Tóth József tanár úr, sokunknak Jóska bácsi, úgy ment el, ahogyan élt. Különös felhajtás nélkül. Úgy, mint az az ember, aki tette és elvégezte a munkát, amire született. Egy tanárember, aki mindig ezer százalékkal égett. Tanítványaiból kibontakoztatta a bennük rejlő tehetséget, ifjú életeket fordított helyes irányba. Pedig látszólag „csak” barátságos volt és szigorú. Aki ismerte tudta, hogy soha nem a saját bajával törődött, mindig a másik problémája foglalkoztatta. Testnevelő tanár volt, de ha így visszagondolok, inkább léleknevelőnek mondanám. Ha gondod volt, tudhattad, hogy ő meghallgat és segít. Ha kell, elmegy az atyaúristenig. De azt is látom, amint melegítőruhában áll előttünk, az osztályfőnöki órán és szigorú arccal, de szemében huncut mosollyal azt mondja: – Rosszat hallottam az osztályomról! Tudtuk, hogy ezt a mondatot keserves testnevelési óra követi majd, ahol úgy meghajtott minket, hogy menni is alig bírtunk. (Hogy aztán évekkel később nevetve meséljük „szenvedéseinket” az érettségi találkozókon). De valahol már akkor is tudtuk, hogy igaza van! Minden idők egyik legjobb tanulmányi átlagát hozta ki belőlünk, a Bláthyban. Ybl-díjas építész, villamosmérnökök, (a ma annyira hiányzó) nagyszerű technikusok egész sora került ki osztályunkból.
De nemcsak a mi osztályunk, hanem híres sportolók és az élet minden területére vetődött generációk gyászolják emlékét. Ő fedezte fel Veréb Gyurit, a DVTK legendás kapusát és osztálytársunkat, az olimpiai válogatottságig jutó, tragikus sorsú Fekete Lacit. Labdarúgók, kézilabdázók, tornászok és ki tudja még milyen sportágak tehetségeit tüntek fel keze munkája nyomán, miközben edzősködött az MVSC-ben és a DVTK-ban. Ezalatt egyszerűbbek voltak az „oszifő”-órák, csak annyit kellett kérdeznünk, hogy xy-t miért nem rakta be a csapatba. Szenvedélyes válaszait a kicsengetés zárta.
Az utolsó érettségi találkozón már látszott, hogy beteg. De még mindig elénk állt, hogy elmondja, mennyire büszke ránk. Pedig igazából, mi áldhattuk a sorsot, hogy ilyen ember kezébe adta egy osztálynyi ember sorsát.
Látom, amint pirospozsgás fejével sétál a mennyországbéli pálya mellett és égiek között is azt figyeli, hogy kiben milyen tehetség rejlik és hogy ki kellene hozni belőle a maximumot!
Béke poraidra, Tanár Úr! Emléked őrizzük, Jóska bácsi!