szükségesek a kisebb pénzű ott sétáló emberek számára, akik megéheznek és megszomjaznak. A Balaton partján is mind a mai napig megtalálhatóak ezek az olcsóbb étkezési „talponálló” lehetőségek. Az igazság az, hogy én a jelenlegi Tapolcát már nem igazán ismerem, mert nagyon nincs is miért odamenni, nagyon régen nem jártam már arrafelé. Amiket hallok másoktól az nagyon lehangoló, mert minden megszűnt ami valaha odacsábította az embertömeget.
Tudomásom szerint ahogy mesélték nekem, a park gyönyörű telve virágokkal, madárcsicsergéssel, a bungaló fürdőhely és… semmi más lényeges. Meghalt Tapolca is, mint az egész város. Hogy nincs pénz semmire?, más városok sem kapnak több pénzt városfejlesztésre, és mégis mindegyik megelőzött már minket óriási előnnyel. Ha kevés is a pénz, arra elsőként kellene tartalékolni, hogy az ipart újból felfejleszteni ami szintén halott, de munkahely teremtő és ezáltal profitot hozó, ezenkívül a turizmust is felfejleszteni, pld. Tapolca esetében a régi hangulatának és a turista csalogató jellemzőinek a visszahozásával, a strand újbóli felújítás utáni megnyitásával, mert ezek mind pénzt hozhatnának a „konyhára”. „Meghálálnák” idővel a beléjük invesztált tőkét. Ezeknek a hiányában a város nem fog tudni újból felállni és magához térni tetszhalott állapotából soha. Lekerültünk Magyarország térképéről úgy a hazai, mint a külföldi turisták esetében is. Mai sétámat most befejezem, de későbbi írásaimban biztos, hogy visszafogok térni Tapolcára is
más témaválasztások alkalmával. Legközelebbi „nosztalgikus” sétám helyszínei Hejőcsaba, Görömböly, Martin Kertváros területek lesznek. Ha kedvük lesz, tartsanak majd akkor is velem. Előző sétáim helyszíneinek leírásait megtalálhatják a blognevemen.
Folytatása következik.
ok.ildi.blog