Ezt sokszor feltettem magamban gyermekkoromban, önmagammal kapcsolatban. Mert úgy éreztem, még a szüleim sem értenek meg. Sokszor arra gondoltam, hogy azért vagyok más, mert születésem előtt nyakam köré fonódott a köldökzsinór, és majdnem megfulladtam, császárral hoztak világra. Király, mi? Aztán arra is gondoltam, hogy attól kezdve lettem érzelmileg sérült, amikor három évesen majdnem megfulladtam a füstben, mert anyám rádiót hallgatott, apám dolgozott… miközben leesett a kályha csöve és ontotta magából a füstöt. Három év alatt két fulladásos, halálközeli élmény.
Aztán jött a kamaszkor. Mely korban ez a kérdésfelvetés amúgy normális: normális? Mert az a kamasz aki normális, nem normális. Rosszmagam például körmömmel két centis lukat fúrtam a diszkó falába, mert extázisba jöttem a Rolling Stones egyik dalától (erre tanúim is vannak – ha még emlékeznek erre – kocsistibi, Tyúk Misi…) És aztán fenlőtt koromban is felvetődött ez a kérdés. Normális, hogy egy egészséges sexusú férfiember esténként kifesti a szemét, Thisbét, a vonzó lányt játsza Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékéban? Mert abban a darabban női szerepet osztottak rám. Normális? …az a rendező, aki nem Zubolyt osztja rám…? (Erre a darabra még visszakanyarodik történetem… meg a történelem.)
Ma megkérdezte tőlem valaki: normális-e, hogy a világot vádolom azzal, hogy nem ért meg engem, miközben nekem kellene megértenem a világot.
Igaza van a kérdezőnek. A régi közhellyel élve: aki húszévesen nem forradalmár, és negyven évesen nem konzervatív, az hülye. Szerintem az a hülye, aki azt a frázist kitalálta. Mert vannak szakmák, melyekben örökké gyereknek, és örökkön-örökké forradalmárnak kell lenni. Ilyen jelesül a színészet… vagy a művészetek általában. És most visszatérnék a Szentivénéji álomra. 1999 tavaszán bombázta a nátó, orbáni segítséggel Szabadkát. Egyik bomba kétszáz méternyi távolságra csapott be Lilla lányom lakhelyétől. Azon az estén Szentivánéjit játszottunk. És én aznap este egy amerikai zászlót is vittem magammal az előadásra…
A helyzet megértéséhez meg kell magyaráznom a színpadi helyzetet. Csiszár Imre úgy találta ki a mesteremberek (ebben a darabban nem csak nőt játszottam, férfit is, az egyik mesterembert), szóval Csiszár úgy találta ki figuráit, hogy azok munkanélküli csövesek. És ehhez az amerikai filmekben látható, hasonló sorsú embereket jelenítette meg. A színpadon egy hordószerű kukában tüzet gyújtottunk, és a tűz melegénél dörzsölgettük elgémberedett ujjainkat.
No, ezen a bombajó napon én egy amerikai zászlót vittam magammal a színpadra. Mely zászlót előtte pár nappal Leácskám hozta magával a vesztszájdsztori egyik előadásáról (amerika-amerika-amerika…)
És azt az amerikai zászlót a nyílt színen elégettem abban a hordóban. Hatszáz néző előtt. Szegény szegedidezső és soma… alig tudtak megszólalni utána.
És azóta sem kérdezte meg senki, miért csináltam. Normális, hogy ezt csináltam?! És normális, hogy nem kérdezték meg soha?…
2004 december 5 számomra… nem is mondok jelzőt Barátom. Akkor, azon az estén eldöntöttem: Jan Palach leszek: felgyújtom magam a falrament előtt. És meg is tettem: felgyújtottam… a már lejárt érvényességű magyar útlevelemet. Szimbólumból. Eleget tettem a határontúli „abnormális” létezésem parancsának. Mert rajtam kívül mindenki normális, ugye: normális 1920 június 4, normális szálasi diktatúrája, normális kádár diktatúrája… csak az én szerény abnormalításom szúrja a szemét a szemét a szemét a szemét… (fölakadt a bakelitlemez.)
És sikerült felgyújtanom magam. Elégtem. Eleget éltem. Eleget… égettem magam mindenféle rosszul megírt, diláttáns darabokban…
Már csak szimbólumokra futotta.
Ez normális?! Nem.
Az normális, hogy gyéef a határontúliak ellen kampányolt?!…
Nem tudom, ki húzza meg a határt, normális és abnormális között. Bizonyára olyanok, kik nem ismerik a valódi életet. Rosszmagam a fiktív világ dolgozója vagyok/volnék/lennék… vagy nem lennék, ez itt a kérdés…: írok, játszom, színész vagyok, kicsit író is… De valódi életet élek. Nomád vagyok, ha szárad a fű, tovább hajtom nyájamat. Ha kedvem van, vadászom (amennyiben a hatóság nem keres fogást rajtam, hogy ebben akadályozzon. Kifogásból ezeknél tele a priccs.) Utaztam délre, láttam, éreztem a déli nap tüzét. És utaztam északra, hol a tundra haván hófajdokat lőttem, volt, hogy egy nap többet is.
Miként említettem, az volt ma a kérdés: ha engem nem ért meg a világ, mért nem próbálom én megérteni a világot?
Értem én a világot. Nézek híradót, hallgatok rádót, hallom a kocsmákan beszélgetők alpári stílusát, hallottam martonlaci hazugul aljas mondatát, éreztem eszenyienikő fingjának szagát, láttam a festett fajú halasiimre sunyi mosolyát…
Értem én a világot. Épp ez a baj.
Calver