Hejőcsabáról visszatérve a Petneházi  bérházak melletti kettős útelágazás egyik szakaszán, a Szilágyi Dezső utcán „sétálok” most tovább. Ez a 3 sz. főközlekedési út a 70-es évek végén lett újonnan kiépítve, átrajzolvaezzel ezt a városrészt is. Déltől- északi irányban átszelve Hejőcsabától a Szilágyi Dezső utcán végig, a Vörösmarty városrész, Ady Endre utca, Búza-tér, Szentpéteri-kapu vonalán haladva Kazincbarcika felé. Szükségessé vált már ekkorra az igen dinamikus ütemben fejlődő Miskolc számára ez a dél-északi irányú nagy forgalmú főút kiépítése is, mentesítve ezzel a korábbi szűk belvárosi utcák nagy leterheltségét, lassúságát, és az egyre gyakrabban jelentkező közlekedési „trombózis” kialakulását is. A Szilágyi Dezső utca és környéke az életem első 26 évének a helyszíne volt. A Népkert melletti Budai József utca és a Szilágyi Dezső utca sarkán lévő igen szép egyedi formájú, (de sajnos homlokzatilag kissé megviselt) egyemeletes lakóház egyik lakása volt életem első otthona, ahol a szülői biztonsággal, szeretettel a hátam mögött, életem legszebb éveit éltem. Ez az én otthonom is áldozatává vált az új út építésének, mert a meglévő utca kiszélesítése végett lebontásra került, több más épülettel együtt.

Szép környék, jó levegő, és az 50-es- 60-as évek felszínes nyugalma volt a jellemző erre a területre, mint a város más hasonló részeire is. Mindenki nagyjából egyforma, igen visszafogott szolid életet élt, másra nem is volt lehetőség akkor, de megvolt a mindennapok alapvető biztonsága. Volt munkalehetőség, aki akart tanulhatott tovább, tervezhette előre az életét, igaz igen szigorú „felsőbb felügyelet” alatt. Értem ezt a bezártságra, (a nyugati határ lezárása, a vasfüggöny), a ki nem mondható őszinte gondolatokra, véleményekre, érzelmekre, vagyis nem volt emberi szabadságunk, de volt mindennapi, igen egyszerűnek mondható létbiztonságunk. Az akkori ifjúságnak nem voltak és nem is lehettek olyan igényei, mint a mostaniaknak. Gondolok itt pld. az öltözködésre, a márkás Nike, Adidas, File stb. ruhaneműk világdivatjára, mert a mai fiatalság csak ebben érzi jól magát és ezt követeli ki magának. Amelyik fiatal ezt nem engedheti meg magának, azt lenézik és kiközösítik. Mi, ha visszaemlékszem az 50-es évekre mint gyerekek, a hidegebb időtől kezdve viharkabátban (merev és vízhatlan kabát), tréning ruhában, a téli időtől kezdve pedig sínadrágban és síbakancsban jártunk az iskolában. Mert csak erre telt akkoriban mindenkinek, strapabíróak is voltak, választék sem volt, s ha visszanézem a régi fényképeket, tényleg borzalmasan néztünk ki. De nem is volt kit kiközösíteni, mert mindannyian egyformák voltunk a „csinos öltözködés” tekintetében is. Majd a 60-as évek elején, amikor már „résnyire kinyílt” egyeseknek az osztrák határ, tucatszámra csempészték be az akkoriban divatos orkánkabátokat. Nagy öröm volt egy ilyen kabáthoz jutni, mert ez már egész csinosnak volt mondható, és végül is ez volt az akkori világdivat.

Gyermekként sokat jártam a közeli Szilágyi Dezső utcai népboltban is (ma már nem létezik), ahová az Anyu küldött el kisebb bevásárlásokra. Sokaknak érdekességként fog hatni, akkoriban fém tejeskandlival jártunk a boltba tejért (1 l-es), ahol is nagy alumínium patentzáras kannákból (25-30 l-es?) mérte ki a boltos a friss tejet. Ez a tej még valódi 100 %-os tej volt, nem volt lefölözve, vizezve, tejporként átalakítva, majd „visszamunkálva tejként”, azaz igazi friss tápláló, finom tehéntej volt. Ma már nem is tudok visszaemlékezni az ízére a mostani „műtejek”után. Egy korábbi sétám alkalmával említettem, hogy egészen a 60-as évek közepéig ezen a területen nagyon sok épület még romos állagú volt. 1944 nyarán (nem az angolok rosszul tudtam), az amerikaiak bombatámadást indítottak a Tiszai pályaudvar lerombolása és lebénítása céljából, mint katonailag igen fontos objektum ellen. Szőnyegbombázás révén a bombáikat már elkezdték folyamatosan kiengedni e térség fölött, mivel légvonalban nagyon közel volt a pályaudvar. Nagyon sok emberáldozatot és rombolást okozva ezzel.

Az új út és a Vörösmarty városrész kialakítása előtt, talán még az 60-as évek elején, közepén, Miskolc megszabadult a belváros egyik fertőnek is nevezhető nyomornegyedétől. Ezt a negyedet hívták a Gilányi cigány negyednek, amely a Mindszenti temető hátsó keleti végénél és a mai salakmotorpálya (korábban a Miskolci Munkás futball csapat pályája volt) szintén keleti oldalától a Dankó Pista, Bihari János és a Zrinyi Ilona utca közötti korábbi terület értendő. Csatlakozva ehhez a kelet-nyugati irányban sikátorokként épült ABC-s sorrendben elnevezett mester-nevű utcák is. Azaz: Ács, Asztalos, Bognár, Bádogos stb. utcák. Előfordult, hogy anyámmal ezen a területen átvágva, mert rövidebb út volt, mentünk a Búza-téri, vagy csak a Szinva patak innenső oldalán lévő Kispiacra. Visszaemlékezvén a Gilányi cigány negyedre a nagyfokú szegénység, piszok, szemétkupacok, düledező épülettákolmányok, az utcára kiöntött szennyvíz bűze, ténfergő nyomorúságos emberek, az utcán rongyosan, vagy csupaszon szaladgáló cigánygyerekek, ez volt a kép ami fogadta az arra járókat, s mindez a város szívében. Gyerekként még ha az anyámmal is, de nagyon féltem itt átjárni, bár összesen talán kétszer tettük ezt meg. Szerencsére nem bántottak minket, csak nézték az arra átjárókat. Lehangoló, szomorú látvány volt az itt élők nyomorúsága és életvitele. Nem volt kár érte, hogy Miskolc nyomornegyedeit a városvezetés lassan felszámolta.

Megszületett helyettük a későbbiekben a Vörösmarty városrész, majd az Avas-dél paneldzsungele. Melyik a jobb?? az utóbbiak sem sikeresek természetesen, de én aki gyermekként láttam az elődjét is, mégis azt gondolom, hogy a nyomornegyed lesöprése erről a területről feltétlenül szükséges és a legjobb megoldás volt. Voltak ilyen nyomornegyedek a város más területein is, még vannak is, és ez Miskolc tekintetében óriási hátrány, megoldhatatlan probléma a mindenkori városvezetés részére. Úgy gazdasági értelemben, mint a diszkrimináció kényes kérdésében. Mint az ország volt legnagyobb iparvárosa, nagyon sok alulképzett, ill. képzetlen embertömeget is vonzott ide, már 150-200 évvel ezelőtt is. A felszámolt nyomornegyedekből kikerült emberek elhelyezése lakhatási értelemben, a legnagyobb problémává nőtte ki magát. Ez városunk terhes öröksége. A mai „sétám” alkalmával ezen a területen inkább a régi Miskolc hangulatát, helyzetét próbáltam most visszaadni, és nem sok „városnézés” fért ma bele. Következő sétám alkalmával továbbhaladok, és ha kedvük lesz, tartsanak majd akkor is velem. Előző sétáim helyszíneinek leírásait megtalálhatják a blognevemen.
Folytatása következik.
ok.ildi.blog