Nézem a megnyitó ünnepséget. Lenyűgöző, hogy az angolok történelmük fontos, az egész világnak bemutatandó elemének tartják a munkát, a munkást. Öntik és kovácsolják az öt karikát, hogy aztán grandiózus képben egyesüljön az olimpiai szimbólum. Azon gondolkodom, hogy bármely nagyonmagyar rendezőnek vajon beugrana-e a magyar ipari teljesítmény bemutatása, egy esetleges magyarországi olimpia megnyitóján? Aligha. Errefelé az első hely, a siker számít, a mögötte álló munka nemigen. Aki második az nálunk: lúzer. Az élet minden területén.
Nem volt ez régen sem másként. Nem tudom, hogy emlékszik-e még valaki Szabó Karolinára? Ez a madárka termetű, de a magyar női nem minden akaratát magában egyesítő sportolónő, valami elképesztőt produkált: Szöulban 13., Barcelonában 11. lett maratoni futásban. Az akkori aranyesőben a riporter, de a magyar közvélemény is csak a vállát vonogatta: – Na, bumm és akkor mi van! Akkor is süket fülekre találtam, most sem lesz másképp, mégis elmondom: – Emberek! Ez annyi, mint Miskolcról Mezőkövesdre futni 2 és fél óra alatt. Augusztusi dögmelegben. És elérni minden idők legjobb magyar eredményét! Nem arany, nem ezüst, nem bronz, de félelmetesen nagy teljesítmény, ha valaki értékeli a befektette munkát!
A szöuli olimpiát még együtt nézhettem édesapámmal. Ő mondta egykoron: – Ha egyszer a távolkeleti emberek milliárdjai lehetőséget kapnak, hogy megfelelő körülmények között készülhessenek, egy jó helyezésnek is nagyon fogunk örülni!
Úgy tűnik elérkezett ez az idő! 200 ország versenyzőivel kell vetélkedni. De akkor próbáljunk meg örülni annak, ha egy honfitársunk bejut az első hatba. Ő rátette egész eddigi életét arra, hogy sikerre vigye a magyar színeket!