Az UTMB teljesítése után érezhető üresség nem volt akkora mélységű, hogy pár hétre vagy hónapra elvegye a kedvem a terepfutástól. Sőt!(a kép nem a lengyelországi versenyen készült) A fizikai fájdalmak gyors csökkenésével párhuzamosan egyre erősödő érzésként tört felszínre a „most már kiadok magamból mindent” elhatározása. Persze a józanész óvatosságra int, hiszen 6-7 nappal egy erős 100 kilométeres futás után még egy ugyanolyat vállalni elég őrültségnek tűnik. No de hát ezek az „szent őrültségek” viszik előre igazán az embert, ezért bevállaltuk, hogy ráhúzunk egy százast a százasra. Bevállaltuk, mert Karlosz barátomat is rábeszéltem, hiszen neki a balul sikerült TDS után ez egy remek alkalomként kínálkozott, hogy ismét rátaláljon önmagára. Csak 100 kilométert kell futni hozzá, hiba nélkül, porokban fekvő önbizalommal. Hát igen, a padlóról sosem könnyű felállni…
A döntés megszületett, megkezdtük a kivitelezést. Egy gyors nevezés, hiszen már minden határidőről lemaradtunk, majd egy jó négy órás autózás után máris a lengyelországi Krynica városkájában találjuk magunkat. Csodálatosan szép, kulturált a környezet. A terek az utcák a parkok rendezetten sorakoznak. Ha nem tudnánk, hogy ez itt Lengyelország azt hihetnénk, hogy valamelyik alpesi ország városkájában vagyunk. Természetesen a verseny körülményei is tökéletesek. Minden átgondolt és gördülékeny. Hatalmas apparátus mozgatja, építi a versenyközpontot. Nem spórolnak semmin, megadják a módját rendesen. Az esemény maga, egy háromnapos futófesztivál, ahol egy kilométertől száz kilométerig sorakoznak a versenyszámok. Egy ilyen hétvégén 7-8000 futó szerénykedik errefelé, ezért a városban is minden a futókért történik. Példaértékű az összefogás, tanulhatnánk pici sportkultúrát a lengyel barátainktól…
A mi versenyszámunk a Hét Völgy Ultratrail nevet viseli. A rajt hajnali 3 órakor a Főtérről történik. Tulajdonképpen a Beszkidekben vezet a verseny teljes útvonala, nagyjából 400 és 1200 méter tengerszint feletti magasságban. A 100 kilométer mellé 4500 méter szintkülönbség társul, amit sok kis darabkában teljesítünk majd. Az útvonal végig fenyőerdőben és havasi réteken vezet keresztül. Jól futható, bár vannak azért erősen köves, mozgó sziklás szakaszok is. Összesen hat frissítő pont van a száz kilométeren, amit igen meg kell becsülni, ugyanis itt nincsenek kihasználható felszíni vízfolyások. Talán csak egyetlen egy forrás van, ami kiegészítheti folyadék utánpótlásunkat.
A rajt hangulata kellemes, de érezhetően nincs nagy hangzavar a korai időpontra való tekintettel. Az időmérő chipek a rajtszámba vannak diffundálva, így a leolvasásnál és a rajthoz való beállásnál ügyeskedni kell. De ezt is megoldjuk rutinosan és 3 órakor a nagytemplom harangszójára nekivágunk a Beszkidek sötét fenyveseinek…
Rögtön az élre állok és meglepődve
tapasztalom, hogy a teljes mezőny milyen óvatosan kezd. Nem tart velem senki. Szokatlan ez, az alpesi mezőnyökben tapasztalható rohamszerű nekiindulások után. Így felveszem a saját „utazó” tempómat és kissé álmosan, de jókedvűen haladok előre. Érdekes, hogy az első húsz kilométeren egy quad motor megy előttem felvezetőként, mutatva a helyes útvonalat. Inkább hátrány ez, mint előny, mert folyamatosan nyelem az általa felvert port és benzingőzt. De a negatív dolgok leperegnek most rólam. Ha lehet, mosolyogva köpöm ki a porból lett sarat …
Inkább a futásra koncentrálok és a hatékonyságra. Befelé figyelek, belső kapcsolatot keresve. A lábaim picit meg-megakadnak, egy-egy fájós lépés is akad a múlt hét maradványaiból, aztán egyszer csak beáll az egyensúly. Megvan, felvettem a környezetem hullámhosszát, beleolvadok a Beszkidek erdőségeibe. Elkezdek haladni, repülni. Minden könnyen megy. Szinte alig érintem a lábammal a talajt, máris pattanok tovább. Nem érzékelek időt, nem lihegek, nem izzadok, nem fáradok. A fizikális határok eltűntek. Úgy érzem, csak vagyok ott a „most”-ban, részeként a mindennek. Fantasztikus érzés ez, csak tovább ebben, minél tovább…
Jönnek a frissítő pontok is, de automatikusan haladok át rajtuk. Tócsa barátom frissít, akivel évek óta összeszokott párost alkotunk. Látja rajtam, hogy „flow”-ban vagyok így csak pár szó és az aktuális kulacs csere a program. Közben elered az eső és kivilágosodik. A szemem egy új világot ad az agyam által eddig érzékelt világhoz. Kiteljesedik a kép. A két halmaz metszésében futok tovább. Közben folyamatosan csökken az előnyöm. A számok a valóság harcosai, de most nem félek tőlük. 66 kilométernél már csak kettő és fél perc a különbség köztem és a mögöttem futó lengyel srác között. Nem ijedek meg, csak futok tovább. 80 kilométernél, a legmeredekebb emelkedő aljában már csak száz méter van köztünk. A lélektanilag most ő van előnyben, hiszen utolért. Lát, itt van a sarkamban. Na, most megelőz, gondolja ő, és az esetek 99%-ban ez így is lenne. De nem most, és nem ellenem. Előrefordulok és rádőlök a hegyre. Egy mély sóhaj, ahogy erőt merítek és futni kezdek felfelé. Futok és futok, nem nézek hátra többet. Csak a vállam vonala, és ami előtte van. Csak ez létezik most számomra. Mögöttem csak a múlt, ami megszűnt jelentőséggel bír.
A test engedelmeskedik, teszi a dolgát. Új tempó, új lendület, el nem vesztett, de megújult hit mozgat most előre. Leszakítom magamról, majd végképp elfutok, lengyel vetélytársam elöl. 88 kilométernél már négy perc az előnyöm. Az utolsó kilenc kilométer már csak szinte végig lejtő. Gyorsan leérek, majd jön a célba érkezés kielégülése. Ökleimet összeszorítva csapok a levegőbe a célvonalon. Megcsináltam. Ez az első legmélyebb érzés, ami ilyenkor átáramlik bennem. Majd egy pár légzésvételnyi idő elteltével jön a hála érzése. Mert hálás vagyok azért, hogy ezt megélhettem. Talán ilyenkor többet ad a Jó Isten, mint amit megérdemelnénk, de talán, csak azért mert Ő is kedvét leli benne. Igen, én hiszem, hogy kedveli a terepfutás nevű emberi cselekedetet. Nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy nap, mint nap tegyünk a kedvére, ami szerencsére a mi kedvünk és örömünk is egyben….
Ennél egyszerűbb dolgot?
Köszönöm.