Méltatlan lenne ilyen emelkedett pillanatban felidézni, hogy milyen ellenvélemények hangzottak el egykoron az uszoda névadásával kapcsolatban. Pedig csak úgy zengett a közgyűlés és a helyi sajtó a kétségeiket hangoztatók nyilatkozataitól. Ám a nagyközönség, főleg a fiatalok hamar rákaptak a szóhasználatra: megyünk úszni a Keménybe! Az indulatok elcsitultak, főleg amikor világverő pólósaink, valljuk be őszintén, elsősorban e név miatt Miskolcra látogattak. A média pedig így üdvözölhette őket: a Kemény-fiúk a Keményben!
A város nevét a névadó miatt megjegyezhették a vízilabdát szeretők az egész világon.
Vasárnap este ismét eljött Kemény Dénes, magával hozva fél csapatát. Lehetett őket ünnepelni, ajándékkal köszönteni, hátba paskolni. Miskolc – hosszú idő után – ismét pozitív hírként pörgött a portálokon.
Legalábbis így képzelem, ez történhetett. Miközben keserűen gondolok arra, hogy elköszönt minden idők legeredményesebb pólóskapitánya, aki távoztában is méltó eddigi életéhez. Ilyeneket mond: „izzadtság, tehetség, vagányság. Ezek voltak az összetevői az elért sikereknek” , „mindent a játékosaimnak köszönhetek”, „nem velem szakítottak, én szakítottam”, „a szívem vinne előre, de az eszem azt mondja állj!” Hiába az igazán nagyok, még elköszönni is nagyon tudnak. A csapat jövőjéről így beszél: „én leszek a főszurkoló!”, „nem szabad temetni, nem kell kiönteni a babát a fürdővízzel. Minden ami jó volt meg kell tartani, de javulni, erősödni kell!” Ez utóbbi mondatát Miskolcon mondta. Azért idézem csak, mert e szavak hátha elkerülték azon városvezetők figyelmét, akik most lelkesen sütkéreztek a Kapitányt övező dicsfényben.
Hétfőn meglepve láttam telefonomon, hogy sms-t küldött nekem. Megvallom nagyon jólesett. Elmentettem, őrzöm, amíg élek. Ahogyan édesapám őrizte a Puskás Öcsi által neki dedikált futball-labdát.