Nem érte el a magyar sajtó ingerküszöbét, ami szerdán este a magyar-izraeli barátságos (?) labdarúgó mérkőzésen történt. A Népszavában ugyan megjelent egy jegyzet a főszerkesztőtől, ám mások nem tartották fontosnak, hogy megemlítsék.

 

Én is csak most írok róla, miután a hvg.hu idézte a Slovensko do toho blog cikkét és az ott közölt felvételt. Nekem legalább van mentségem a késedelemre: nem láttam és nem hallottam azt a gyalázatot, amit a szurkolóknak csúfolt csürhe művelt szerdán este a Puskás Ferencről elnevezett és most ily módon is meggyalázott stadionban.

Pedig láttam a mérkőzést, igaz, nem a helyszínen, hanem a tévében. A közszolgálati televízió adta a meccset, és bár az izraeli himnusz alatt hallható volt valami zaj, de ez inkább műszaki hibára emlékeztetett, mint a helyszínről érkező hangra. Mint kiderült, a közszolgálati televízió ezúttal is megkímélte a képernyő előtt ülőket a keserű igazságtól. Nyilván ezért, és nem sunyiságból nem mutatták a kiabáló, fütyülő, zsidózó, Mussolinit éltető, és Auschwitzot emlegető alakokat, mint ahogyan azokat sem, akik az izraeli himnusz alatt hátat fordítottak a nézőtérnek. Mondhatni, tévedésből, ahogyan annak idején a Lomnici volt főbíró kisatírozása is tévedésből történt. Meg az is csupán baki volt, amikor az Operaház előtt néhány lézengőt mutattak a több tízezres (más becslések szerint) százezres tömeg helyett.

Tévedések szomorújátéka.

Lett volna rá lehetőség, a hangosbemondó félbeszakíthatta volna a himnuszt: Kedves közönségünk, elnézést kérünk, amiért a mérkőzés kicsivel később kezdődik. Most szépen megtisztítjuk a lelátót a csürhétől, és amikor már csak a valódi szurkolók maradnak, akik a labdarúgásért jöttek ide, folytatjuk programunkat. Jó szórakozást mindenkinek, hajrá magyarok.

Persze nem történt ilyen. Semmi sem történt.

Hogy mit gondoltak minderről az izraeli válogatott játékosai, nem tudjuk. Nem szólaltak meg, pedig lett volna mit mondaniuk. Nem lett volna meglepő, ha e gyalázat láttán és hallatán levonulnak a pályáról.

Megtehették volna, de nem tehették volna meg. Ők is tudják, hogy ők húzták volna a rövidebbet. Hiszen tényleg nem történt semmi.

Legalábbis semmi olyan, ami máskor ne szokott volna megtörténni.

Volt egy kis zsidózás, de hát, istenem, mikor nincs. Van rá igény.

Amúgy meg tényleg nem történt semmi különös. Nem vertek meg senkit a pályán, nem sérült meg senki, akkor meg mire a felháborodás. Ha az izraeliek levonulnak a pályáról, biztos pénzbüntetés vár a válogatottjukra. Esetleg eltiltás a nemzetközi szerepléstől. A labdarúgás vezetői nagyon szigorúak tudnak lenni, a szabályok mindenki számára kötelezőek.

Hogy a magyarok mit gondoltak arról, ami történt, szintén nem tudjuk. Tőlünk sem szólalt meg senki, se politikus, se sportvezető, se játékos.

Mintha meg sem történt volna a gyalázat. A miniszterelnök ezúttal nem volt ott a VIP szektorban, épp az akkumulátorai feltöltésével volt elfoglalva. De nem láttuk ezúttal a más meccseken gyakorta megmutatkozó MLSZ elnököt, és a futballt amúgy kedvelő köztársasági elnököt sem. Nyilván ők is az akkumulátoraikat töltögették valahol – mozgalmas ősz ígérkezik, kell az erő mindenkinek.

És a válogatott trénere, Egervári Sándor sem mondott semmit. Sem a játékosok, Dzsudzsák, és a többiek. Szólt-e valamit Juhász Roland csapatkapitány az izraeli kollégának, amikor kezet fogtak a meccs előtt? De legalább a mérkőzés után megért volna mindez egy félmondatot. Hogy mennyire gyomorforgató volt, ami történt, és hogy aki csak így tud szurkolni a magyar válogatottnak, azt arra kérik, hogy legközelebb inkább ne szurkoljon. Kell a bíztatás, de nem a náci csürhétől.

És akik mocskoszsidóznak, azok utána ne énekeljék a magyar himnuszt. Az ő szájukból ez nem a magyarok himnusza.

A mérkőzés egyébként 1-1-es döntetlennel végződött. Hajrá magyarok!