Az utazás a legjobb iskola, ahová valaha jártunk

TÖBB MINT 10 EZER KILOMÉTEREN VAN TÚL AZ A HÁZASPÁR, AMELY TAVALY JÚNIUSI ESKÜVŐJE UTÁN SZOKATLAN NÁSZÚTRA INDULT: KERÉKPÁRRAL JÁRJA KÖRBE A VILÁGOT.

Zárug Zita és Harkányi Árpád Bangkokból adott interjút az [origo]-nak abból az alkalomból is, hogy írásaikat rendszeresen közli majd az [origo] hamarosan megújuló utazás rovata.

Szoktatok álmotokban biciklizni?

Az indulás előtt álmodtuk, hogy biciklizünk, de mostanában már kevésbé, elég a valóság. Az úton inkább más álmaink vannak, például repülni szoktunk.

Azért kérdezem, mert eddigi közös életetek jó része a kerékpárról szólt. Azt olvastam, hogy a megismerkedésetek Tour de France-os jelmezben történt, aztán a randevúk is két keréken folytatódtak, de még a boldogító igent is bringán mondtátok ki egymásnak. Azóta naponta akár több órát is letekertek.

Tény, hogy szerves része a kerékpár az utunknak és az életünknek az elmúlt 15 hónapban. Ezt már észre sem vesszük, olyan ez, mint amikor reggel bemegy az ember a munkába, és felszáll a metróra. A különbség annyi, hogy nekünk a munkánk is a kerékpár – estig le sem szállunk róla, és reggel még nem tudjuk, mit hoz a nap, sőt azt sem, hol ér majd minket az éjszaka. Ez elsőre talán ijesztően hangzik, de meg lehet szokni. Sőt ez teszi megunhatatlanná az utazást, ez tanít meg minket értékelni azt, ha valami jó dolog történik velünk.

Zárug Zita (jobbra) és Harkányi Árpád (alul középen) Bangladesben érte el a 10 ezer kilométert Budapesttől

Fizikailag hogyan bírjátok ezt a megterhelést? Nyilván sokat segít, hogy speciális gépen nyomjátok a kilométereket.

Az, hogy fekvőkerékpárokon tekerünk, sokat számít, de nem minden, mert a dolgok leginkább fejben dőlnek el. Egy buddhista közmondás szerint „a fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés választás dolga”. Itt, Ázsiában ezt megtanulja az ember, mert szinte mindennap vár rá valami nehézség. Ezeket le kell küzdeni, és ha elfáradunk, megállunk egy-két napra pihenni, hogy aztán, mint a főnix, feltámadjunk, és újra nekivágjunk az útnak. Visszatérve az eredeti kérdésre, egy ilyen hosszú úton inkább mentálisan lehet elfáradni, de azt mondhatjuk, hogy ezt is jól bírjuk.

Az eddig megtett út során volt olyan pillanat, amikor megfordult a fejetekben, hogy abbahagyjátok? Például Nepálban, amikor Árpád veseköve rakoncátlankodott?

Ez volt az egyetlen helyzet, amikor úgy éreztük, jobb lenne otthon. Sem telefon, sem térerő nem volt azon a helyen, ahol az éjszaka közepén olyan fájdalmai támadtak Árpádnak, amilyeneket még sohasem tapasztalt. Nem tudtuk, mi ez, nem volt még vesekövünk, és amikor négykézlábra ereszkedve, reszketve hányt, az is megfordult bennünk, hogy valami mérgezés, és itt a vég. Hajnalban stoppal indultunk a kórházba, de az olyan messze volt, hogy csak félútig jutottunk aznap. Közben már csak az ijedtség maradt, a fájdalom eltűnt, ezért amikor meghallottuk, mi készül 40 kilométerrel odébb, azt égi jelnek vettük. Ha nincs a vesekő – amelyet egyébként Pokharában egy vesespecialista magyar doktornő diagnosztizált -, nagy élményekkel lennénk szegényebbek: Buddha születésnapján, Buddha születési helyén, Lumbiniben találkoztunk harminc másik bringással. Köztük volt Pushkar Shah is, aki tizenegy évet és 240 ezer kilométert bringázott a világ körül 150 országban, úgy, hogy amikor elindult, száz rúpiát (háromszáz forint) kapott az édesanyjától, ez volt az indulótőkéje. Útközben, amikor kellett, dolgozott, vagy kért, és kapott. Amikor hazatért, ugyanazt a százrúpiás bankjegyet adta vissza az édesanyjának.

Nepálban az Annapurna hegycsoport Thorung La hágójánál, 5466 méter magasságban, ezúttal bicikli nélkül

Nyilván nehéz kiemelni egy-egy élményt vagy országot, de melyik volt a legjobb része az útnak? És melyik volt az, amikor azt mondtátok, bárcsak túl lennénk már rajta? Indiában például sokat bosszankodtatok.

India csak felkészített minket arra, amit elképzelni sem bírtunk volna még akkor. Ha most ki kell emelni egy országot, akkor az egyértelműen Banglades, és érdekes módon ugyanez az ország az, ahol már alig vártuk, hogy túl legyünk rajta. Bangladesben találkoztunk eddig a legnagyobb szegénységgel és a legboldogabb emberekkel is. Bár a bangladesiek többségének szinte semmije nincs, mégis megvan bennük a képesség, hogy mosolyogjanak, ami nagyrészt az erős, összetartó nagycsaládoknak köszönhető. Ráadásul elképesztő kedvesek és vendégszeretőek, azt a keveset is meg akarják osztani, amijük van, és ha ez sikerül, felhőtlenül boldogok. Ezt látni és megtapasztalni az egyik legnagyobb csodája volt az eddigi utunknak. Mindemellett rendkívül kíváncsi és közvetlen népség is a bangladesi, a privát szféra fogalmát itt hírből sem ismerik. Ahányszor megálltunk volna pihenni, ebédelni, vagy meginni egy teát, néhány percen belül több száz fős tömeg szoros gyűrűjében találtuk magunkat. Hiába nem akartak semmi rosszat, minket ez fáradtan, esetleg nyűgösen, a trópusi éghajlaton való bringázás után rosszul ért, és volt, hogy ezen nem bírtunk felülkerekedni. Ezért végül nagyon erős kettős érzésekkel hagytuk el Bangladest.

A nehéz pillanatokon hogyan lehet túllendülni? Szoktatok veszekedni?

Veszekedni ritkán szoktunk, a nehéz pillanatokon pedig túltesszük magunkat. Talán annyi a csoda, hogy tudni kell, a felhők felett mindig kék az ég.

Beszéljünk egy kicsit az anyagi dolgokról. Sokan úgy gondolják, egy ilyen utat nem mindenki engedhet meg magának. Valóban sokba kerül? Sokat gyűjtöttetek rá? Könnyű volt támogatókat szerezni?

Tisztában vagyunk vele, hogy rettentően szerencsések vagyunk, mert egy ilyen utat valóban nem mindenki engedhet meg magának, de azért annál sokkal többen, mint azt elsőre gondolnánk. Vegyük a Magyarország útjain közlekedő alsó középkatagóriás vagy a feletti kategóriás autókat, azok tulajdonosait. Vonjuk ki belőlük a családosokat és az autó- vagy lakáshiteleseket. Akik maradtak, ők mind megengedhetnék ezt az utat maguknak, mert mi is csak egy ilyen autó árát spóroltuk össze – csak épp vásárlás helyett elindultunk felfedezni a világot. Zita tanár, az ő fizetéséből sajnos nehéz félretenni. Árpád hat évet dolgozott az IT-szakmában, mielőtt felmondott, innen van a félretett pénzünk. Tehát nemcsak pénz kell, hanem lemondás és bátorság is, a biztosból bele a bizonytalanba. Ez és az utazás iránti vágy az, ami a legtöbb emberből hiányzik, aki amúgy megtehetné ugyanezt.

Tájékozódás Grúziában: most akkor merre is van Tbiliszi?

Visszatérve az anyagiakra, utazásunkat „low-budget/high-fun”-ként definiáljuk. A napi fejenkénti büdzsénk 8 euró, és ebben benne van minden, nemcsak a mindennapi étel és fedél, hanem a rezsi is: a belépők, a vízumok díjai, a különböző szükséges engedélyek, oltások, pótalkatrészek költségei is. Támogatókat kemény munka volt szerezni, de megérte, mert az így kapott kedvezményeken és felszereléseken annyit tudtunk spórolni, hogy az a mostani költségvetésünkkel mérve több hónapot jelent a nászutunkban. Ez az utazás azonban már nem csak a miénk. Árpád sokat dolgozik ezért, kitartóan írja a blogunkat, ahol már sok száz oldalnyi anyag van fent rengeteg fotóval és videóval. Az olvasótáborunk igen aktív, sokféleképpen segítenek minket, mi pedig igyekszünk megosztani velük a világot, úgy, ahogy a hírekből az nem látható. Ezen felül készülünk publikálni egy 12 ázsiai ország legszebb képeit bemutató 2013-as falinaptárat, amellyel nemcsak a világ szépségeit és az utazás örömeit szeretnénk hirdetni, hanem az így szerzett – otthoni mércével egyébként szerény – bevételből tovább utazni.

Így néz ki a biciklizés 4500 méter magasságban Tádzsikisztánban, a Pamír-hegységben

A szállást általában könnyű megoldani? Ázsiában vendégszeretőek az emberek, de máshol is bekéredzkedtek majd idegenekhez?

Szerintünk nem szégyen, ha megkérdezünk embereket, sátrazhatunk-e a kertjükben. A legrosszabb, ami történhet, hogy nemet mondanak, de ez általában nem így történik, mindig találkozunk kedves, segítőkész helyiekkel. Abból indulunk ki, hogy mi is nagyon örülnénk, ha ilyen könnyen ilyen sokat segíthetnénk másokon, és úgy tűnik, ezzel a világon sokan mások is így vannak, földrajzi helytől, nemzettől, vallási hovatartozástól függetlenül. Ugyanakkor itt, az indiai szubkontinensen nem jó ötlet a sátrazás, mert reggelre ötven kíváncsi helyivel ébrednénk a sátrunkban. Viszont jellemző, hogy meghívnak magukhoz az utcáról a családok, és vannak már néhány száz forintért (koszos, csótányos) szállások, ezeket használjuk, ha nem kapunk meghívást senkihez, vagy ha magányra vágyunk.

Pakisztán, Karakorum Highway: van, hogy nem tökéletes az útburkolat

Végig biztonságban éreztétek magatokat? Nem volt veszélyes helyzet?

Abszolút biztonságban érezzük magunkat, a legnagyobb veszélyt a forgalom jelenti ránk, ám erre nagyon figyelünk. Mindig mindenhol kétszer körbenézünk, vannak lámpák és prizmák a bringákon, de persze ahogy lehet, kerüljük a tekerést a sötétben. Eddig nem történt komoly baj.

Most épp Mianmarba készültök. Mire számítotok?

Azt mondják, Mianmar mínusz ötven év, ott megállt az élet a katonai rezsim alatt. Az ország ugyan 2010 óta nyit, de ennek még nincs sok látható jele. Biztos nem lesz könnyű egy ilyen országban utazni és létezni idegenként, ugyanakkor abban is biztosak vagyunk, hogy ezeregy csodát tartogat, amely mind megéri majd a fáradságot.

Visszatérve a bringázásra, a blogotokból kiderül, hogy a fenntarthatóság gondolata egyébként is meghatározó az életetekben. Mesélnétek erről?

Ilyen téren is rengeteget tanulunk, hisz megtapasztaltuk, milyen kevés holmival milyen nagyon boldogok tudunk lenni. A két biciklin 27, illetve 33 kilogramm holmit cipelünk, ebben nincs benne a víz, de benne van minden más: a sátor, a matracok, a hálózsákok, az összes ruhánk, a gyógyszertár, a konyha a víztisztítóval, a főzővel és a lábosszettel, az iroda, a pótalkatrészek és szerszámok, egyszóval a guruló otthonunk belefér 60 kilogrammba és 80 literbe. A tiszta ivóvíz fontosságát is máshogy látjuk, hisz itt Ázsiában nem folyik iható víz a csapból, a műanyag palackos vizet pedig anyagi és környezeti okok miatt mellőzzük. Marad a napi 7-10 liter víz 20 perc alatt történő átpumpálása a vízszűrőn minden reggel. Aztán az is elgondolkodtató, amikor azt látjuk itt Ázsiában, hogy egy négyfős család ül egy kerékpáron, vagy egy egész nagycsalád egy háromkerekű, egy ember hajtotta platós riksán, vagy egy tucat embert látunk utazni egy 125 köbcentis motorral, természetes földgázzal hajtott riksában. Ilyenkor visszagondolva Árpád előző életére, amikor egy ötszemélyes autóban egyedül ülve oda-vissza napi 200 kilométert ingázott a munkahelyére, azt érezzük, ez elképesztő pazarlás és felelőtlenség volt, és nagy butaság nem megosztani az autót egy telekocsirendszeren keresztül. De még millió ilyen dolog van, erről egy könyvet lehetne írni.

Indiában nyolcan egy riksán, amelyet egy ember hajt

Sok mindent másképp láttok, mint az út előtt?

Szinte mindent, az egész világot máshogy látjuk. Az utazás alatt más országok, más kultúrák embereit, viselkedésformákat, társadalmakat, szokásokat látunk, és mindig, mindenhonnan, mindenkitől van mit tanulni, mindenből le lehet szűrni a jó dolgokat. Egy idő után ezzel már az saját világát is máshogy kezdi látni és érteni az ember. Szoktuk mondani, hogy ez az utazás a legjobb iskola, ahová valaha jártunk. Biztos, hogy ha lesznek majd gyerekeink, velük is utazni fogunk, és bátorítjuk majd őket az utazásra. Igazából mindenkinek nagyon jót tenne egy ilyen utazás – Árpád ezért is írja és osztja meg oly nagy lelkesedéssel hétről hétre az élményeinket a blogunkon.

Mikorra tervezitek a visszatérést, és mihez kezdtek ennyi idő után?

Hát, eredetileg 1,5-2 évet mondtunk a szüleinknek és a főnökeinknek, aztán induláskor már 2-3 éves utazásról beszélünk, most pedig, 15 hónap és 9 nap után, ha kérdezik, hogy meddig még, akkor még 2 évet szoktunk válaszolni. Szóval nincs konkrét terv, nincs hazaútra szóló repülőjegyünk. Minden azon múlik, sikerül-e valahol munkát találnunk, és meddig tart majd ki még a pénzünk, illetve a lelkesedésünk. Ha ezek elfogynának, akkor előbb hazautazunk, mint terveztük, ám erre egyelőre esélyt sem látunk, Délkelet-Ázsiát, Ausztráliát és Új-Zélandot nagyon várjuk, és Dél-Amerikát is végig szeretnénk járni – végre egy kontinens, ahol megtanulhatunk alaposabban egy nyelvet, a spanyolt. Hazatérés után normális életet szeretnénk élni, család, gyerekek, négy kerék (két biciklin!) és hasonlók. Bizonyára nehéz lesz ezután a mérhetetlen nagy szabadságot jelentő utazás után visszaállni a heti 5 nap 8-10-12 munkaórás életvitelbe, de ennyire előre azért nem szabad aggódni.

Forrás:origo.hu