Embrió korában, anyjának magzatvizéből egy genetikai problémát vettek észre nála. Ezért hetekig kétséges volt, hogy világra születhet-e. Akkori, szolnoki lakásunk ablakával szemben egy gyárkémény volt. A kéményen gólya fészkelt. A gólyák korán kelnek útra, augusztusban már megindulnak dél felé. De a mi gólyánk nem akart útra kelni. Minden reggel első dolgunk volt kinézni az ablakon, vajon elindult-e már a gólyánk. Nem, még mindig nem… pedig ha itt marad, meghal, hiszen a tavak, tócsák télen befagynak, nem lesz tápláléka. És közben ott lógott felettünk az időpont, amikor végleges választ kapunk: Lea megszülethet-e, avagy műtéti beavatkozás által megölik, kitépik anyjának méhéből.

 

Múltak a napok, a gólya még mindig ott álldogált fél lábon, ott a kéményen. Fajtársai már talán a Földközi Tenger felett jártak, de a mi gólyánk nem ment velük. Néha, rosszkedvemben szidtam is: te rohadék gólya, hiszen neked a néphagyomány szerint gyereket kell hoznod…! hogy a picsába hozod, ha te is meghalsz… mert ha itt maradsz télre, meghalsz.

És azon a napon, amikor Szolnokról Budapestre indultunk, hogy megtudjuk a szakorvos végső válaszát: élet, vagy halál Lea számára… azon a reggelen, amikor felnéztünk a kémény tetejére… nem álldogált ott a kémény peremén a gólya… elindult délnek.

És aznap délelőtt megtudtuk a genetikai vizsgálat eredményét, hogy az első vizsgálat téves volt, Lea egészséges gyermek lesz.

Lea kis híján egy orvosi műhiba áldozata lett. De megszülethetett.

Két-három éves korában már érdeklődve nézte meg azokat az operai előadásokat a Miskolci Nemzeti Színházban, mint… nem mint a felnőttek, mert azok többsége csupa sznob, aki komoly arccal üli végig az előadást, mert egy szót sem ért belőle. Ilyen felnőtt lennék én is, ha egyáltalán néznék operát, de én őszinte ember vagyok, és bevallom: az opera műfaját (legalábbis amit eddig láttam), múzeumba való penészes darabnak tartom, és úgy unatkoznék rajta, hogy inkább be sem megyek. Talán Kesselyák rendezésében vállalnám a tortúrát, mert Kesselyákot régóta ismerem, és tudom: nem sematikusan gondolkodik a világról és a művészetről.

De térjünk vissza Leára. Öt éves korában sakkozni vittem egy sakk-klubba, ahol gyorsan megtanulta a játékszabályokat, gyorsan csiszolódott az agyacskája… de, lévén ez fizetős, és akkor éppen anyagi gondjaink voltak, fél év után abba kellett hagyni a taníttatását. Akkor zongorát vettünk neki, zongoratanárhoz járt… de mindezt kiütötte helyéről a balett. Hét évesen kezdett magánórákra járni egy Zita nevű magántanárhoz, aztán kilenc évesen felvételizett a budapesti Táncművészeti Főiskolán (leánykori neve: Balettintézet.) És nem vették fel. Ott zokogtak, anya és lánya a Városliget útpadkáján. Aztán fellebbeztünk. Én személyesen kerestem meg az igazgatóhelyettest, és kértem, nézzék meg mégegyszer Leát, mert arra gyanakszom, tévedtek vele kapcsolatban.

Újra megnézték, s felvették. Huszonmagával együtt. Az évek alatt a huszonvalamennyiek egyre fogytak. Minden évben eltanácsoltak néhány növendéket.

Tavalyelőtt, az akkor felvettek közül már csak Leácskám volt hallagtója a tanintézetnek. A többit mind kiszórták.

Két évvel ezelőtt Lea fellépett Svájcban, tavaly Texasban volt egyhónapos kurzuson, idén Helszinkiben és Amszterdamban táncolt egy-egy balettversenyen és a döntőig jutott, a múlt hónapban Isztambulban lépett fel… és ezen a pénteki napon, mikor e sorokat írom, éppen a repülőgépen ül, és Várnába utazik egy balettversenyre, ahova Szakály György, a tanintézet rektora személyesen készítette fel.

Még nem nagykorú, idén lesz tizennyolc éves.

Calvero