Nem sokkal 60. születésnapjának ünneplését követően, 1952. augusztus 14-én ő lett a minisztertanács elnöke, azaz a kormányfő is. Így tehát már nemcsak az MDP főtitkáraként irányította az országot. Pártján belül is, és azon kívül is úgy tűnt, mindenkit félreállított, aki versenytársként szóba jöhetett volna. (Tévedett, mert egy év múlva, Sztálin halála után Moszkvába rendelik majd, és Nagy Imre kormányfői kinevezésére kényszerítik.)
Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy mit terveztek, illetve mi valósult meg addig is a „szocialista építésből” Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Maga a megye sem volt régi. 1950-ben alakították ki, az 1920-as trianoni, illetve az 1947-es párizsi békeszerződés nyomán lecsökkent területű megyék, illetve a két világháború között „közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék” összevonása után.
A mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye a 19. században még Abaúj-Torna, Gömör és Kis-Hont, Borsod, Zemplén, Heves és Szabolcs területén lévő kisebb-nagyobb részekből jött létre. A sokszori határmódosítással ennek a tekintélyes méretű konglomerátumnak a „szíve” a borsodi iparvidék lett. Nem véletlen, hogy a Szabad Nép is csak Borsod megyeként aposztrofálta a hatalmas közigazgatási egységet, amelynek munkásjellegét hangsúlyozta a korabeli sajtó. (A történelmi hagyományaira büszke Zemplén háttérbe szorult ekkor a megyén belül.)
A történelmi Borsod megyéhez tartozott többek között Miskolc (Diósgyőr), Sajószentpéter, Kazincbarcika és Ózd is.
Az első ötéves terv
1950-ben nemcsak a megyéket szervezték át Magyarországon, hanem megindult az első ötéves terv is. E két folyamat, a központi tervutasításra erőltetett iparosítás, különösen a hadiipar felfuttatása és a közigazgatási átszervezés Borsod-Abaúj-Zemplén megyében igen fontos változásokat indított meg. „Az ózdi Vasas-kultúrház szép tágas termeiben, széles folyosóin helyezik el a képeket, grafikonokat, ábrákat, melyek bemutatják mindazt, amit a megye az ötéves terv során kapott és kapni fog. Tágasak a termek, szélesek a folyosók, most mégis szűknek bizonyul a hely” – írta a Szabad Nép 1952-ben.
„Ha kétszer akkora lenne a kultúrház, akkor is nehezen férne ide minden: a diósgyőri nagykohó szürkés-vöröses fényben úszó képe, a Lenin-turbó, a mechanika új szovjet csiszológépei, az ózdi II. kohó, amelyet hősi munkával nyolc és fél nap alatt építettek át; a kazincbarcikai erőmű embermagasságú modellje, a mályi téglagyár – hazánk legnagyobb és legkorszerűbb téglagyárának – kicsinyített mása.”
A cikkből nem derül ki, de Gyarmati György tavaly megjelent könyvéből, A Rákosi-korszakból tudhatjuk, hogy ekkoriban a jugoszlávellenes kampány és a koreai háborús hisztéria nyomán erőltetett hadiipari fejlesztésekbe kezdett az ország. A diósgyőri és ózdi kohók a megugró hadiipari termelést szolgálták ki alapanyaggal.
Ennek költségeit felbecsülni is nehéz, de az bizonyos, hogy nagyban szerepet játszott a gazdasági problémák kiéleződésében, amelyek aztán 1953-ban a szovjet vezetést is beavatkozásra kényszerítették Magyarországon. Említettük már Nagy Imre 1953-as miniszterelnöki kinevezését. Nagy ekkor leállított számos nagyberuházást, és igyekezett a lakosság ellátási igényeit a korábbinál jobban kiszolgálni, miután a hadiipar óriási erőforrásokat szívott ki a magyar gazdaságból.
A Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem
Különösen a mezőgazdaság sínylette meg ezt a korszakot. Jó példa erre, amikor a Szabad Nép ezután tovább sorolja a fejlesztéseket, megemlítve azokat a képeket, amelyeket még a kiállításra be kéne zsúfolni: „Pedig itt kell lennie a mezőkövesdi 11 emeletes gabonatárháznak, Közép-Európa legkorszerűbb gabonatárolójának is, a borsodi bányák új gépeinek, a sok ezer lakosú diósgyőri tanulóvárosnak.”
Megtévesztő lenne, ha a hatalmas gabonatárolót a mezőgazdaság fejlődésének tudnánk be: Gyarmati György könyvéből tudjuk, hogy ekkoriban a háborús pszichózis miatt a kényszerbegyűjtéssel, beszolgáltatással, a földművelők kiszipolyozásával összeszedett gabonát háborús időkre tartalékolták, valószínűleg ezért kellett a hatalmas, 11 emeletes gabonatároló is Borsodban.
A diósgyőri tanulóváros kapcsán pedig érdemes megemlíteni, hogy a miskolci felsőoktatási intézmény létesítéséről 1949-ben született döntés, az építkezés 1950-ben kezdődött. Az intézményt éppen 1952-től nevezték Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemnek. (Egy év múlva viszont Nagy Imre rendeletben törölte el az intézmények élő személyekről való elnevezését.)
Visszatérve az ózdi kiállításra, a Szabad Nép így ír: „A falakon egymás mellett sorakoznak a DIMÁVAG-gépgyár képei (mely üzem az ötéves terv során ötször nyerte el a büszke élüzem címet, ahol a szerszámgépgyártás 1947 óta több mint háromszorosára emelkedett).” A Dimávag (Diósgyőri Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyár) Miskolcon elsősorban esztergagépeket és más szerszámgépeket gyártott az ötvenes években, majd később, sokszori átszervezés és összevonás után lett belőle Digép, amely a hazai hadiipar egyik zászlóshajója lett a hetvenes-nyolcvanas években.
Megemlíti ezek után az 1952-es cikk Borsod megye ékességei között az ózdi magasépületeket, az újjáépített miskolci MÁV-műhelyt, illetve a szintén a megyeszékhelyen lévő rendező pályaudvart, „amelynek bővítése során olyan egyszerűen, zökkenőmentesen tolták új helyükre a házakat, mintha csak sínen gurultak volna”.