A Recorder magazin május végén megjelent ötödik számának fókusztémája a Vidék vs főváros címet kapta, ezen belül kiemelt helyen szerepel egy nagy cikk a miskolci Edda Művek 1983-as feloszlásáról és két évvel későbbi budapesti újjáalakulásáról. Az Edda búcsúkoncertjéről a Magyar Televízió Ifjúsági Osztálya számára Almási Tamás rendezésében Kölyköd voltam címmel dokumentumfilm is készült, melyet azonban a zenekar frontembere, Pataky Attila le akart tiltatni. A filmet végül 1985-ben bemutatta a televízió, néhány magyarországi és külföldi filmfesztiválon levetítésre került, sőt még a francia ARTE tévécsatorna is megvásárolta, de itthoni moziforgalmazásig soha nem jutott el. A Recorder június 13-án az ötödik lapszámot ünneplő Recorder 005 Partyn levetíti a ritka filmet a Toldi moziban és az vetítés után még egy beszélgetésre is sor kerül Almási Tamás rendezővel. Most pedig következzék az Eddáról szóló cikk monumentálisra kibővített háromrészes változatából – a magyar rock hetvenes évekbeli állapotával és az Edda nyolcvanas évek eleji diadalmenetével foglalkozó első fejezet után – a második rész, mely magát a búcsúkoncertet tárgyalja (holnap pedig jön a zenekar 1985-ös visszatéréséről szóló záró fejezet).
A búcsú
1983 őszén megjelentek a plakátok, hogy az EDDA Művek – tagjainak közös elhatározása alapján – az év végén megszűnik, a zenekar búcsúkoncertjét 1983. december 17-én, szombaton tartja a miskolci Sportcsarnokban. A plakátokon csak négy arc – Pataky Attila, Slamovits István, Fortuna László és Zselencz László – volt látható, a billentyűs Gay Tamás és a szaxofonos Kegye János nem számított állandó tagnak. A pesti közönségtől december 4-én búcsúzott el a zenekar. Már ez a koncert előrevetítette, mire lehet számítani két hét múlva Miskolcon. „Száz szék már összetört. A vécében dugulás, bokáig ér a víz. Hiába kérdeztem, miért törnek-zúznak, senki sem tudta, „csak”, „mert, hogy föloszlik az Edda”. De hát ezért miért kell megbolondulni? Lesz majd Edda II és kész.” – panaszkodott és jósolt pontosan a Magyar Ifjúság riportjában az egyik rendező.
Ekkor már napvilágot látott, hogy a búcsúból koncertlemez és film is készül. A filmet Almási Tamás rendezi, aki Ballagás című mozijában már használt Edda-számokat. Azt is tudni lehetett, hogyan alakul majd a főszereplők sorsa: Pataky Fortunával Norvégiába megy vendéglátózni, hogy összeszedje magát, aztán visszatérjen a színpadra. Slamó pedig Miskolcon marad. Film és lemez mellett egy könyv is várta a maga sorsát. Riskó Géza Eddáról szóló munkája már régen kész volt, de nem hagyhatta el a nyomdát. Senki nem tudta, pontosan miért. Állítólag adminisztrációs hibák miatt csúszott a megjelenés, a városban persze az terjedt, betiltották. Nyomdából kilopott nyers példányok jártak kézről-kézre Miskolcon.
Időközben megindult a roham a jegyért. Órák alatt elkelt mind a 3500 darab. Felvinczy Attila, a koncert szervezője 500 belépőt félrerakatott, hogy a Pestről, „vidékről”, Csehszlovákiából, Jugoszláviából érkezőknek is jusson. Azt valószínűleg mindenki tudta, hogy ez sem lesz elég. De tél volt, a szabadtéri helyek szóba sem jöhettek, és nem volt ettől nagyobb koncertterem Miskolcon.
A hangulat érzékeltetésére adjuk át a szót Riskó Gézának, aki Vas-rock című, 1987-ben megjelent második Edda könyvében ír a koncertről: „Pataky lakása olyanná vált, mint egy siratóház. A koncert napján egész csoportok bőgve jártak az utcán, és már délelőtt ott ténferegtek a sportcsarnok körül. A jegyben, bebocsátásban reménykedők mindenkihez segítségért könyörögtek, a többiek csak, hogy együtt tiltakozzanak. Délutánra a kép Felvinczyt arra néprajzi filmre emlékeztette, amit Moldován Domonkos készített egy indiai cigánytemetésről.” Pataky így emlékezett vissza, ugyanebben a könyvben: „A lakásom arra az orosz templomra emlékeztetett, ahová egy operában a fanatikus óhitűek összezsúfolódnak, aztán magukra gyújtják.”
„Autók, buszok, és az egész nap befutó vonatok hozták az embereket Pestről, Sopronból, Lentiből, Beremendről. Mindenki Patakynak akart üzenni, neki akart rimánkodni: vigyél be.” De a félretett jegyek rohamosan fogytak, és a rendezőknek valahogy igazságot kellett tenni, ki jut be, és ki reked kinn. „Igazolványokat, vonatjegyeket mutogattak, hogy mit bumliztak álló napon át, hogy jelen lehessenek, hogy még az egyszer utoljára lássák az Eddát.” Végül azok nyertek bebocsátást, akik igazoltan Pestről, vagy még messzebbről érkeztek. Egy cigányember azzal kapta el Felvinczy karját, hogy Pestről jött a feleségével és öt gyerekével, ad kétezer forintot, ha beviszi valahogy. (Akkoriban ez egy átlagember félhavi fizetése volt.) Másokat az öltöző-, WC-ablakon keresztül húztak be Patakyék.
Voltak egyéb problémák is. Az egyik beharangozott vendég, Földes László, nem tudott eljönni. Az énekes ekkor a Miskolci Nemzeti Színházban játszott (a Lulu című színdarabban alakította Hasfelmetsző Jack szerepét), Csiszár Imre főrendező nem engedte, hogy előadás közben elhagyja az épületet. A nagyobbik gond Kegye Jánossal volt. Máig terjed a legenda, hogy a szaxofonos annyira részeg volt, hogy össze-vissza fújta a számokat. A végén pedig a könnyes, hisztérikus fináléba is belerondított, amikor elkezdte játszani a Kacsatánc dallamát… Hogy mi történt pontosan, azt csak nagyjából lehet összerakni. Pataky több helyen is azt nyilatkozta, hogy Kegye dupla, majd a koncert előtt egy órával már tripla gázsit követelt tőle, különben nem lép fel. A szaxofonost soha nem kérdezték meg a történetről. (A Recorder megkereste, de azt válaszolta, ennyi idő után már nem akar vádaskodni, meg egyáltalán, foglalkozni sem az üggyel – a szerk.). Hogy mennyire volt részeg, vagy nem részeg, az talán nem is annyira fontos. Talán nagyon haragudott ott valakire, vagy valakikre, és szabotázsból fújta be a Kacsatáncot. A lemezről mindenesetre kemény munkával lekeverték a szólamait, a borítón sem szerepel a neve.
A koncert
A hat órakor kezdődő koncertet a Nehézipari Műszaki Egyetem zenekara, a latin-rockot játszó Aquarius nyitotta. Az Edda két és fél órát játszott, dalokat mindhárom lemezről, és ki nem adott, koncert-kedvenc számokat egyaránt. (A 26 elhangzott számból 10 került fel végül a lemezre.) Volt basszus-, dob- és gitárszóló, és sztárvendégek, Frenreisz Károly, Török Ádám, Papp Gyula, ahogy ilyenkor kell. Egy-egy dal erejéig feltűntek a színpadon régi Edda-tagok is, Csapó György, Róna György és Darázs István. A beszámolók szerint Pataky említette a nyomdában raboskodó Riskó-könyvet is: „6 hónapja vagy 4 hónapja a miskolci nyomdában le van nyomva egy könyv, ott fekszik, az a címe, hogy Edda Művek Miskolc. Én láttam. A felsőbb szervek, a legfelsőbb szervek közül valamelyik úgy döntött, hogy ez a könyv nem alkalmas a kiadásra, de én hiszek benne, hogy megjelenik!”
Hogy az Edda-tagok között milyen volt a hangulat, azt egybehangzóan idézte fel később Pataky és Slamovits is. „A hosszú évek alatt összeszedett rutinnal és lendülettel vágódtunk a közönség elé, de a buli közben, amikor Slamó felé néztem, már semmit nem éreztem iránta, csak azt, hogy ennek sorsszerűen így kellett történnie.” – írja Pataky 2007-ben megjelent önéletrajzi könyvében. „Ott volt mindenki, mellettem Tüsi meg Zsöci … akkor számomra olyanok voltak, mint két krumpli. Pedig szerettem őket, főleg Zsöcit…” – így Slamó a Vas-rock című könyvben.
A végén a négy zenész összeölelkezve elénekelte a felvételről szóló A játék véget ért című dalt. Utána a Kölyköd voltam következett, majd ráadásként még egyszer az Elhagyom a várost. A zenekar bevonult az öltözőbe, a rajongók még sokáig ott maradtak a csarnokban. Aztán a város elcsendesedett: „Csak a Tiszai pályaudvar környéke „nyüzsgött”. Sok száz fiatal az éjféli vonattal indult haza, és a megmásíthatatlan ténnyel: volt egyszer egy Edda… Hullócsillag volt a magyar rockzene egén, amely megállt, hogy látva lássák…” – fejezte be beszámolóját az Észak-Magyarország. „Ma még tizenheten alszanak nálunk rajongók, akiknek nincs szállásuk…” – nyilatkozta Zselencz a Déli Hírlapnak. „Innen indultunk, itt fejeztük be, annak ellenére, hogy sokan tanácsolták: csináljuk meg Pesten ezt a búcsúkoncertet. Ami engem illet: minden csábítás ellenére – mert szép számmal akadt – holnap is Miskolcon kelek fel…” – mondta Pataky, ugyanennek a lapnak.
(folytatás következik)
Fábián Titusz
A koncert kapcsán meg kívántunk szólaltatni több résztvevőt is, de Pataky Attila nem akart a régi dolgokról nyilatkozni, Slamovits István pedig nem reagált a megkeresésünkre, Gay Tamás viszont hajlandó volt visszaemlékezni a búcsúkoncertre:
Gay Tamás (billentyűs) „Amikor odakerültem, már a próbákon érződött, hogy itt valami gáz van. Túl sok volt a súrlódási pont, a tagok már nem tudták mindet elhárítani. Pár hónap után látszott, ennek hamarosan vége lesz. Sajnos, mert én nagyon jól éreztem ott magam. A koncert napján mindenki nagyon ideges volt. Kegye Jani meg én voltunk a vendégzenészek, ránk is kígyót-békát kiabáltak. Jani ötlete volt, hogy kérjünk dupla gázsit. Mert lemezfelvétel is lesz, és be kellett tanulni szinte a teljes repertoárt. Lekezelően bánt velünk Attila ezen az utolsó bulin. De nem is ez volt a lényeg. Szomorúak voltunk, mert megszűnik egy jó dolog. Mi nem úgy mentünk oda, hogy fél évig tart majd ez az egész, azt hittem, nagyobb jövője lesz. A koncerten persze belőlem is előtörtek az érzelmek. Egyszeri, különleges esemény volt, mindenkire hatással volt. De annyira nem tudtam figyelni, rengeteg olyan dalt játszottam, amit korábban soha, nagyon kellett koncentrálnom. Érdekes módon, a gyöngyösi buliból nekem sem rémlik semmi. Akkor már mindenki úgy állt hozzá, nem is akar emlékezni rá. Lenyomtuk rutinból. Nem nagyon volt hirdetve a koncert, kevesen tudtak róla. Almási elég furcsán fogta meg ezt a filmet. Nem igazából az Eddáról szólt, inkább Patakyról. Vége lett egy nagyon jó dolognak, és mindenki próbált bűnbakot keresni. Talán ezért is lett olyan, amilyen.”