1887-ben, magyarként született a boszniai Bjelinában, ami akkor a Monarchia területe volt. Tizennyolc évesen besorozták katonának, jött a tizennégyes háború: olasz front, Doberdó, Isonzó. Az egyik sáncból fáradt golyót kapott a koponyacsontjába, de a lövedék nem hatolt be az agyba, oldalt megállt a csontban. Eszméletvesztés, de amint magához tért, máris kéretszkedett vissza a bajtársaihoz. Ez a golyó élete végéig ott volt betokozódva a koponyacsontjában.

 

Tizenhatban jelen volt „Ferencjóska” temetésén, mert akkor már zászlósi rangot kapott. ( Az öregnek mindig csak per Ferencjóska volt a császári és királyi fenség.)

Az egyik, nála idősebb harcostársa a háború vége felé felajánlotta legendás nagyapámnak, hogy a háború után (nem fél hatkor, ahogy a Svejkben mondják), szóval, amint béke lesz, keresse fel őt Adán, mert van neki egy eladó lánya (így mondták, ami persze nem pénzbeliséget jelentett.) És ha tetszenek egymásnak, vegye feleségül.

Eljött a béke, és legendás nagyapám egy napon megjelent Miklós Istvánék házában, majd pár hónap múlva feleségül vette Erzsébet nevű nagymamámat. Tizenkilencben, már mint századost, s mint házasembert felvezényelték egy budapesti laktanyába. Nagymamám sokszor mesélte, hogy katonatiszt feleségeként sokszor unatkozott, és ilyenkor kirakatokat nézegetett a Váci utcán, vagy cukrászdákban múlatta a napot. De eljött a hollókárogású nap, 1920. június 4. Menekülniük kellett a lenyirbált országból, mielőtt lezárnák a határokat. És ők haza akartak jönni. Külön jöttek haza, nagyanyám egyik vonattal, kezében tartva az esküvői festményt, melyen ők voltak megörökítve, és egy utastárs azt kérdezte: „hölgyem, ugye ez itt Rudolf herceg és Stefánia?” Mire nagymamám: „nem uram, itt a festményen a férjem és én vagyunk. A férjem a következő vonattal jön, mert le kell adnia a fegyverzetét, mielőtt elhagyná Magyarországot.”

Csantavéren vettek portát, nagyapám felépítette a házat. Nagymamám hosszú évekig nem lehetett terhes, fejletlen volt a méhe állítólag. Harmincegyben halva szült egy fiúgyermeket, harmincnégyben pedig egy egészséges leányt, édesanyámat.

A két világháború között rendőrfőnök volt legendás nagyapám, mert tökéletes szerb nyelvismerete révén az akkori rendszer használni akarta képességeit.

Jött a második világégés. Negyvenkettőben, a magyarok bejövetelekor nagyapám, veterán önkéntesként (ekkor már ötvenenöt éves volt) bevonult a magyar hadseregbe, s így még sikeresen elérte a Második Magyar Hadsereg Don-kanyarba indulását.

Ennek végén két év hadifogság.

Amikor hazatért, kislánya elmenekült előle, mert a csontig lefogyott szakállas emberben nem ismerte fel az édesapját. Előtte azonban vitézi rangot kapott, meg egy rakás kitüntetést, ilyen kereszt, olyan kereszt… amit a háború végén elásott a kertben, mert ha megtalálják a partizánok, ott helyben falhoz állítják. (Gyerekkoromban, mikor ezt anyámtól hallottam, többször kérdeztem nagyapát, hova ásta el a kitüntetéseit, mert én szívesen kiásnám, de ő meg sem hallotta kérdésemet. Keveset beszélt, és nagyon tudott nem meghallani általam feltett, és általam fontosnak vélt kérdéseket.)

Ugrunk pár évtizedet: megszülettem, utánam öcsém. Legendás nagyapám kemény, szigorú ember volt, nem is emlékszem, hogy játszott volna velünk. Egyszer, mikor már az indiánregények korszakában voltam, megkérdeztem legendás nagyapámat: nagyapa, öltél embert? Mert azt abban a korban minden gyerek nagy hőstettnek gondolja: megskalpolni a gaz ellenséget, satöbbi….De nagyapám válszra sem méltatta kérdésemet, elfordult tőlem és elment fát oltani… mert akkor már főleg kertészkedett. (És festett gyönyörű akvarelleket.)

A hatvanas évek vége felé, mikor ő már nyolcvan felé járt, egy borbélyüzletben a becsületébe gázolt a helyi kovácsmester. Ezt egy valaha volt K und K tiszttel nem lehetett büntetlenül megtenni. Pláne egy kovácsmesternek, aki állítólag „… még csak puskaport sem szagolt”, ahogy nagyapám mondta többször róla. Bicskát rántott, és felszólította a sértő felet, vegye elő ő is a bicskáját. Párbajra hívta. Az illetőnek nem volt bicskája, vagy csak félt elővenni, akkor nagyapám felszólította, ismételje meg a becsületsértést, ha meri. Az illető ezt sem merte, mégis kapott egy pengedöfést az oldalába. Nam halt meg, csak pár hét kórház.

Nagyapámnak – tekintettel talán korára – másfél év felfüggesztett.

De ennek az epizódnak itt még nincs vége, mert a borbély állítólag hazugságot mondott a tanúvallomásában, ezért ő is kegyvesztett lett legendás nagyapám szemében. Miközben ama borbélyüzlet volt legközelebb házunkhoz, nekünk, öcsémnek és nekem, megtiltották, hogy oda járjunk hajat vágatni. Egyszer aztán, szülői felszólításra, elindultunk hajat vágatni. A parancs szerint falu másik végére, hiszen a tiltás… Öcsémmel meg akartuk úszni a dolgot, „úgyse tudja meg az öreg”, gondoltuk, és bementünk abba a borbélyüzletbe… – beleharaptunk a tiltás almáriumába – hogy posztmodernül fejezzem ki magam… Éppen a kendőt kötötte elém a borbély, amikor kicsapódott az ajtó… tcssss!! – és ott állt legendás nagyapám, izzó szemmel, és azt üvöltötte: kifelé innen!! És mint két vágnivaló bornyút, úgy vezetett minket nyakunknál fogva a falu másik szélén lévő borbélyhoz.

1971. június 3.- án halt meg legendás nagyapám, egy nappal a 15. születésnapom után, pontosan az általános iskolai ballagásom napján. A haláleset ellenére a ballagáson még részt vettem, de az esti banketten már a gyászra való tekintettel nem mehettem. Pedig aznap este akartam megmondani Nusinak, akkori szerelmemnek, hogy mennyire szeretem.

Egy rég letűnt világ rég elporladt figurája volt a legendás nagyapám. De halála után nem sokkal, amikor Fekete István Vuk című kisregényét olvastam, melyben Vukról azt mondja Karak : „…a nagyapád vére csörgedezik benned, az öreg Vuk folytatása vagy…” akkor már kamaszént is tudtam, SZÁMOMRA miről szól ez a mondat. És azóta is szívesem mondom el társaságban, baráti körben, legendás nagyapám igaz történetét.

Ja, s hogy mi köze a legendának a valósághoz?

Hát az, hogy minden legenda valóság volt egykoron. Csak éppen rátelepedett a fantázia.

Calvero