Papp Dénes Miskolci Odüsszeia
Testvérvárosok útja
Egy ismeretlen tüzet kért a pultnál, majd
albérletet ajánlott. Új fiú voltam a városban,
nyúzott arcú idegen, világom lakatlan, lakhatatlan.
Nem sejtettem, hogy maszkmesterekhez költözöm
karneváli szezonban. Egy hajnalon gázálarcban
és rohamsisakban bort vásároltunk a közeli benzinkúton,
míg végül mámorban úszva és nevetésen gurulva
kiterültünk egy új álmot ígérő pamlagon.
Aztán vasúti töltésről üvöltöttünk az éjszakába,
és míg én a buszmegállóval bokszoltam, másikunk karját
vagdosta valahol, és volt, aki ide-oda szaladgált egy
gyászlobogóval, saját nevét kiáltozva. Nem tudom, mit
kerestünk akkoriban, a sok ledobált bőr és letépett maszk alatt,
de amit találtunk, egy titok volt, és az is maradt.
Klapka út, először
Különös év volt. Névleg a főbérlő rokonainak
számított az, aki itt lakott. Egy ideig heten, másfél
szobában. Tetovált hátú lány és wing chun kung fu,
fahéjas brassói és magukba zuhanó tornyok a tengerentúlon.
Amikor az adóellenőrök kopogtattak, a főbérlő éppen
át akart verni egy havi alapdíjjal, ezért az öltönyösök
kérdéseire bosszúból az igazat válaszoltam.
Elmondtam, hogy pénzért bérelek itt némi helyet,
és az erkélyről a szemközti lépcsőházra mutattam,
hogy ott keressék a tulajdonost. Reggel Jehova tanúi
nevemen szólítottak, majd azt kérdezték, megmenthetjük-e
a Földet a teljes pusztulástól? Kénytelen voltam bevallani,
hogy nem tudom.
Szilvás utca
A kisebb szobát vastagon hangszigetelték belülről,
úgy nézett ki, mint gumifalú dühöngő a zártosztályon.
Ez volt a valamikori gyerekszoba. A konyha akkora,
mint a szegények tyúkólja kölyökkoromban.
A nagyobb helyiségben minden bútoron az adóhivatal
pecsétje, a főbérlő munkahelyéről kiselejtezett tárgyak.
Itt ért utol első valamirevaló dolgozói jogviszonyom,
és a három műszak, lett belőle füstölt tarja, gin martini.
Kedvenc hentesem odáig merészkedett, hogy amikor
negyven deka disznócombot kértem, már szemrebbenés
nélkül kérdezett vissza — másfél kiló, maradhat?
Nevettem bátorságán és savanyú ábrázatán,
amivel a csőd szélén álldogált, de azt nem sejtettem,
hogy magam is bukott emberként mondok igent.
Katowice utca
Viszonyunk volt, összeköltöztünk. Vele aludtam,
mellette ébredtem. Megismertem embereket, akiket
barátainak gondolt, másik városban élő szüleit,
akiket néha ilyennek, máskor olyannak tartott,
kedves szokásait, amikről nem is tudott,
furcsa rigolyáit, melyekhez ragaszkodott.
Fotókat készítettünk magunkról, fekete-fehér
naplementében és egyéb pozitúrában, olykor
még moziba is eljártunk, és szinte biztos,
hogy szerettük a szlovák barna sört.
Hogy kinek hittem őt, már nem tudom.
Hogy kivel éltem akkor együtt, rejtély.
Amikor beemelte utolsó csomagom egy autó
csomagtartójába, mely engem új helyemre vitt,
már rég felismerhetetlenné változtattuk magunkat,
ahogy azelőtt egymással tettük.
Kisavas, Középső sor
Itt örök árnyékban ás a lélek, magát
temeti vakon. Ami felszínre kerül belőle,
a napon halálra porlad. A ruha nyirkos,
a csontok dideregnek, csupasz csiga
mászik a kapun. A szemekből elszökik
a fény, emléke sem világít. Ide menekül,
akinek nincs hová, egy éjszakára, két évig,
netovább. Innen szabadulni nem lehet, csak
elveszni újra az egyetlen bizonyosságban,
hogy normális az őrület.
Soltész Nagy Kálmán utca
Sötét polgári lakás a négysávos út fölött.
A belső udvar csalfa idilljére valami
borzalom árnya vetül. Rossz előérzettel
költözöm ide, pénz és munka nélkül,
ingatag idegekkel. A konyhában töltött
cigaretta füstje és kockapóker hangjai.
Az emberek kedvesek és szomorúak.
A kutya egy hónapig kaparja az ajtót
belülről, jómagam egy hétig a spájzban
talált birsalmabefőttön élek. Végül
a lakást eladásra meghirdetik, mindenkinek
mennie kell, így hát felhalmozott
tartozásommal és emésztő szégyenemmel
együtt arrébb takarodom.
Klapka út, másodszor
A panoráma résein utat tör a huzat,
a belátás nem képesség, hanem az
elkerülhetetlen méltósága. Hiába,
ha az éhes tekintet a horizontot falja,
nem zuhan le az ég, és nem omlik
össze a hétköznapok Golgotája.
Innen naponta alá kell szállni egy
régről ismerős, de mindig új életbe,
tanulni ugyanazt szüntelen, hogy
az írás nem isten, dolog a dolgok
között, mint emberben a fájdalom.