A legenda szerint Medárd nem volt valami bulizós fajta. Egyenesen irtózott annak még csak látványától is, ha az emberek jókedvűek, elengedettek. Történt aztán egy napon – június 8.-án -, hogy a hedonista ifjak ihaj-tyuhajosan mulattak, táncoltak, szeretkeztek egy erdei réten. Nem vette ezt jónéven a fatökű és mogorva Medárd… talán azért dühödött fel a vidám társaságra, mert ő nem volt hivatalos oda… Pedig lehet, szívesen enyelgett voltna ő is ott egy fenérmájú ledér nővel, egy izgalmasan romlott kurtizánnal. Lényeg az, hogy úgy feldühödött, csak úgy dörgött haragjában a hangja, villámlott a szeme, és negyvennapos esőt és vihart kavart az égen, s ezzel szétzavarta az élveteg társaságot. Ahogy tehát egy későbbi poéta írja: Véget vetnek a zenének és hazamennek a legények (meg a lányok.)
Nem tudni, manapság mért haragszik a világra Medárd. Hiszen nincsen sehol jókedv, ihaj-tyuhajság, nem lakozik senkiben vidámság. Ellenkezőleg: lehangolt, búsan borongó a magyarság, egyedül a válság ül tort a világon, a válság, melyből sokan nagy hasznot húznak, főleg a bankok meg a bankárok. Szóval nem tudni, miért dörög ránk Medárd, miért küld ránk olyan villámokat, hogy szikázik belé az ég, miért gyújt fel tetőket, miért veri el a dolgos emberek egész évi termését. Kit akar szétzavarni s miért? Hiszen nincsen itt már öröm sem dínomdánom, nincsenek már ledér, fehérmájú lányok, aki kacéran riszálnák formás fenekük, nincsenek meredő gatyájú legények, akik mint a fallisztikus félistenek – a szilének – kéjes vigyorral járnák mitológiai táncuk. Nincsen semmi. Medárd mégis haragszik. Miért Barátom? Hm?
Calvero