„Hogy lehet így gazdálkodni? Nem ehhez
vagyunk szokva, valamit tenni kell!” – mondták a rendszerváltás után a megváltozott piaci körülményekre utalva a magyar gazdák. Innen indult a hazai mezőgazdaság legújabb kori kálváriája, ami még a mai napig is tart. A politikai érdekek maximalizálása, elhibázott és a mai napig rosszul működő támogatási rendszer, valamint értelmetlen és koncepciótlan pénzszórás zajlik a mezőgazdaság egészében. Közös agrárpolitikáról, a hazai helyzet kialakulásáról, megoldatlan nehézségekről, saját magunk elgáncsolásáról, és azokról az időkről beszélgettünk Éder Tamással, a Bonafarm Csoport vállalati kapcsolatokért felelős és PR-igazgatójával, és egyben a Magyar Húsiparosok Szövetségének elnökével, amikor még a magyar mezőgazdasági termékek verték szét a környező országok piacait.
Portfolio.hu: Bár nem volt mindig így, az Uniós csatlakozásunk óta a magyar mezőgazdaság számára a legfontosabb (a kedvező időjáráson túl) a Közös Agrárpolitika. De mi is ez a KAP, amitől az Unió összes gazdája függ?
Éder Tamás: A Közös Agrárpolitika (KAP) az Uniónak az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező, közösen meghatározott célrendszere, amihez az elmúlt évtizedek során szinte folyamatosan változó eszközrendszer tartozik. Ezen, elsősorban támogatási eszközök működtetéséhez szükséges források az Unió költségvetésével párhuzamosan hétéves periódusokra kerülnek meghatározásra. Most már ott tartunk, hogy a KAP eszközrendszere is érdemben változik hétévenként. A rendszer egyre inkább tolódik a nem közvetlen piaci támogatások, vagyis például a vidékfejlesztési és a jövedelemkiegészítő támogatások felé. Elválasztódik a támogatás a konkrét termeléstől és annak során előállított termékmennyiségétől.
P.: Ezek szerint egyre inkább egy életformát támogat az unió, nem pedig magát a termelést?
É.T.: Alapvetően igen. A KAP kialakulása az ’50-es évek közepére tehető, ami egy viszonylag kritikus időszak volt az európai élelmiszerellátásban, a II. világháború után ugyanis jó néhány nagyon gazdag tagországban is előfordult, hogy jegyrendszert kellett működtetni az élelmiszerek területén. A termőföld ugyan rendelkezésre állt, de a termelés konszolidációja annak újrarendezése időt igényelt. Az alapító tagországok az egyik kiemelt területnek tekintették a KAP megalapozását, amely olyan célokat tűzött ki, mint a lakosság biztonságos, tartós, relatív olcsó élelmiszerekkel való ellátása. Ez volt az első kitűzött cél.
Az agrárpolitika elsősorban a fő alapanyagokra, terményekre vonatkozott, mint a gabonák, vagy a tej. Mind a mai napig leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a közösségi agrárpolitikában vannak közvetlen szabályozott termékek és olyanok, amelyek kiesnek a közvetlen szabályozás alól. A közvetlen szabályozott termékek közé mind kevesebb termék tartozik és a közvetlen szabályozás is egyre gyengébb erejű. A gabonák részben még ide tartoznak, de pl. a baromfi és a sertés gyakorlatilag soha nem tartozott azon ágazatok közé, ahol a KAP erős piacbefolyásolási lépéseket alkalmazhatott volna. Mind a két ágazat esetében ugyanakkor meghagyja a lehetőséget magának az EU, ha hatalmas piaci zavar van, akkor kríziskezelő lépésekkel beléphessen. Így például támogathatja az ideiglenes magántárolást vagy az exportot, bár ez utóbbit a vonatkozó WTO megállapodás értelmében, mind kisebb mértékben teheti. Mindeközben a meghatározó szántóföldi kultúráknál a művelt földterülethez kötődő támogatások vannak.
P.: Abból kiindulva, hogy így elszabadultak az árak, sőt még területalapú támogatást is kapnak a gazdálkodók, a búza vagy kukoricatermesztés jelenleg elég jövedelmező üzletágnak tűnik. Vagy ez nem ilyen egyszerű?
É.T.: Az általánosítás nagyon helytelen lenne. Akinek a kukoricája a vetés óta nem látott esőt, az semmit nem takarít be. Ő valóban megkaphatta azt az 50-60 ezer forint körüli támogatást hektáronként, de ha nem volt érdemi terménye, ez nem fedezte még a költségeit sem. Nyilván ez egy szélsőséges példa. Az azonban tény, hogy ha valakinek a földterülete olyan szerencsésen helyezkedik el, hogy csapadéksávba került, és a terméseredménye hozza az elmúlt öt év átlagát, az a mostani magas terményárak között köszöni szépen, jól van. Különösen igaz ez azokra a gazdákra, akik a földjüket megfelelő gépesítettségű, hatékony, közepes vagy nagyobb üzemméret mellett művelték.
Nemhiába lehet azt látni, hogy a csatlakozás óta felgyorsulva helyeződik át a szántóföldi növénytermesztésre a hangsúly a mezőgazdaságon belül. Ez az elmúlt évek során minden kormány által sokat emlegetett megbomlott arány az állattenyésztés és a növénytermesztés között olyan folyamat, amit egyelőre nem sikerült leállítani. Sőt úgy tűnik, hogy egy picit talán fel is gyorsul. Ez részben abból fakad, hogy a szántóföldi növénytermesztés az Magyarországon, ami gyorsabban és könnyebben alakult át korszerű technológiát alkalmazó ágazattá. Egyrészt már korábban is az volt, és a ’80-as évektől pedig nagyon komoly gépesítés történt. A növénytermesztés gépesítettsége van talán Magyarországon a legközelebb a nyugat-európai átlaghoz, sőt, e tekintetben talán jobb helyzetben vagyunk néhány régi tagországnál is. Köszönhető mindez annak, hogy amikor akár nemzeti forrásból, még az EU-csatlakozás előtt, aztán EU-s forrásból mód nyílt eszközfejlesztő beruházás típusú támogatásokra, akkor legelőször mindig a szántóföldi növénytermesztés gépeinek adták meg a lehetőséget, mert ez az, ami nagyon gyorsan levezényelhető. Meghirdettek egy pályázatot mondjuk januárban, márciusig jelentkeztek a gazdálkodók, augusztusban már meg is volt a gép, és már el is számoltunk a támogatással. A rövidtávú politikai célfüggvény optimálása mindig arra csábította kormányzatot, hogy a lehető legrövidebb időn belül be tudja mutatni, hogy mennyi támogatást adott az ágazatnak. Ennek aztán súlyos következménye van az élelmiszergazdaság további szereplőire, gondolok itt az állattenyésztőkre, meg az élelmiszeriparra. Ők ugyanis mindig a támogatási lista végén voltak, aztán vagy jutott nekik a pénzből, vagy nem.
P.: És ez a fajta politika a mai napig igaz?
É.T.: Teljes mértékben. A mostani EU-s költségvetési ciklusban 1200 milliárd forint körüli összeg állt rendelkezésre mezőgazdasági és vidékfejlesztési támogatásokra, melynek jelentős része beruházási, termelésfejlesztési, versenyképesség-javítási célokra lett elkülönítve. Annak érdekében, hogy a rövidtávú politikai célfüggvényt jól szolgálják, legelőször kiírták a támogatásokat a mezőgazdasági gépekre, noha ez volt az egyik leginkább fejlett része a magyar élelmiszergazdaságnak. Mire eljutottak oda, hogy kiírják az első pályázatokat az állattenyésztésre, addigra beütött a válság, kiszáradtak a hitelpiacok. Így azok az állattenyésztők, akik esetleg abban gondolkoztak, hogy az új támogatások lehetőségével élve majd beruháznak, korszerűsítést hajtanak végre az elavult üzemeikben, azok jelentős része vagy elállt, mert saját erőt egyáltalán nem tudott felmutatni, vagy ugyan megnyerte a pályázatot, de amikor elindította volna a beruházást, rájött, hogy nem tud saját erőt felmutatni, és kölcsönt sem tud felvenni. Ebből adódóan azok a források, amelyek ezekre a célokra lettek elkülönítve, alulfelhasználtakká váltak. Az állam ezért újra és újra kénytelen átnézni, hogy az erre a célra elkülönített forrásokból mennyi maradék van még, és újra és újra meghirdetik az állattenyésztési pályázatokat.
P.: Ezek is közrejátszanak abban, hogy ma az egyik slágertéma a mezőgazdasággal kapcsolatban, hogy a nyugaton előállított hús olcsóbb? Mik vezettek ehhez a helyzethez?
É.T.: Nagyon rossz szemléletnek tartom azt, ami az elmúlt évtizedeket jellemzi, miszerint hogy agrárpolitikáról beszélünk, míg az élelmiszeripar gyakorlatilag egy gazdátlan, a kormányzati intézmények által figyelmen kívül hagyott ágazat. Most kezdenek ráébredni a politikai döntéshozók is, hogy ezzel milyen súlyos problémákat okoztunk. A magyar élelmiszergazdaság valamikor a ’90-es évek közepétől nagyon rossz irányba ment el, ennek a levét isszuk máig. A rendszerváltáskor nagyon jelentős társadalmi és gazdasági változáson mentünk keresztül, ez nem kérdés, még akkor sem, ha a magyar tervgazdaság egy kicsit piacosabb, a kis lehetőségeket kihasználó szocialista gazdaság is volt. Azért mégis csak KGST-ország voltunk puhított szocialista tervgazdasággal, fölülről meghatározott csatornákon mozgó piaci szereplőkkel. Ehhez képest jött a kapitalizmus, ami elméletileg azt hozta magával, hogy nem az állam mondja meg például azt, hogy hány forint egy adott termék ára, hanem majd a piac. Az új típusú piaci hangulat, ami kialakult, mindenkinek új volt. A mezőgazdászoknak is új volt, és nagyon utálták azt a piaci bizonytalanságot, ami például abban nyilvánult meg, hogy az egyik évben ennyi a disznó felvásárlási ára, a másik évben pedig annyi, mindeközben pedig még év közben is mozog az ár. „Hogy lehet így gazdálkodni? Nem ehhez vagyunk szokva, valamit tenni kell.” – mondták. Ehhez hozzájött az is, hogy a ’90-es évek elejének nagyon súlyos gazdasági szerkezeti átalakulása rövidtávon olyan eseményekkel is járt, hogy nem nagyon volt mit eladni a keményvalutával rendelkező piacokra. Térdre esett a nehézipar, a könnyűipar, egy csomó ágazat elsüllyedt a gazdasági rendszerváltozás során, miközben az országnak már akkor is igen tekintélyes külföldi adóssága volt, amit viszont törleszteni kellett. Azt pedig elsősorban abból lehetett, amit sikerült nyugati valutáért eladni. A mezőgazdasági termények ilyenek voltak. Ebből fakadóan a mezőgazdasági és élelmiszeripari termények külpiaci értékesítése kiemelt terület lett, ezért sok mindent megtettek a gazdaság irányítói. Többek között működött egy igen jelentős exporttámogatási rendszer. Ennek ellenére a korábbi évtizedek gyakorlatához képest egy a magyar gazdálkodók számára szokatlan, bár máshol normálisnak tekinthető évek közötti, illetve éven belüli ármozgás vált jellemzővé például a gabonák, és más fő termények piacán. A termelői szervezet részéről pedig jött a nyomás a politikai döntéshozók felé, hogy ez így nem megy, valamit tennie kell az államnak.
Megalkották az agrárrendtartási törvényt, amely a főbb mezőgazdasági termékek vonatkozásában olyan adminisztratív szabályozási és hozzá kötött támogatási rendszert léptetett életbe, amely vastagon alkalmas volt arra, hogy a világpiaci folyamatoktól részben függetlenítse a magyar termelők tevékenységét. Ez a törvény búza, kukorica, vágósertés, vágóbaromfi, tej vonatkozásában viszonylag kötött szabályozási rendszer lehetőségét hozta létre, olyan eszközökkel, mint a garantált ár, a kvóta, az irányár stb. A törvény megteremtette a lehetőséget arra, hogy bizonyos feltételek esetén az állam garantálja, hogy meghatározott mennyiséget az adott termékekből meghatározott áron felvásárolhasson. Irányárat állapíthatott meg, ami az állam által optimálisnak tartott piaci árcentrum volt. De attól, hogy az állam garantál valamit, nem biztos, hogy történik is valami, különösen, ha az állam volt olyan okos, hogy ezt a garantált árat relatív alacsony szinten húzta meg, úgyhogy elég ritkán került a magyar belpiaci ár ennek a közelébe. Nem is emlékszem, hogy valaha szükség volt-e garantált áron történt intervencióra, de az biztos, hogy ez nem volt jellemző állami beavatkozás.
Ugyanakkor az irányár már egy izgalmasabb dolog volt. Az állam ugyanis az adott évet megelőzően, a szakmai szervezetekkel való hosszú egyeztetést követően a korábban megemlített termények-termékek esetében az egész évre vonatkozóan határozta meg az irányárat. Önmagában az irányár meghatározása nem lett volna több egy „állami kinyilatkoztatásnál”, ami nem feltétlenül lett volna hatással a piacokra. Ugyanakkor, ha az állam kinyilatkoztatta, hogy a piaci árnak a vágócsirkénél 169 forintot kellene elérnie kilónként, akkor előbb-utóbb bekövetkezett, hogy nem érte el. Így ennek az árnak a kialakulását segítő eszközöket kezdtek alkalmazni. Ilyen volt az irányárhoz kötött minőségi felár. Adminisztratív eszközökkel direkt módon befolyásolt, fél-piaci rendszer alakult ki a fő mezőgazdasági termények vonatkozásában. Ráadásul a vágósertés és a vágóbaromfi esetében az sem volt igaz, hogy az EU-ban is ez van, ugyanis az EU-ban ezek nem tartoztak a közvetlen piacszabályozási eljárások alá.
P.: Valami olyasmit lehet kihallani a szavaiból, mintha arra utalna, hogy egyszerűen „elpuhult” a sertés- és baromfiágazat Magyarországon. Mintha belekényelmesedtek volna az átlagos, de biztos megélhetés feltételeibe, és amikor jött a valódi piacgazdaság, akkor hirtelen levegőt is alig kaptak. Valami ilyesmire célzott?
É.T.: Az egész mezőgazdaságra igaz ez, de a sertés- és a baromfiágazatra különösen. Ez azt jelenti, hogy részben eltérítettük a külpiacról érkező valós világpiaci jelzéseket, mert mi létrehoztunk egy művi rendszert. Ugyanakkor még voltak vámok, és működött az exporttámogatási rendszer, így mód volt arra, hogy az általunk adminisztratív módon belőtt optimális árat valahogy fenntartsuk. Ha ez nem volt elég, és még így is belpiaci zavar keletkezett, úgy a rendelkezésre álló exporttámogatási eszközökkel még ki is egészítettük azt.
P.: Manapság sokat lehet hallani ezen ágazatok szereplőitől arról, hogy segítse meg őket a kormány, mert súlyos problémákkal küzdenek. De az Ön szavaiból kiindulva azt lehet mondani, hogy pont azért jutottak ide, mert az állam korábban rengeteg pénzt pumpált abba, hogy ezen ágazatokban résztvevőknek ne legyenek problémáik.
É.T.: Itt van a lényeg. A probléma ott volt, hogy volt egy viszonylag jól alátámasztható rendszer, hogy azért adja az állam ezeket a támogatásokat, mert akikkel versenyeztünk az EU-ban, azok is kaptak támogatásokat. Ez részben igaz volt. A magyar gazdatársadalom pedig azt mondta, hogy lám-lám, ők mennyit kapnak, kapjunk mi is. Ugyanakkor mi olyan támogatásokat is alkalmaztunk az állattenyésztési ágazatokban, amelyek a KAP-nak nem volt szerves része és ezzel félrevezettük a termelők egy jelentős részét.
P.: Nálunk pedig mindinkább különválik a növénytermesztés és az állattenyésztés?
É.T.: Nem volt mindig így, de mára valóban egyre inkább így van, köszönhetően annak, hogy a földterülettel rendelkező növénytermesztők mind nagyobb része hagy fel az állattenyésztéssel.
P.: Ez a rendszer meddig működött?
É.T.: Gyakorlatilag az uniós csatlakozásig, különböző módosításokkal. Volt egy gazdasági rendszerváltás, ami alapvetően új típusú viselkedési normák kialakulását tehette volna szükségessé a gazdaság minden szegletében. Hiszen innentől kezdve nem az volt, hogy majd a tröszt megmondja, hogy egy méter faliszőnyeg ára mennyi, hanem ott volt helyette a piac, aztán ott kiderül, hogy mennyiért lehet eladni. A piaci körülményekhez való alkalmazkodás tanulási folyamata Magyarországon az élelmiszergazdaságban nagyon eltolódott. Mára egyértelműen látszik, hogy a velünk együtt csatlakozó országokhoz képest sokkal nagyvonalúbb és félrevezetőbb támogatáspolitika eredményeként a magyar élelmiszergazdasági szereplők adaptációs folyamata a piacgazdasági körülményekhez kitolódott, és az adaptáció csak a csatlakozást követően gyorsult fel.
2001 és 2002 között regnáltam, mint közigazgatási államtitkár. Ekkor már zajlottak a csatlakozási előtárgyalások, de még működött a CEFTA (Central European Free Trade Agreement) is. Ezek az országok egymásnak különböző engedményeket adtak az egymás közti kereskedésben, többek között a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékeknél is. A regnálásom alatt nem tudtam úgy elmenni CEFTA-ülésre, hogy a lengyel, a cseh, a román meg a szlovák kollégák ne azzal kezdjenek el hangosan piszkálni, hogy a támogatási rendszerünk miatt az irreális áron az ő piacukra kerülő magyar termékek szétverik az ő piacaikat. Jelentős mértékű külkereskedelmi többletünk volt a velünk együtt csatlakozó országokkal szemben. Köszönhetően annak, hogy adminisztratív falak között, ügyesen támogatva a termelőinket a mi termékeink versenyképessége nagyon jó volt. Utólag visszagondolva ez tényleg nem volt fair velük szemben. Ők nem támogatták ilyen mértékben az ágazati szereplőket, akik így sokkal inkább ki voltak téve a piaci kihívásoknak, és náluk az említett adaptáció felgyorsult. Amikor csatlakoztunk, és nekünk el kellett felejtenünk az összes olyan eszközt, amit ők nem használtak korábban, akkor kiderült az, amire addig senki nem gondolt itthon, hogy szlovák meg lengyel sajt is van a világon és azok előállítása versenyképesebben történik, mint itthon. Addig csak az élt a fejekben, hogy ezekbe az országokba mi viszünk ki élelmiszert, és nem az, hogy ők hoznak ide.
P.: Miben jelentkezik elsősorban ez az adaptációs lemaradásunk? Technikai, technológiai hiányosságaink vannak, vagy más?
É.T.: Technikai, technológiai, szervezettségi, illetve piaci viselkedésbeli hátrányban vagyunk. Az olyan mezőgazdasági termékeknél, mint például a sertés, amelyeknek napi vagy heti piacuk van, nagyon fontos dolog, hogy valaki tanulja meg, hogy hogyan köt alkut hétről hétre. Ki kell, hogy alakuljon az a piaci viselkedés, ami egy idő után a kölcsönös előnyök, de legalábbis nem a másik fél tartós átverése alapján működik. Ezt tanulni kell, nem megy egyik napról a másikra. Ez a tanulás elmaradt, mert a hazai adminisztratív rendszer miatt nem kellett egyik hétről a másikra egyeztetni. Aztán az „igazság napja” eljött 2004-ben. Egy olyan rendszerben, ahol a keletkezett piaci termelési problémák jelentős részét az állam vagy állami eszközök segítségével oldják meg, a piaci problémák megoldására sem alakulnak ki piaci eszközök. Nincs a piaci szereplőknek válságkezelési gyakorlatuk. Magyarországon bármennyi alma termett 1995 és 2004 között, akár 300 ezer, akár 1 millió tonna, mindig szükség volt valamilyen állami beavatkozásra. Ha 1 millió tonna, akkor azért, mert nagyon sok, és olyan alacsony áron veszik meg a feldolgozók, hogy az államnak ki kell egészítenie. Ha meg kevés volt, akkor azért, mert annyira kevés volt a bevétel. A piaci problémák kezelésének metodikája átkerült az állammal történő folyamatos egyezkedés színterére. Ennek az lett az eredménye, hogy nemcsak a heti piaci egyezkedés meg ármegállapító tárgyalási gyakorlat hiányzik, hanem a konfliktusrendezés is. Márpedig egy mezőgazdasági piacon rengeteg konfliktus van. Az aszály normális, meg a sok eső is, és még várhatóan fagy is lesz. Nem lehet tartósan arra berendezkedni, hogy minden egyes piaci meglepetést megold az állam.
P.: Komoly problémák ezek mind egytől-egyig, ám hallani olyan szakértői véleményt is, miszerint a magyar sertés sokkal jobb takarmányt kap, ezért jobb a minősége is, ezekből adódóan drágább, és ezért nem versenyképes.
É.T.: Ez is egy elem. A baj az, hogy a mai tömegkommunikációban csak leegyszerűsítetten, fekete-fehér dolgokat lehet mondani. Hollandia vagy Dánia sertéságazatában a hagyományos sertéstakarmányozás, amit mi is alkalmazunk, mindinkább visszaszorulóban van. Sok ottani tenyésztő olyan korszerű élelmiszeripari melléktermékekre, hulladékokra alapozza a takarmányozást, ahol a takarmány belső összetételét napi szinten optimálják, attól függően, hogy éppen milyen élelmiszeripari mellékterméket sikerült megvásárolni. Legyen az kakaós chips, a kólagyártásból vagy sajtgyártásból fennmaradt melléktermék. A disznó így relatíve olcsón hízik. Az is tény, hogy ennek a típusú hízlalásnak az eredményeként a kikerülő hús minősége nem olyan, mint a hagyományos abrakos, gabonás. De pl. Németországban, amely mára Európa legnagyobb sertéstenyésztőjévé vált, inkább a hagyományos takarmányozás a jellemző, de azt is rendkívül korszerű technológia alkalmazásával végzik.
P.: Bár egyelőre elképzelhetetlen, de ha egyszer mégis megszűnne a mezőgazdaság támogatása az EU-ban, akkor sokan leállnának a termeléssel? Vagy olyan szintre hajtanák fel az árakat, hogy támogatás nélkül is megérje a termelés?
É.T.: Egészen biztos, hogy jelentős strukturális átalakulás indulna el, de ez nem tekinthető reális felvetésnek a közeljövőre nézve. A támogatás nélküli vagy nagyon alacsony támogatásokat alkalmazó országok üzemszerkezete nagyon eltér az európaitól. Az észak-amerikai, dél-amerikai mezőgazdaság versenyképességében meglévő előnyök részben abból fakadnak, hogy ezek a végtelenségig modernizált nagyüzemi mezőgazdasággal rendelkező országok. Dél-Amerikában a több 10, vagy akár 100 ezer hektáros cégek nem számítanak ritkaságnak. A dél-amerikai típusú fejlődés lehet, hogy versenyképességi szempontból jó, ám vidéki településstruktúra szempontjából nem egy optimális megoldás. Kis túlzással, két traktorossal 10 ezer hektárt gond nélkül meg lehet művelni egész évben, és a falu 98 százalékának akkor nincs állása. Ezt is mérlegelni kell akkor, mikor a jelenlegi támogatási rendszer esetleges drasztikus átalakításán gondolkozunk. A mai EU-s támogatási rendszer fő célja kimondottan vagy ki nem mondottan ennek a településszerkezetnek az ideiglenes fenntartása, illetve a potenciális gyors urbanizációs folyamatnak a gátlása. Támogatás tehát a következő költségvetési ciklusban is biztosan lesz. A struktúrája azonban változik, és egyre nagyobb része függetlenedik a termeléstől.
P.: Az EU-s költségvetésen belüli aránya megmarad a mezőgazdaságra jutó támogatásnak?
É.T.: Szerintem az aránya némileg csökkenni fog. A KAP finanszírozására fordított összeg biztosan nem növekszik, mindeközben pedig újabb és újabb tagországok csatlakoztak az Unióhoz.
P.: Egy másik slágertéma, a kukorica világpiaci ára. A bioetanol támogatása mennyiben befolyásolja az árakat? Mit gondol, emelkednek-e még az árak?
É.T.: Én már túlfűtöttnek érzem a jelenlegi árszinteket. A keresleti oldalon nem látom azt az igényt, ami ilyen magas árak mellett felszívná a terményt. Véleményem szerint nem annyival lesz kisebb a világon a termésmennyiség, mint amennyivel az elmúlt hetekben felment az ár. Úgy gondolom, hogy irreális várakozások is hajtják felfelé az árakat.
P.: Mennyire hat az amerikai aszály okozta világpiaci áremelkedés a magyar árakra?
É.T.: Az EU-s vám- és agrárpolitika nyilván egyfajta falat jelent a chicagói tőzsdén zajló folyamatok automatikus érvényesülése előtt, ám ez egyre kevésbé igaz. Egyrészt a magyar falak eltűntek, beolvadtunk az EU-ba, másrészt az EU-ban a közösségi agrárpolitika fokozatos és folyamatos reformjával, piacosításával, az intézkedések közvetlenül az árutermelést nem, vagy egyre kevésbé befolyásoló jövedelemtámogatás típusú megoldásokba, ún. kék meg zöld dobozos támogatásokba történő lassú átalakítása azt eredményezte, hogy a terménypiaci folyamatok inkább ki vannak téve Európában is a világpiaci folyamatoknak. Innentől kezdve az ezen a területen messze a legfontosabb chicagói tőzsde jelzései értelemszerűen úgy érvényesülnek, mint minden más piaci termék esetében.
Bár az Unióban működő agrárpolitikai eszközök minimális torzító hatással még bírnak, de mindinkább igaz, hogy beolvadt az európai és ezen belül a magyar terménypiac is a nemzetközi piacokba. Innentől kezdve a magyar piaci ár attól függ, hogy az exportra szánt terményt mennyiért tudom eladni külföldön, a magyar belső piaci ár nem más, mint a világpiaci ár, mínusz az odaszállítás költsége. Itt, az Alföldön a hasonló minőségű gabona – normális évben, és az idei semmiképpen sem az – egy kicsit mindig olcsóbb lesz, mint a német vagy a francia kikötői ár. Vagyis a magyar tenyésztő a normális években mindig egy kicsit olcsóbban juthat hozzá a gabonához.
P.: A spekulatív befektetők mennyire befolyásolják az árakat?
É.T.: Nagyon nem szeretem, amikor az ágazat problémáit a spekulánsokra próbáljuk meg átnyomni. A spekulánsok, a spekuláció piaci szerepének teljes meg nem értése általános a mezőgazdaságban. A spekuláció az esetek 90 százalékában inkább csökkenti a szélsőséges piaci ármozgást, és egyfajta stabilitást hoz – ezt az agrárszereplők nagy része nem így gondolja. Persze sokkal könnyebb a spekulánsokra kenni a problémát, mint magunkban keresni a hibát. Tény, hogy amikor 2008-ban volt egy jelentős terményár-robbanás, annak mértékében szerepet játszott a spekulációs jellegű tőke a korábbinál nagyobb mértékű megjelenése a terménypiacon. Ekkor ugyanis a kezdődő pénzügyi válság okán a tőke elkezdett kivonulni a részvénytőzsdéről és új lehetőségeket keresett, többek között a terménypiacon. Ráadásul 2008 egy hasonlóan aszályos év volt, miközben a felívelő ázsiai gazdasági növekedés eredményeként a korábbi évekhez képest jelentős keresletnövekedést tapasztalhattunk ezeknek a terményeknek a piacán. Ez a három tényező egyszerre felfelé tolta az árakat. Ekkor eléggé spekulációellenes hangulat alakult ki a hagyományos ágazati szereplők körében. Könnyen lehet, hogy a következő időszakban is lesz valami hasonló.
P.: Németországban már sorra zárják be az ilyen piaci alapokat, mert támadás éri őket, hogy ők hajtják fel az árakat.
É.T.: Tartósan a fundamentumok ellenére nem tudják felhajtani. Időlegesen, néhány hónapra ez lehet kellemetlen, és ennek bizonyos országokban lehet izgalmas politikai hatása, ami valóban nem játék. De azt nonszensznek érzem, hogy ezekről a piacokról teljesen kitiltsuk a spekulációt. Középtávon ez sokkal súlyosabb károkat okoz, mint amilyen hasznokat esetleg rövidtávon bizonyos szereplőknek hozhat.
P.: A kereslet mennyire rugalmatlan? Vissza lehet fogni a felhasználást, ha magasabb az ár?
É.T.: Persze. A disznót lehet részben mással is etetni – korábban volt már szó az élelmiszeripari melléktermékekről -, és várhatóan állománylikvidálások is lesznek. Magyarországon rengeteg piaci szereplő nem állít be malacot június óta. Egyrészt a malac hiányozni fog, a kereslet pedig csökken a takarmányra. A kocákat alig fél évvel ezelőtt bebúgatták, most pedig ott vannak a malacok, és nem kellenek a kutyának sem. Ez nemcsak Magyarországra vonatkozik, hanem máshol is ez a helyzet. A világon vélhetően némileg csökkenni fog a sertésállomány. A legnagyobb sertésállománnyal rendelkező kínai folyamatokat ugyan nem látjuk tisztán, de az amerikai és uniós szaksajtó már az állomány csökkenés mértékéről diskurál és arról „filozofálgat”, hogy az áremelkedés miatt mennyivel kevesebb húst fogunk enni.