Ma továbbsétálok a Soltész Nagy Kálmán utcára (korábbi nevei: Malinovszkij utca, majd Kun Béla utca), amely párhuzamosan halad a 3-as főúttal, azaz a Szilágyi Dezső utcával, majd a Zsolcai-kapu-nál végződik. Mai megjelenésében nem sokat változott csak annyiban, hogy a magánházak többsége szépen fel lett újítva, új családi házak, modern társasházak, új üzletek, magánvállalkozói műhelyek lettek kialakítva, ami a mai világunkra már annyira jellemző. Rendezett, igen forgalmas közlekedési út lett ez is, de az útpálya minősége mint ebben a városban sajnos nagyon sok helyen, méltán kritizálható. Ez az utca is mint ezen a területen lévő többi is (kivéve az előző írásomban már megfogalmazott Gilányi cigány negyedet), az 50-70-es években csendes, nem nagy forgalmú, békés városrész volt. Először érinteném az itt lévő Általános Iskolát amelynek anno én is a kisdiákja voltam. Kedves emlékek jutnak eszembe úgy az egykori osztálytársnőimről, mint a tanárikarról, akikre szépen és csak tisztelettel tudok visszaemlékezni.
De itt ért a történelem egy tragikus eseménye is, ennek az iskolának a padjaiban. 1956 november 4-én délelőtt ültünk az osztályban és folyt a napi rendes oktatás, ekkor még az iskola alsó tagozatos kisdiákja voltam. Az októberi eseményekről természetesen volt tudomásunk, hisz itt a mi városunkban is a forradalom és annak véres történései, és az országos események is mindenki számára ismertek voltak. A tanítás közben mindannyiunk nagy rémületére erős, folyamatos, dübörgő hangot kezdtünk hallani, mely hang egyre erősödött. Kinéztünk az ablakokon amely az utcára nézett, és megdöbbenésünkre hosszú, konvojban bevonuló lánctalpas tankok félelmetes ágyúikkal előre meredve haladtak a céljuk felé. A szovjet hadsereg katonái voltak, akik a régi 3-as úton érkeztek Miskolcra, végig a Soltész Nagy Kálmán utcán továbbhaladva, lánctalpaikkal sok helyen felszakítva az útburkolatot.
Ekkor kezdődött el a magyar forradalom végleges letörése, amely már mindenki számára világtörténelemként ismert tragédia. Óriási volt bennünk a félelem, az órák természetesen azonnal befejeződtek, hazaküldtek minket, és sok szülő már az iskola előtt sírva várta a gyermekét, hogy hazavigye. Ez az akkori tanév elég laza volt a továbbiakban úgy a forradalmi események miatt, mint szénszünetet is be kellett iktatni, mert nem volt az iskolának pénze a fűtésre. Széntüzelésű kályhák voltak még ekkor, az iskolaszolga kezelte a fűtést minden osztályban, de ez országos szinten is így volt még akkor. Emlékeim szerint a téli hónapokban már nem is volt oktatás, csak tavasztól kezdve újból. Aminek mi kisdiákok nagyon örültünk, de a boldogságunk mégsem volt felhőtlen.
Végül is a napjainkat beárnyékolta a rettegés, az élelmiszerhiány, a boltok előtti kenyérért és minden másért való sorban állás, (ami többször is előfordult, hogy még a jóval előttünk állóknál már kifogyott, és kenyér nélkül maradtunk), a 18 órától reggel 6-ig tartó kijárási tilalom, az utcai rendszeres igazoltatások, a fegyverek ropogásának a hangjai, a tankok dübörgése és lövöldözése. Napközben sem volt ajánlatos az utcán ténferegni, mert egy eltévedt golyó akár el is találhatott bárkit. De tán még direktbe is, mert könnyű volt ártatlanul is megvádolni valakit aki épp nem volt szimpatikus, vagy egy korábbi haragosa volt valakinek, és a tömeg azonnal meglincselte, és agyonverte. Ideje sem volt az áldozatnak az ellenkezőjét bizonyítani. Az elkeseredett és feldühödött embertömeg nagyon veszélyes és mindenre képes. A forradalom sokkal kegyetlenebb mint a háború, mert itt nincsenek szabályok, sem katonai előre tervezés, itt már csak a visszafojtott kirobbanó gyűlölet és elkeseredés az, ami azonnal mindent felborít, maga alá temet, nincs tekintettel semmire, vagyis egyenlő egy tsunamival.
Ebben az időben került a felszínre világviszonylatban is egy másik nagy félelem, a gyermekbénulás járványa. Sajnos sok gyermek elkapta, szerencsésebb esetben meghalt, vagy hátralévő életére fejlődésében visszamaradva, egész testében lebénulva élt tovább. Nyugatról lehetett nagy nehézségek árán beszerezni az akkor Amerikában feltalált szérumot, a „Sabin” cseppeket. Az én szüleim is mindent megmozgatva egy régen Amerikában élő nagyon távoli rokonon keresztül tudták ezt beszerezni.
Az iskola szomszédságában találhatóak az 1959-ben átadott un. „szövetkezeti lakások”, azaz a magántulajdonként megvásárolható lakások. Ezek még hagyományos technológiával, és anyagokból épültek, jó elrendezésűek a lakások, csendes zöldövezeti lakóparkban. Miskolcon az elsők közé tartozott, mint lakónegyed kiépítése.
A Vörösmarty utcai kereszteződéshez elsétálva ha jobb-felé elfordulunk, találkozunk az un. vasúti felüljáró „nagy híddal”, amely még a Tiszai pályaudvar előtt található, áthidalva az alatta közlekedő Gömöri pályaudvar felől érkező vasútvonalat. Ez a közlekedőútnak megépített híd már a 20-ik század elején elkészült a keresztező vasúti forgalom áthidalása érdekében. A híd végén sorompó található, amely létfontosságú a vonatok szabad közlekedtetése céljából. Itt kanyarodik el a Kisfaludy Károly főútvonala is Martin Kertváros irányában, rögtön az utca elején található Vasutas sportpályával. Az 50-es 70-es években számtalan sportesemény és különböző tömegrendezvények bonyolódtak itt le. A sorompó és a vasúti sínek túloldalán van a MÁV-telep, mely kertes családi házakból a vasutas dolgozók részére épült kolónia, még a háború előtti időkből.
A Tiszai pályaudvar: „Miskolc nagyobbik vasúti pályaudvara a Kandó Kálmán téren található. Megépítésekkor a várostól több mint 2 km választotta el. Nevét az építője után a Tiszavidéki Vaspálya Társulatról kapta. 1859-ben átadták a pályaudvart, és a Gömöri pályaudvar megépítése után Főpályaudvarnak nevezték el. 1944 nyarán amerikai repülőgépek bombázták le a rendező pályaudvart. A fogadóépület 1901-ben épült eklektikus, angol romantikus stílusban. 2003-ban újították fel utoljára ezt a műemlék épületet. Aluljáró köti össze a közösségi közlekedés megállóit és a peronokat. A Kandó Kálmán tér az állomásépület és a Szinva hídja között épült körforgalmú tér, parkolóhellyel, és az autóbusz és villamos végállomás is itt található.
A tér közepén a rendszerváltásig a Tanácsköztársaság Páncélvonata állt, ma a helyén Kandó Kálmán szobra áll”. (forrás: szabad enciklopédia).
Mai sétámat itt most befejeztem, legközelebb ezen a területen folytatom tovább. Amennyiben kedvet éreznek hozzá, tartsanak majd akkor is velem.
Előző sétáim helyszíneinek leírásait megtalálják a blognevemen.
Folytatása következik.
ok.ildi.blog