Holnap hazamegyek a falumba. Meglátogatom drága édesanyámat, aki közel nyolcvan évesen is segíti kisiklott életű fiait. Kb. egy hétig ne keress hát Barátom, nem leszek internet közelében. Ehelyett fülledt alkonyokon a Csík-ér mellett sétálgatok, gyermekkorom s ifjúkorom színhelyén, ahol első vadrécémet lőttem, alig tizenhat évesen. És ahol sok őzbakot cserkeltem be, s ejtettem el. Ma már nagyon megváltozott az a táj. Ma már eldobott autógumik és más szemét éktelenkedik medrében. De annak idején, a múlt század hetvenes éveinek elején még nádas-mocsaras tófenekek terültek el a Csík-ér mentén, benne szárcsák és pocgémek költöttek, átvonuló szárnyasvadként néha vadlibák is leszálltak a zsebkendőnyi vízfelületekre, estelenként vadkacsák szárnya zizegett a ködös légben, miközben fent a partoldalban, a Huszárék tanyáján Jusztina énekelt, hogy visszhangzott belé a völgy. Kamaszkori sétáim közben többször láttam azt a kamaszlányt a part mentén. Nem igazán volt épeszű a lelkem, kissé együgyű volt, az elemi iskola első négy évét végezte csak el, aztán visszament a tanyára a szüleinek segíteni. Szóval többször láttam a völgyben tevékenykedni, répát szedni, dinnyét enni… A partoldalban ült a fűben, kézzel tépte fel a sárgadinnye héját, úgy falta, s a dinnye leve lecsorgott meztelen hasán a lába közé. Egyszer – akaratom ellenére! – láttam, ahogy maszturbált a patakparton. Állatias hangon nyüszögött közben, és ujjbegye fürgén tremolózott a csiklóján. Úgy tettem mintha nem venném észre, és tovasiettem. Egyszer pedig Dér Pistával, gyermekkori barátommal barangoltunk a völgyben, miközben Juszti disznókat őrzött a patak közelében, és a kan éppen búgni akarta az anyakocát, de a koca nem akart megállni neki. Juszti pedig próbálta jobb belátásra bírni, a disznó oldalát vakargatta, és azt gügyögte neki: „Hec-hec kiskocám, állj meg szépen ennek a büdös kannak… Neked lesz jó… nem nekem…” a biztatás utolsó szavait szinte sóhajtva mondta, mi pedig Dér Pistával alig bírtuk ki röhögés nélkül, csak amikor eltávolodtunk a kondától és a kívánós kiskondástól, akkor buggyant ki belőlünk a röhögés.

 

Nem tudom, hol lehet most Juszti, mi lehet ma Jusztival. Szülei rég meghaltak, tanyájukat réges-régen lebontották.

Ha otthon leszek, megkérdezek valakit, vajon emlékeznek-e még a kicsit habókos Huszár Jusztinára…? Él-e még, s ha igen, hol.