Nemcsak a mádi Cicvár (dézsmaház) tartozik Hegyalja különleges, ám omladozó kincsei közé. Tokajban szép számmal találunk olyan szépségeket, amiért sok borvidékünkön összetennék a kezüket az emberek. Egy mesevilág hátrál lassan az örök ködbe: előbb az ember, aztán a kezek művei veszítik el a létezés kontúrjait. Mi minden születhetne Olaszliszkából! Bodrog-part, jeles dűlők, s talán még néhány hónap egyik legszebb épületének életéből. Rákóczi Zsigmond dézsmaháza után újabb jelölt a veszteség-listán. Talán még lekerülhet róla.
Olaszliszka egyedüli kivételként nem tartozott a hegyaljai Rákóczi-birtokokhoz. A szepesi prépostság birtoka volt. Ha megállunk a település temploma előtt – amelynek tornya mint őrtorony állítólag még a honfoglalás előtt épült – szinte érezzük a Tátra illatát, halljuk a sárosi magyarok szavait és látjuk a pincékbe gurulni a szepesi városok aranyait. Vagy, ha nem, hát látni, hallani, érezni véljük őket.
A különleges történelmi szerepet betöltő prépostságot Perényi Imre nádor billentette ki birtokából, amikor Liszkát 1504-ben a terebesi pálosoknak adta. A rendháznak azonban feltételül szabta a nádor, hogy kolostort alapítson az új birtokon. Ennek megfelelően építették meg kolostorukat, amelynek falait napjainkban Traktérként ismerik. Az épületben kápolna is szolgált, s 1567-ig – amikor is ismét visszakerült Liszka a prépostsághoz – apácák lakták. Később, a XVII. században dézsmaház, a XVIII. században postaállomás, a XIX. században pedig vendégfogadó volt az épület. A Traktér akkor vonult be a magyar irodalomtörténetbe, amikor Mikszáth Kálmán megírta „Különös házasság” című könyvét: a történet ugyanis e vendégfogadó éttermében kezdődik.
A Traktér mellett ma észrevétlenül halad el a látogató. Az avatott szemek ugyan a környező házak mindegyikén rácsodálkozhatnának az egykori gazdagságra, ez azonban manapság egyáltalán nem egyszerű. A 200-300-400 éves egykor jómódú polgárházak mára leromlott állapotban állnak, mellettük a több mint 500 éves Traktér csontvázként meredezik. A födémnek nyoma sincs, az oromzat lapos kövekből kirakott íve éppencsak tarja magát, a termekben egyre sűrűbben nőnek fel az ecetfák és az akác. A kapubejáró alatt már döng a padló: a pince kődongái visszhangzanak a talpunk alatt. Csak be ne szakadjanak, csak el ne tűnjenek a pince ívei, mert akkor végleg eltűnik 500 év.
Még így, pusztulásában is látványos épület. Az öreg kályhák fülkéi, az ajtók ívei, a kőkazetták és a faragott nyíláskeretek. Nem vigyázz rájuk senki, nem fájnak senkinek. Sem Mikszáthnak, sem a terebesi pálosoknak, de még Perényi nádornak sem.
Akaratlanul is a Steindl Imre belcsényi kastélya jut eszembe Szerémségben. Az Országház, a Múzeum körúti egyetemi épületek tervezője, a kassai, bártfai, iglódi székesegyházak és vajdahunyadi vár felújítója Belcsényben is tervezett egy villát (Spitzer Edének, az első magyar cementgyár egyik tulajdonosának). Az épületet Maurer Oszkár mutatta meg nekem: a szerb állami tulajdonban lévő épület (lásd a képgalériában) szörnyű állapotban volt – de néhány fokkal jobban, mint a Traktér. Az is műemlék, talán ez is. Mindkettő minket őriz. Mi az egyiket nem tudjuk, a másikat pedig nem akarjuk vigyázni.
Alkonyi László/http://www.bodrogmenti.hu/