Sokat elárul az első amerikai asztronauták lelkiállapotáról az a tény, hogy egyikük egy vadászgépen is képes volt elaludni – repülés közben. Az eset Gus Grissommal történt, aki a szundikálás előtt átadta a gép irányítását Sam Beddingfieldnek – utóbbi volt felelős Gus űrutazásának idején az űrhajó tömegéért és egyensúlyáért, a mentőrakétáért, a fékezőrakétákért, a kabint a hordozórakétáról leválasztó kis rakétákért, a fékezőernyőért és a főernyőért, a pirotechnikai eszközökért, beleértve az ajtópántokat lerobbantó tölteteket.Gyakorlatilag mindenért.
Sam küldte Alan Shepardnek, az első amerikai űrhajósnak a zsírkrétákat, hogy el ne unja magát 15 perces űrugrásán, ugyanilyen megfontolásból Gus Grissomot keresztrejtvénnyel lepte meg a start előtti órákban, hogy kicsit oldja a feszkót. Grissommal való közös kalandját is ő mesélte el, ezt az alábbiakban kíséreljük meg lefordítani. Sam Beddingfield 2012. június 13-án, 78 éves korában halt meg.
„1957-ben találkoztam először Gus Grissommal a Wright Patterson Légibázison. Mindketten repülőgépek tesztelésével foglalkoztunk. Én repülőmérnök voltam, Gus pedig vadászpilóta, mégpedig a berepülő pilóták egyike. Számos tesztútjára elkísértem.
A legemlékezetesebbre az utolsó közös utunk sikeredett. Az volt a feladatunk, hogy megfigyeljük egy B-47-es sugárhajtású bombázó repülését. Először mi szálltunk fel egy kétüléses F-100F géppel, Gusnál vezette a gépet, ő ült az első ülésben. A B-47-es azonban műszaki problémák miatt mégsem szállt fel. [Az alábbi képen baloldalt Gus Grissom, a jobb szélen Sam Beddingfield látható.]
Amikor a B-47-es tesztelését törölték, Gus egy javaslattal állt elő. „Lássuk, mit gondolsz azokról a módosításokról, amiket ezen a gépen csináltak: miért nem próbálod ki, és nézed meg magad, hogy tetszenek-e?”
Így aztán átvettem az irányítást, bekapcsoltam az utánégetőt, és kipróbáltam pár rutinmanővert. Közel egy óra hosszat vezettem a gépet, Gus csak egy-két megjegyzést tett a repülés alatt, de az idő nagy részében hallgatott.
A repülés végefelé, Gus már több mint 15 perce nem szólalt meg. Láttam, hogy az üzemanyagszint rohamosan csökken, de Gus csak nem mondott semmit. Végül, amikor 400 literre apadt, megszólaltam: „Hé, ember, 400 literen az üzemanyag.” Nem kaptam választ. Így párszor erőteljesen megrángattam a botkormányt balról-jobbra, ettől a gép egyik oldaláról a másikra fordult. Ez ébresztette fel Gust. Ugyanis elaludt.
„Hol vagyunk?” – kérdezte.
„Azt hiszem, hogy a bázis felé tartunk, de nem vagyok benne biztos. 400 literen az üzemanyag” – feleltem.
Gus higgadtan csak ennyit mondott: „Átvettem.”
Gus a rádiót a megfelelő frekvenciára állította, majd azt mondta: „Patt Tower, itt a Drumhead 5.” Ez volt Gus hívójele Wright Pattersonban. „Készen állunk a landolásra.”
A toronyból ezt felelték: „Sehol nem látunk téged.”
„Nemsokára fogtok” – felelte Gus. Ekkor még több mint 10 és fél ezer méter magasan voltunk.
Meredek zuhanórepülésbe kezdtünk, majd normál leszállópályára álltunk, és kisvártatva tökéletesen landoltunk, annyi üzemanyaggal, ami épp arra volt elég, hogy a gép visszaguruljon a helyére.
Visszagondolva persze tudom, mekkora veszélyben voltam, de akkor nem aggódtam: maximálisan megbíztam Gus képességeiben – ezt ő váltotta ki belőlem. Pilótaként nagyon jól időzített, minden körülmények között pontosan tudta, mit kell tennie, és azt is, hogyan hajtsa végre a manővert.”
Sam tagja volt annak a bizottságnak, ami kivizsgálta Gus balesetét. Emllékeztetőül annyit, hogy a Liberty Bell 7 útján minden simán ment egészen a vízreszállásig. Ekkor – a mai napig ismeretlen okból – aktiválódtak a kabin ajtópántjait leválasztó robbanótöltetek; a detonátorról egészen a balesetig úgy hitték, hogy azt csak az űrhajós hozhatja szántszándékkal működésbe. Ajtó híján a víz akadálytalanul ömlött be a kabinba, amiből Grissom gyorsan kimenekült, igaz, később kis híján belefulladt a tengerbe. A nagy kapkodásban ugyanis nyitva felejtett szkafanderén egy szelepet: ezen keresztül szökött a levegő az űrruhából – mindeddig ez a levegő tartotta a felszínen az űrhajóst. Gus majdnem vízbe fulladt. Szerencsére őt még idejében kimentették, a kabin azonban az Atlanti-óceán fenekére merült.
Sam a történtek kivizsgálásáról ezt írta: „Gus mindvégig kitartott amellett, hogy nem ő hozta működésbe az ajtót lerobbantó detonátort. Egy belső vizsgálatra került sor, ami megállapította, hogy az ajtó valóban magától robbant le. A detonátor aktiválásához ugyanis nagyon erős ütésre volt szükség – megelőzendő, hogy véletlenül működésbe lépjen. Aki már robbantott le ilyen ajtót, az tudja, hogy az ütés nyoma megmarad a kéz hátoldalán – Gusnak nem volt semmi ilyen sérülés a kezén, miután kimentették a vízből. (…) Három vagy négy különböző lehetőséget találtunk arra, az ajtó miként robbanhatott le magától. Jól ismertem Gust, és biztos voltam benne, hogy megmondaná nekem, ha az ajtót manuálisan robbantotta volna le.”