Szép hagyomány, hogy augusztus huszadikán az állam kitüntetéseket adományoz az arra érdemeseknek. Főleg ha olyan valaki kapja, aki duplán is rászolgált. Márpedig idén ennek lehettünk tanúi.
Történt ugyanis, hogy a korábban rockzenészként ismertté vált, később a mulatós zenével kacérkodó, manapság meg legfeljebb a celebek nem túl dicső táborába kényszerült hazánkfia is átvette a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. A nevét nem írom le, egyrészt mert így izgalmasabb, másrészt meg úgyis tudjuk kiről van szó. Szóval, miután hősünk kinyilatkozta, hogy ő bizony maga a rock, és miután a kör közepén sem volt már túl kényelmes álldogálnia, úgy döntött belevág valami újba: zálogházat nyitott. A vállalkozás ígéretesnek bizonyult és ahogy az meg van írva, az első üzletet hamarosan több másik követte. Ez ugye nem is lenne probléma, hiszen mindenkinek élnie kell valamiből, hagyjuk hát hősünket is boldogulni! Problémássá onnantól vált a dolog, hogy újdonsült kultúrlovagunk – valamiféle érthetetlen Robin Hood komplexustól vezérelve – egy tévéműsorban arról beszélt, mennyire szívén viseli a devizahitelben eladósodott magyar családok sorsát.
Ugyanebben a műsorban – közvetlenül a „fénylényekkel” és az ufókkal való személyes találkozásának elbeszélése után, de még a negatív energiák 2012-re jósolt világpusztító erejének története előtt – egy közgazdaságtanról szóló eszmefuttatás keretein belül hangzott el emberünk szájából a „pénzizmus” kifejezés. Furcsálltam a dobhártyába maró, szokatlan szóalkotást, de elkönyveltem annyival, hogy nyilván én vagyok műveletlen. Lévén, igazi művészemberről van szó, lovagunk az idő múlásával sem hagyta faképnél hőn szeretett közönségét. Időről időre hallhatjuk, láthatjuk őt fellépni. Hol a pécsi Rockmaratonon titulálja népművészeti cserépedénynek a jelenlévők tagjait, hol pedig azzal kérkedik, hogy bármennyi alkoholt önt magába, mindig emlékszik minden szavára. Mint mondja: „megihatok 68 liter pálinkát”.
Nem túl régen, már mint érdemes művész nyilatkozott az egyik tévécsatornának. Igazán örültem, hogy láthattam, mert hősünk ezúttal közgazdaság-történeti kérdésekbe ásta bele magát. Mint kifejtette az összes „izmus” elbukott még mielőtt elérték volna céljukat, így törvényszerű, hogy – folytatta – a „világkormány” által gerjesztett és fenntartott „pénzizmusra” is ez a sors vár. És ekkor villámként csapott belém a felismerés, az abból fakadó kérdéssel együtt: itt kérem, egy polihisztorral van dolgunk! Az ember, aki az éneklés mellett bizonyított már jogvédőként, közgazdászként, jósként és parakutatóként, sőt legújabban nyelvújítóként, és aki mindezek mellett a cifra káromkodás hazai mestere is, hogyhogy csak egyetlen díjat kapott? Döbbenten és értetlenül álltam a tény előtt, hogy a kitüntetés átadásakor szó sem esett a hihetetlen jelentőségű tudományos munkásságáról. Később azért sikerült megnyugtatnom magamat azzal, hogy ami késik, nem múlik, nem múlhat! Így hát ha idén nem is, jövőre egész biztos meglesz a tudományos elismerés is, mert ami jár, az bizony jár!