Működik a brandépítés, a Jameson CineFest – Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nemcsak felzárkózott a szakmai élbolyba, hanem Magyarország egyetlen, valamirevaló filmünnepe lett. Már korábban is jobb volt a többinél – egyszerűen azért, mert elkerülték a rövid távú haszonlesők, a magyar filmszakma önjelölt apostolai, s csak az avatkozott bele (jött le Miskolcra), akit érdekeltek a CineFesten futó filmek, fórumok, konferenciák.
Mivel a kezdetektől ide járok, és 2006-ban, valamint 2011-ben a nagyzsűriben is csücsülhettem, ezért a szeptember számomra összeforrt Miskolccal, a vas és acél városával. Vas és acél már nincsen, helyette van szépülő-viruló belváros és pusztuló kül(ipar)város, vannak romantikus közterek és macskaköves kis utcák, tele smúzoló kiskamaszokkal, cekkerjeiket szorongató kisnyugdíjasokkal és horgolt pulóvert viselő kiskutyákkal. Aztán van az Avas, úgymint a magyar politikai és szociológiai közgondolkodásban népmesei elemekkel tarkított, pr-akciókra tökéletesen megfelelő lakótelep. És a filmfesztivál felett stalkeri atmoszférát árasztó avasi pincehegy, a maga ecetfákkal benőtt, ki-be düledező hétvégi házaival, Bádogvárosával, ijesztő alakjaival, cefreillatával és elhagyott iszonyatával. Megrendít az egykor volt polgárváros, majd kommunista fellegvár ilyetén dekadenciája…
Na, de vissza a belvárosba, ami mindössze 5 percre van a pincehegyi apokalipszistől. Merthogy Miskolc belvárosa a tulajdonképpeni Miskolc. Az egykori történelmi mag, amely ma is csodálatosan árasztja magából a korábbi évszázadok kultúrbarát, humánus légkörét. Itt, a várost átszelő Széchenyi utcában szalad a villamos, zajlik az élet, a város úgy pezseg, mintha legalábbis északolasz lenne, a cukrászdák, kávézók, kiséttermek teraszai tele vannak egy átlagos kedd délutánon is, a helyiek pedig kifejezetten kedvesek. S mivel a CineFest is itt, a város szívében zajlik, az idelátogató külföldi alkotók egész jó képet kapnak a városról, azaz: az egész országról. Erre a mindenkori miskolci városvezetésnek is érdemes lenne odafigyelnie. A kultúrpolitikáról nem is beszélve – új ötletek kergetése helyett érdemes lenne abba invesztálni, ami már bizonyított, jól prosperál, és nemzetközi szinten is jegyzett. A CineFest pedig már többszörösen bizonyította: tökéletes filmes csúcstalálkozó és országimázs-vitamin.
A CineFest a Kossuth Art moziból költözött át ide, a néhány éve az egykori Béke moziból kialakított kulturális központba. Költöznie kellett, mert úgy volt, hogy eredeti épületéből szálloda lesz, azóta a befektető elszelelt, az épület félkészen díszeleg a sétálóutcában. Jót tett viszont a fesztiválnak az új helyszín: a Művészetek Háza előtti picike tér tökéletes fórum – s mióta a főszponzor a filmszakmai rendezvényeket előszeretettel támogató Jameson lett –, az épület körül leginkább annyira szól minden a filmművészetről, mint az ír whiskey nyeldekléséről; de ezzel az ég világon semmi baj nincsen, sőt. Ha nem lenne a főszponzor, a fesztiválnak is lőnének, hiszen sem az állami szervektől, sem a várostól csurranó-cseppenő összegekből nem lehetne életben tartani az amúgy is fapados költségvetéssel elműködő fesztivált. A brandépítés tehát úgy működik, hogy Miskolc számomra összenőtt a szeptemberrel, a szeptember a CineFesttel, a CineFest pedig a whiskey ízével, és nem győzöm hangsúlyozni a felelősségteljes szeszesital-fogyasztás fennkölt szépségét.
A CineFest jó. Egyre jobb. A Bíró Tibor (képünkön)fesztivál- és miskolci artmozi-igazgató mellett Madaras Péter programigazgató, Csákvári Géza művészeti vezető és Muszatics Péter koordinátor összmunkájával felépített mustra olyannyira kinőtte magát, hogy ma már nem is az ország, hanem a szélesebb régió, Közép-Kelet Európa komolyabb fesztiváljaival is felveszi a versenyt. A mezőny általában erős, több országos és régiós premier van itt, Sundance-nyertes art-kasszasiker, és régiós remekmű, emellett hagyományosan nagy meglepetések érhetik az embert a dokumentum- és kisjátékfilmes mezőnyben is.
Számomra az idei fesztivál legjobb filmje talán nem is egy nagy csinnadrattával beharangozott játékfilm, hanem egy – figyelem: politikamentes! – izraeli doksi, az Élet állóképekben (Ha’Tzalmania / Life in Stills, rendezte: Tamar Tal) lett, egyszerűen azért, mert a meglepetés erejével hatott. És azért is, mert szokatlanul bensőséges, emberi, nagyszívű, megrendítő, és esztétikai értelemben is erős film volt. Egy 96 éves nagymama és unokája történetét elmesélő film leheletfinoman bontja ki a család történetét, az egy életen át fényképező és fényképeket gyűjtő nagypapa emlékét, és csempészik olyan szépséget és iszonyatot a hétköznapokba, amire film csak ritkán képes.
Persze felejthetetlen filmélmény a nagyjátékfilmes szekció talán legerősebb darabja, a Sundance-nyertes Messzi dél vadjai, amelyet a Miskolcon is vendégeskedő Benh Zeitlin amatőr szereplőkkel forgatott a New Orleans-környéki lápvidéken. Főszereplője egy alkoholista, törvényen kívüli férfi kislánya. Hushpuppy (Quvenzhané Wallis) a maga nyomorúságos gyerekkorát meséli el népmesei elemekkel, hátborzongatóan szép díszletekkel. A különösen érzékeny első film tanulsága, hogy „azért a víz az úr”, és csak az képes szembenézni vele, aki nem fél a felsőbb hatalomtól. A messzi dél vadjai viharos sikert aratott a Sundance-en, megnyerte a fődíjat, májusban Cannes-ban a legjobb első filmesnek járó Arany Kamerát, a FIPRESCI-díjat és az ökumenikus zsűri különdíját, nemrég pedig a Deauville-i Fesztivál fődíjával távozott.
Az amerikai független filmet erősítette a generációs alkoholizmusról és az Anonim Alkoholisták életmentő szerepéről szóló, szintén megrázó Részegen (Smashed – James Ponsoldt), amely után még az említett főszponzor whiskey-t is félretolta a megszeppent kritikus, a film ugyanis hatott. Valamint a Kockázatos túra (Safety not Guaranteed – Colin Trevorrow), amelyben újságírók erednek egy különös hirdetés nyomába: egy ember időutazásra invitál. A még talán önmagát sem túl komolyan vevő filmecske igazi erénye, hogy az utolsó két percben bekövetkező fordulat drasztikusan újraírja, sci-fivé emeli a romantikus-kedélyes sztorit, amit másfél órán át láttunk.
A keleti blokkot a román Mindenki a mennybe megy ( Toata lumea din familia noastra / Everybody in our Family – Radu Jude), mellett a litván Eltűnő hullámok (Aurora / Vanishing Waves) és rendezője, Kristina Buozyte képviselte Miskolcon. Utóbbi egy kísérleti filmbe oltott pszicho sci-fi, amely egy kómába esett nő elméjében játszódik. A film inkább vizuális élmény (pláne mert rendkívül látványosan ábrázolja az álomszerű szexualitást), semmint komolyan vehető nagyjátékfilm; a zsűritagokat is erősen megosztotta, Kardos Sándor operatőr szava azonban eldöntötte a meccset.
A szervezők idei nagy dobása volt, amikor a 100 éves Paramount Picturest ünnepelve Ricsére látogattunk. Adolph Zuckor faluja a kora őszi esőben inkább emlékeztetett a Sátántangóra, mint az amerikai filmgyárra, pedig Hollywood itt, a magyar végeken született. És nagyon jó volt látni, hogy ezt a község polgármestere is komolyan veszi. A Paramount laudációjaként Miskolcon levetítették Capra felújított, örök érvényű mesterművét, Az élet csodaszépet – ami végül a 9. CineFest talán legmeghatározóbb filmes pillanatává vált. Hogy miért? Mert 66 év múltán George Bailey meséje érvényesebb, mint valaha. Ugyanilyen izgalmas élmény volt a Bogyó és Babóca ingyenes vetítése az avasi lakótelep gyerekeinek, vagy a 70 éves Casablanca köré felfűzött hétfői CineClassics konferencia és vetítés.
Egy ilyen kulturális eseményre mostanában nagyobb szükség van, mint valaha. Egy érzelmileg sebzett, fapados társadalomnak éppen a kreativitás fejlesztése, az alkotói szemlélet támogatása, a céltalan kardozásról való leválás jelentheti a mentőövet. Egy rendezvény, amelyen az esztétikai élmény, a katarzis, az együttlét öröme összehozza az embereket. mno.hu