A miskolci Jameson CineFest filmfesztiválba becsatlakozva rögtön olyan kontinenseken átívelő élményekben volt részünk, amelyekhez a valóságban minimum egy hétre, több százezer forintra, és földöntúli szerencsére lett volna szükségünk. Casablancában tanúi voltunk egy csodálatos barátság kezdetének, Bangkokban kipróbáltuk a szexturizmust, Dublinban bulizó tinikkel szétszedtünk egy házat, Montrealban pedig összejött egy vad egyéjszakás kaland. Annyira szorgalmasak voltunk, hogy több filmet láttunk, mint ahány whiskeyt megittunk. Szégyenletes teljesítmény, de nem lesz ez mindig így.
A CineFest évről-évre növekszik jelentőségben és méretben. A koncertszínpad immáron átkerült a vetítéseknek helyt adó Művészetek Háza mellől egy jóval tágasabb térre, és míg az előző évben csak a nyitó- illetve a zárófilmet vetítették a nevéhez méltó díszteremben, most már a fontosabb premierek is mind ott kapnak helyet. Egyre bizonyosabb, hogy a miskolci CineFest a kevés hazai példa közül az egyik, amelyik azt bizonyítja, hogy a hosszú, kitartó munka igenis meghozza gyümölcsét. A program egyre figyelemreméltóbb és sokszínűbb – ebben az éven például a Sundance idei győztesét is sikerült megszerezni, a Messzi dél vadjai-t.
Az itt bemutatott filmek ugyan kevéssé ismertek, de látszik az igyekezet, hogy főként olyan alkotásokat válogassanak össze, amelyek egy nagyobb, változatos ízlésű közönség körében is tetszést arathatnak. Ahogy a múlt évit, úgy az idei felhozatalt sem lehet egy legyintéssel elintézni, hogy érdektelen másodvonalbeli művészfilmek, mert annak a néhány miskolci bölcsészlelkületű nézőnek ez is jó lesz. Nem, ez a program, egy héten keresztül minőségi kikapcsolódást nyújt a város lakóinak, és akár még komoly konkurenciát is jelenthet a miskolci bevásárlóközpont multiplexének.
Hetvenéves a Casablanca, ebből az apropóból vetítette le a fesztivál a filmtörténet egyik legnagyobb klasszikusát. Mi direkt úgy időzítettük az érkezést, hogy elcsípjük. Az ilyen közmegegyezéssel remekműnek kikiáltott régi filmeknél mindig az a kérdés, hogy udvariasságból illik csak őket szeretni, mert mindenki más így tesz, vagy tényleg élvezhetőek még mai szemmel is. A nyilvános vetítés az utóbbi feltevést igazolta. A közönség együtt élt a filmmel, gyakoriak voltak a nevetések, egy mély hangú úriember öblös nevetései állandó jelleggel visszhangoztak a teremben. A Casablanca persze korának terméke, és ha hibákat akarunk találni benne, akkor fogunk is sokat, csak éppen ezek lényegtelenek a film egészét tekintve. Legalábbis azoknak kell lenniük, különben nem tudott volna elvarázsolni félteremnyi embert Kertész Mihály műve.
Az a legszebb az ilyen régi filmekben, hogy Humphrey Bogart vagy Ingrid Bergman szájából az olyan görcsösen keménykedő, vagy éppen nyálas mondatok is igazinak hatnak, amelyek egy mai filmben egyszerűen már nem férnének el, vagy csak ironikusan. Ezeknek a régi arcoknak valamiért könnyedebben elhiszi az ember a cigifüstbe burkolózó szenvtelenséget, a nagy kiállásokat, vagy éppen a világrengető érzelmeket. Kellene egy mozi, ahol csak régi filmeket vetítenek.
Érdekes hibrid a Játékmackó (Teddy Bear), ugyanis szerkezetileg hűen másolja a kommersz romantikus vígjátékokat, még az a pillanat is megvan, amikor a főhős megtorpan az utcán, fúj egyet, és visszamegy a szeretett nőhöz mint a Kótyagos szerelem-ben, mégis, aki egy újabb 40 éves szűz-t vár tőle, az csalódni fog. Hiába nagyon ismerős a történet – egy harmincas évei derekán járó magányos, érzelmeit kifejezni képtelen férfi tesz egy elkeseredett kísérletet az önállósulásra, egy nő becserkészésére -, ha a megvalósítás rendkívüli módon, már-már kellemetlenül minimalista. A szereplők kizárólag semmitmondó tőmondatokkal képesek egymással kommunikálni, és két arckifejezést váltogatnak: vagy szelíden mosolyognak, vagy üresen bámulnak maguk elé-írja az origo.hu