Mindig szerettem a fákat. Jobban, mint az állatokat vagy a madarakat. De az embereknél mindenképpen jobban. Hiszen a fák nem szarják össze az udvart, nincs bélcsatornájuk… nem mondanak elkoptatott frázisokat, s főleg nem beszélnek fölöslegesen. Csak halkan susognak, ha szél kerekedik… ha vihar tombol ordítanak, mert karjuk törik, ágaik repednek, rosszabb esetben törzsük hasad, vagy gyökerestől tépi ki őket a szélvihar. (Ilyent magam is láttam a montenegrói Szubra hegyen, éjjel, viharban ereszkedve le az ezerötszáz méteres hágóról, miközben a vihar úgy döntötte ki előttem a fákat, mintha gyufaszálak lennének… A keskeny gyalogutat csak a villám fényénél láttam, meg zseblámpám pisla fényénél, amíg le nem merült benne az elem…)
Szóval, szeretem a fákat. Voltak fás korszakaim (amikor nem voltam úgy elfásulva, mint mostanában…), amikor erdész akartam lenni, vagy nem lenni… Aztán amikor eldőlt, mi leszek, akkor vásároltam halomra a fákról szóló könyveket, és még latinul is megtanultam egyes fák nevét. Főleg az örökzöldeket szerettem mindig. Mert olyan magasak, nemesek és büszkék, mint egy szép s hideg skandináv nő, aki tudja magáról, hogy szép.
A lombhullatókat is szeretem. Végigkísérték életem, miként mindenki életét, még azokét is, akik nem veszik észre őket. Sokszor ültem vén fák alatt, szelíden merengve a múlton. Szülői házam (mely nem szülőházam) előtt három fa állt: diófa, déli ostorfa (egyszerűbben szil) és hárs. A népi mondás szerint fák alatt aludni jó, mert megnyugtatja a lelket. A ház a fák koronája alatt van, az én gyermekkori ágyam pedig kimondottan a fák alatt volt, csak éppen a plafon és a tető választott el minket… És milyen nyugodt voltam gyermekkoromban…!
Az ostorfa életét én mentettem meg. Mert drága édesapám ezelőtt húsz évvel ki akarta vágatni velem. Halálos ítéletét azzal indokolta, hogy a szil egyik tartógyökere alánőtt a házfalnak, és drága édesapám attól tartott, hogy felborítja a házat. Szegény apám… Egy okos ember is milyen ostoba lehet abban a témában, amihez nem ért…! És sikerült őt meggyőznöm, hogy elég ha levágom azt a tartógyökeret, mert akkor nem hatol a ház alá. Beleegyezett. Apám tizenöt éve nem él. De az a fa, a déli ostorfa ma is a legszebb fa az utcában. E famentő akcióm részben abból adódott, hogy számos emlék fűzött ahhoz a szilfához: gyermek- és kamaszkoromban annak ágán „gyúrtam”, ahogy ma mondják a testedzésnek e formáját. Minden reggel kimentem a szilfához, és azt az ágát, melyet adott koromban elértem, megragadtam, és tízszer- hússzor felhúztam magam… no nem úgy, kötéllel, mert azt az ember csak egyszer teheti meg… nem, hanem karom izmait erősítva húztam fel magam, aztán visszaereszkedtem, aztán megint fel…
A harmadik fa, lévén dió, nagyon vízigényes volt, kiszáradt kétezerben. Ültettünk a helyébe másik diófát. Mellette van azóta egy kocsányos tölgy is. És volt az udvarban két lucfenyő, nagyjából velem egyidősek lehettek, de mindkettő kiszáradt ebben az évben. A luc nem őshonos fa, ahol pedig nem őshonos, ott nem érzi jól magát: elsorvad, kiszárad, meghal.
Két évtizeden keresztül a bükk volt életem meghatározója. Azon a fán volt a montenegrói vadászlesem. Ottani vadászházam előtt vén bükk áll ma is, alatta egy terméskőből épített asztal… volt… magam építettem. Ezt a kőasztalt öt évvel ezelőtt a szomszéd súlyos kalapáccsal szétverte, de erről a bükk nem tehetett, ez csak azt magyarázza, miért szeretem jobban a fákat, mint az embereket s állatokat, meg az olyan emberállatokat, mint az a crnogorac szomszéd.
Manapság sokat ülök egy diófa alatt. Néha, nyári estéken, mikor a hold lustán lopakodik a lombjai közt, el is alszom alatta. Mert ahogy a népi mondás tartja: fák alatt aludj, megnyugszik a lelked.
Calvero