Oroszország észak-kaukázusi térségét banditák, terroristák, vetélkedő klánok, öntörvényű biztonsági erők és korrupt hivatalnokok teszik egy gyakran amúgy is átláthatatlan ország egyik legzavarosabb részévé. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az újságírók dolga ezen a területen nehéz és veszélyes. Az onnan érkező legjobb tudósítások többsége a Caucasian Knot című, kétnyelvű online hírportálon található. Míg az orosz országos média legnagyobb részét a Kreml vagy a Kreml kedvét kereső orosz milliárdosok valamelyike birtokolja vagy ellenőrzi, addig a Caucasian Knot működését adományok teszik lehetővé.

 

Önzetlen médiafilantrópok másutt is vannak. Manapság az olvasók és a hirdetők világszerte az internetre váltanak át, az újságok haldokolnak, a munkatársakat elbocsátják – mindez különösen súlyosan érinti a költséges külföldi tudósításokat, az oknyomozó újságírást, illetve a helyi híreket. A The Economist című brit hírmagazin összeállítása szerint ezekre a gondokra az egyik mind népszerűbb, bár korlátozott válasz a Caucasian Knot mintáját követő „filantróp alapú újságírás”.

Az amerikai karitatív hagyományoknak köszönhetően ez az irányzat az Egyesült Államokban a legerősebb. Néhány önzetlen támogató már évtizedek óta létezik, az utóbbi időben azonban igen sok új jelentkező akad. A washingtoni Amerikai Egyetem J-Lab nevű sajtótudományi agytrösztjének munkatársa, Jan Schaffer szerint különböző amerikai alapítványok 2005 óta legalább 250 millió dollárt adományoztak nem haszonelvű újságírói vállalkozásoknak. Az utóbbiak közül sokan – mint például a Texas Tribune – az állami politikáról írnak. A legismertebb a ProPublica: ezt az oknyomozó portált 2008-ban a Sandler Alapítvány segítségével hozták létre, és már kétszer is Pulitzer-díjat kapott. Kiadója, Stephen Engelberg véleménye szerint az oknyomozó újságírás ma már túl költséges ahhoz, hogy üzleti alapon felvállalják, ezért ezt a tevékenységet közszolgálati értéknek kell tekinteni.

A trend más országokra is átterjed, így Ausztráliára és Nagy-Britanniára, ahol a törvényhozók és a politikusok sokat panaszkodtak a hagyományos média hanyatlása miatt, de nem sokat tettek megakadályozásáért. A Bureau of Investigative Journalism (BIJ) nevű, a City University London keretében működő oknyomozó újságírási központot a David and Elaine Potter alapítvány pénzeli. A BIJ főszerkesztője, Ian Overton szerint a hagyományos sajtótermékek közül kevesen rendelkeznek elegendő oknyomozó gyakorlattal és pénzzel ahhoz, hogy kibányásszák a tényeket, és rá tudják kényszeríteni a hatalmasokat arra, hogy számot adjanak tevékenységükről.

A filantróp támogatás nem új dolog. Számos virágzó újság köszönheti a dúsgazdagok nagylelkűségének, hogy talpon maradhatott, és ez ma is így van. Több amerikai helyi lapot – ezek az ágazat legtörékenyebb termékei közé tartoznak – tehetős üzletemberek vásároltak meg. Nagy-Britannia egyes minőségi lapjairól is csak nehezen lehet azt állítani, hogy üzleti alapon működnek. A veszteséges The Guardiant egy tröszt adja ki, amely a nyereséges Auto Trader tulajdonosa is egyben. A The Independent megmentője egy orosz milliárdos volt.

A Pro Publica és a BIJ, illetve más hozzájuk hasonló sajtóműhelyek még elvben sem törekszenek profit elérésére, ugyanakkor mindent megtesznek annak érdekében, hogy a szponzorok ne szólhassanak bele a lap szerkesztésébe. Többen is ingyen terjesztik tartalmukat (mindkét említett kiadvány tartalmaz egy „lopja el a sztorinkat” gombot). Ez már nem a médiaipar, sokkal inkább az agytrösztök és a reklámkampányok világa. A filantróp újságírás kísérleteiből kitűnik: a haszonról való lemondás nem jelenti azt, hogy a kiadó számára közömbös a bevétel vagy az olvasók száma. Egyesek számára jogi és adóügyek okoznak pénzgondokat. Nagy-Britanniában bonyolítja a helyzetet a jótékonysági besorolás eléréséért folytatott küzdelem, ezzel a státusszal ugyanis adókedvezmény és nagyobb hírnév jár. A BIJ kétszer is sikertelenül pályázott erre a besorolásra, amelynek követelményei között szerepel a politikai tevékenység szigorú korlátozása.

Az amerikai adóhatóság kész adókedvezményeket nyújtani a nonprofit lapkiadásnak. Ez kedvező a szponzorok megnyerése szempontjából, de csak kis mértékű segítséget jelent. A Caucasian Knothoz hasonlóan, amelyet 2001-ben alapítottak Soros György Nyílt Társadalom Intézetének adományából, ám később a források száma bővült, az új vállalkozások rendszerint egyetlen nagy szponzornak köszönhetik születésüket, de aztán gyorsan újakra van szükségük. John Bracken, az oknyomozó újságírást segítő legbőkezűbb amerikai szponzor, a Knight Alapítvány illetékese maga figyelmeztette a kezdő cégeket, hogy „nem fogunk örökké támogatást nyújtani”. Sok oknyomozó vállalkozás hirdetések révén próbálja növelni jövedelmét, vagy más hasonló cégekkel osztja meg költségeit.

Az adományozók nem mondanak le arról, hogy bizonyítékot kérjenek az általuk nyújtott támogatás hatékonyságára vonatkozólag, ami azt jelenti, hogy szüntelen hajszát kell folytatni az olvasókért. A „filantróp újságírás” termékei szinte mindig online megjelenéssel indulnak, ebben ma nagy segítséget nyújtanak a közösségi portálok és a keresőmotorok – így kis vállalkozások is nagy olvasottságot tudnak biztosítani időszerű cikkeiknek.

Egyelőre azonban még mindig messze az üzleti alapú, hagyományos kiadványok olvasottsága a legnagyobb, amiből az következik, hogy a jótékonysági publikációknak fel kell magukra hívniuk az előbbiek figyelmét tevékenységük előmozdítása érdekében. A kapcsolat előnyei kölcsönösek: a pénzszűkével küszködő lapok ingyen jutnak tartalomhoz, a filantróp alapon működő kiadványok pedig reklámozhatják magukat. Ez azonban azt is jelenti, hogy az újfajta újságírás erősen függ attól a régitől, amelynek felváltására lenne hivatott. Ez az egyik oka annak, hogy a lapok gondjaira csak részleges megoldást nyújthat az önzetlen támogatók filantrópiája.