Miközben a poharamban fénylő, xinisteri szőlőből készült boromat szellőztetem, odaát megszólal a müezzin hangja. Inkább andalító, mint kellemetlen, talán a balzsamos este összefolyó hangfoszlányainak köszönhetően. Az esti Nicosia olyan szorosan szippant magába, hogy már nem is akarom elkülöníteni a benyomásokat. Imarészletek keverednek az itteni duruzsolással, a túloldali sötétséget pedig harsányan világítja meg a körülöttem lévő fényözön.
Voltak már itt görögök, arabok, velenceiek, törökök, majd az angolok, szóval eljött az ideje, hogy kipróbáljam: ellenáll-e az ország a magyar hódításnak. A ciprusi trükk azonban épp oly egyszerű, mint amilyen hatásos: mire feleszméltem, addigra már én voltam leigázva. Sorra dőltem be az ókori hangulatnak, az egyedülállóan eklektikus építészetnek, a friss fügének, a plasztik Apollónak, a fahéj illatú csipkének és a könnyed mosolyoknak, amelyek csak úgy záporoznak a helyiektől.
Ciprus városai egyenként is nagyon csábítóak, felfedezésük után joggal érzi úgy az ember, hogy igazi kincses ládája lett, amelynek mozaikdarabkái ugyan elütnek egymástól, összerakva azonban szabályosabb drágakövet nem is kaphatnánk.
Erosi kacsintás Larnakán
Csábításunk Larnakán kezdődik, nem utolsósorban azért, mert Pafos mellett itt van nemzetközi repülőtér. Ha a város külső részében szállunk meg, a helyi járat percek alatt bevisz a végállomásra, a Pálmafa sétányra (Finikoudes). A nevével fémjelzett hely a legjobb kiindulópont a csillagtúrákhoz. Aki nem érez késztetést a balra látható a legrégebbi ókori korból visszamaradt műemlék, jobbra pedig itt vadászott Apolló típusú szervezett utakhoz, és kocsi bérléssel sem akar bajlódni, néhány euróért eljuthat bárhová.
A megállóban található részletes menetrend segítségével akár azonnal el is dönthetjük, hogy Pafosra indulunk mozaiknézőbe, vagy a Fügefa-öbölbe, hogy behatóan tanulmányozzuk: valóban olyan csodálatos-e arrafelé a tengerpart. A buszos túra önmagában is kalandos: ha egyedül várakozunk, mindenképpen legyünk résen, mert integetés híján a sofőr simán elhajt mellettünk. Ha viszont nincs ülőhely a buszon, kénytelenek vagyunk megvárni a következőt. A legfontosabb pedig, hogy még véletlenül se balról várjuk a járművet: szoktassuk nyakunkat a jobboldali közlekedéshez, mely a brit gyarmati korszak egyik tartós öröksége.
S ha már az angolokról van szó: az udvarias köszönést itt nem kell tanítani, mindenki köszönget, ha kell, ha nem. A trafikos ugyan nem hatódik meg a határozott kalimerától, amire később választ is kapunk. A helyiek egymás között is hellóval köszönnek, sőt az efharisto (köszönöm) helyett sokszor thank you-t használnak. Már meg se lepődtem, mikor kiderült: a viszlát náluk egyszerűen bye-bye.
A csábítás első stációjában Larnaka meg is tesz mindent, ami csak elvárható udvarlás gyanánt. Miközben tengerparthoz nem szokott szememmel pásztázom a kristálytiszta vizet, néha átkandikálok a túloldalra is, ahol a szállodasor közt megbújva zsúfolt kávézók hívogatnak egy kis frissítőre. A Finikoudesen éjjel-nappal zajlik az élet, bár szeptemberben enyhül a tömeg, miként a hőmérséklet is. Persze aggodalomra nincs ok: tökéletes nyár van, a korzón pedig a legkülönlegesebb nációkba botlunk. A klíma miatt mindig visszajövünk – mondja egy skót házaspár egyik tagja. Na igen, meglehetősen széleskörű a „gyarmati” átjárás.
Kerüljenek beljebb – szólít meg minket egy idősebb úr, miután olyan sokáig bámultunk befelé a nyitott ajtón. Az első műhely, amit Cipruson láttam, de semmiféle véletlenről nem volt szó. Amerre járunk, mindenhol találkozunk mini üzemekkel. Hol egy dobozgyártó, hol egy cukorkás, hol pedig egy bútorkészítő. Szofoklész (mi más is lenne a neve) az utóbbiak táborát erősíti. Műhelyében egymást érik a nyers fadarabok, a faragott széklábak, melyek közül mindig kiviláglik egy bizánci ikon. Kattog a fényképező, a levegőben forgács illat száll. Kifelé menet akkurátusan ellenőrzöm a felírt címet, ahová joviális mesterünk a képet kéri: a kukacot hiába keresném, Szofoklész postai címet adott meg, azt is félig-meddig görög betűkkel.
Larnaka utcáin bolyongva hamar szembetűnik, milyen varázslatosan és erőlködés nélkül elegyednek a különböző építészeti elemek: a római oszlopoktól kezdve a bizánci díszítőelemeken át a velencei szökőkútig. Napsütötte faerkélyek hívogatják a tekintetet színes félkörívekkel, ragyogó mozaikokkal és kőpadokkal. Lélegeznek az utcák: a restaurálásra váró trónszék méltósággal viseli a port, Eros szobra a sarkon állva kacsint a naiv járókelőre, miközben fügeillatot sodor a napot enyhítő szél.
Sietni kell – nézek az órámra. Itt tornyosul előttem (tényleg kötelező látnivalóként) a gyönyörű Szt. Lázár templom, amely az egész sziget legfontosabb bizánci emlékműve. A sziesztával azonban nem lehet viccelni, úgyhogy sietősre fogom a lépteimet. Miközben próbálom kihúzni táskámból az erkölcsös megjelenésért felelős, óriás sálamat, próbálom beszívni a hely szellemét. Van mit. A csodaszép kőtemplomot 890-ben építette VI. Leo bizánci császár Szent Lázár nyughelyén. Az eredeti harangtornyot az ottomán időszak elején lerombolták, de aztán újjáépítették más stílusban. A templom csupán keresztény temetője miatt úszta meg, hogy mecsetté alakítsák át (más szent helyek kevésbé voltak ilyen szerencsések). A szilárdan álló kőfalak nyugalmát az egyedülálló barokk fafaragások és az aranyozott ikonok pompája egészíti ki. Hosszas ámulatomból a felmosó vödör hangja zökkent ki. Hiába, a szieszta komoly dolog.
Ciprusi citrusok
A különleges ízek kedvelőinek kötelező kipróbálni minden helyi finomságot. A menüt kezdjük grillezett haloumi sajttal, esetleg tzatzikis rákkoktéllal. Utána jöhet vegyes kebab salátával, mennyei keftethakia citromlével meglocsolva. Édesség gyanánt pedig kényeztessük magunkat kitrolemonnal, ami egy kandírozott citrusféle vagy palouzével, ami egy meghatározhatatlan ízű pudingféleség tört dióval a tetején. Aki azonban fél a szokatlan kombinációktól, menjen biztosra és rendeljen daktilát (fingers néven is lehet kapni), ami leginkább a baklavához hasonlít.Kecses, könnyed csábítóként tűnik fel Limasszol, amely bő félórás buszozásra található Larnakától. Onnan érdemes tovább utazni Pafosba a mozaikokért vagy Aphrodité sziklájáért, de annak is csodás élményekben lesz része, aki Limasszolt választja. Ha egy szóval kéne jellemezni a várost, a legmegfelelőbb kifejezés talán a vintage volna. De nem az elnyűtt, kopottas, inkább a klasszikus, nosztalgikus értelemben, ami talán csak a külső szemlélő számára tűnhet direktnek.
Félköríves benyílók, virághalmok alól előbukkanó székkeret, mesteri graffitik hökkentik meg lépten-nyomon az arra járót. Nem győzök álmélkodni a számtalan kis bolton, műhelyen, kapu előtt álldogáló fa hokedlin, mely körül a szigeten lévő macskainvázió egyik tagja somfordál. A kirakatokban újjáéled a régmúlt: régi kovácsoltvas tartók, csipkebúrájú lámpák, melyek avíttas szagát csak elképzelni lehet; divat előtti időkből származó kalapok, melyek meghökkentő formájánál már csak méretük nyújt érdekesebb látványt; munkaruha bolt, melynek ablakában plasztik doki mosolyog magára öltve az idei módit; őskori telefonkészülékek, melyeket utoljára a hatvanas évekbeli kémfilmekben lehetett látni (és már akkor is archaikusnak tűntek).
Miközben a történelmi városrészben bolyongok, ékszerrel s muszaka fűszerrel megrakott sikátorok között, újabb mosolygós helyi tolja arcomba szuvenírek egész garmadáját. Nem, köszönöm – szabadkozom görög-angol nyelvtudomásom friss szerzeményeivel, de a közeledés korántsem tolakodó, ahogy semmi másban sem a szigeten. Míg például szeméttel a legfurcsább helyen találkozom (egy luxusszálloda kertjében), addig kéregetőt vagy rossz kinézetű suhancot egyet sem látok. Bár a sebességre vonatkozó táblákat csupán informatív jeleknek tartják a helyiek, újdonsült ismerőseim nem nagyon számoltak be balesetről. A válság persze Cipruson is érezteti hatását, ez azonban nem akadályozza meg a szigetlakókat abban, hogy hódoljanak a sziesztának, kiüljenek a térre sakkozni vagy csak kényelmesen pásztázzák a sétányok multietnikus közönségét.
A többség a vártnál sokkal lazábban kezeli az élet egyéb területeit is. A történelmi hódításokba soha bele nem nyugvó, azokat inkább a javukra fordító ciprusiak mintha ösztönösen tudnák, mi a jó nekik. Leszámítva egy szűk vallásos réteget – melynek tagjai csókkal borítják mai napig a szent képeket – a szigetlakók meglehetősen világiasak. Jól példázza ezt, hogy bár az ajtó előtt tábla szólít fel a megfelelő viseletre, gyakorlatilag bárki félmeztelenül bemehet mindenhova. Már a házasság sem téma: mióta a nők kikerültek a tűzhely bűvöletéből, a ciprusi férfiak büszkén vállalják: akár egyedül is képesek betölteni mindkét szülő szerepét.