Jegyzetem címe Poust tizenkét kötetes regényfolyamának címe is, mely művet az eltűnt idő alatt lassacskán végigolvastam. De most nem regénykritikát fogsz tőlem kapni Barátom, a címet csak kölcsönöztem a nagy francia prózaírótól. Arról szólok most, hogy vannak emberalkatok, kik nem a jelenben élik mindennapjaikat. A múltban, az eltűnt időben bolyonganak vaksin s értelmetlenül, hiszen a múlt nem átírható, miként egy félresikerült novella vagy naplójegyzet mindig újra írható. A múltban elkövetett hibák végigkísérik az embert haláláig. A hibás mondatnak vagy tettnek van azonnali következménye, amikor, ha megsértettél valakit, az hátat fordít neked. Aztán van későbbi, akár életedet is félreirányitó hatása is, mert a sértett fél már soha nem tud ugyanúgy nézni rád, sértésed nyilát mindig magában hordozza, még akkor is, ha őszintén megbántad mondatodat vagy tettedet, még akkor is, ha őszintén bocsánatot kérsz, s még akkor is, ha a másik fél azt mondja, megbocsátott. Mert sértésed nyila ott van benne, el nem érheti, ki nem húzhatja, a sértés nyila ütütte seb rövid idő alatt elgennyesedik, megmérgezi a testet… megmérgezi a kapcsolatot… elhalványítja a szerelmet, satöbbi. Legjobb végkifejlete ennek, ha a sértés nyilát, elgennyesedvén kilöki magából a szervezet. Ennek legmegfelelőbb módja a problémák kibeszélése. A sértést okozó probléma-genny eltávozik, és ha kellően odafigyel rá az okozó és okozott fél, begyógyul a sértés okozta seb… de a heg örökre ott marad.
Én sokszor sértettem hebehurgyán, néha csak a sértésért magáért, mert fel akartam hívni magamra, vagy problémámra a figyelmet.
Ilyen volt például az eset, amikor a miskolci színházban Verebes Pista rendezte a Cyranot szervéttibivel, akivel mindig rossz viszonyban voltam – s ráadásul előtte egy másik színházban én játszottam Cyranot – ebben a Verebes-féle előadásban pedig csak epizódot kaptam. És ráadásul Pista alig instruált, alig vett észre, és ez sértett engem kurvára, és egyik este odamentem hozzá, s azt mondtam neki: Verebes, én téged utállak. És hosszú körmondatokban meg is indokoltam ítéletemet. Ő türelmesen végighallgatott, aztán háromszor olyan hosszan elmondta nekem, hogy az általam utált tulajdonságai szerinte miből fakadnak. Provokációm tehát tulajdonképpen hatásos lett, mert odafigyelt rám, beszélgettünk… de soha ezután nem akart dolgozni velem, és amikor 95-ben szintén munkanélküli voltam, és jelentkeztem nála munkára, Verebes nagy elégtétellel, mosolyogva mondta az arcomba: nem.
Tegnap is sértettem, és tegnap is visszasértettek. Egyik sértés-nyil őbenne gennyedzik, a másik bennem. Talán kiveti magából szervezetünk e nyilat. Talán nem. Ezt most még nem tudom. Lehet, hogy veszteséglistám „kiadási” oldala hamarosan egy tétellel gyarapodik. Elvesztettem munkámat, barátaimat, kollégáimat, bankkártyámat… majd félig-meddig ezek következményeképpen családomat, lakásomat, vadásztársaságomat és vadászbarátaimat, és magát a legnagyobb szenvedélyemet, a vadászatot… vezetékes telefonvonalamat, mobiltelefonom kimenő híváslehetőségét, majd a bejövőket is, rövid idő alatt kétszer betörtek komlósi vadászházikómba, és elvitték egyebek mellett Prihoda Judit grafikáját, melyet a 97-ben megjelent Vadregény című könyvem első kiadásához készített a neves képzőművész illusztrációként… veszendőben a montenegrói házam, akár eladom, akár nem, veszendőben a szülőházam s veszendőben a hazám…
Nem folyatom a felsorolást, pedig tudnám még.
Mindent mindig egy lapra tettem fel, és mindig vesztettem. Úgy látszik ez a sorsom, az örök veszteség, ez most már így megy időm végeztéig. Az eltűnő idő azon napjáig, amikor magam is eltűnök hirtelen, mint erdőben a vadnyom, elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom, ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek, és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek… Idézőjel. Vagy nem. Egyremegy.
A végén pedig majd mindent, akár önmagamat is elveszítem. De addig jó (?), amíg még van mit veszítenem.
Calvero