Tessék befáradni, igazgató úr várja, mondta  a titkárnő, amikor a múlt héten „állásinterjúra” mentem az XY színházba. A vastagon párnázott ajtó kinyílt, a műbőrrel fedett szivacsok jól elnyelik a színésznőcskék érzéki sikolyait, gondoltam. Az igazgató keze száraz volt, szorítása erős. Tessék helyet foglalni, köszönöm, belesüppedtem a szétseggelt fotelbe, minden színigazgató szétseggelt fotelbe ülteti a színészt, mert onnan lentről, a föld magasságából alacsonyabban van a színész önbecsülése, könnyebben lehet az akaratát irányítani. Az igazgató intett a kezével, hogy tessék, hallgat engem, mire elmondtam, hogy négy éve szerződés nélkül vagyok… Pillanatra megakadtam, az igazgató arcán semmi hatás, viaszos tekintettel, öklére támasztott állal nézett rám, folytatni akartam, hogy még az a helyzet is előállt, hogy… de az igazgató türelmetlenül felemelte a kezét.

– Magáról az a hír járja, hogy problémás ember. – Összezárt fogsora közt mondta ezt, már-már vicsorítva. – Állítólag egyszer otthagyott egy előadást is. Tudja, ez egy kis szakma, mindenki tud mindent. – Mosolyán látszott, nagyon elégedett a színházi szakma belterjes szájhagyományaival.
– Igen, volt egy ilyen eset. Mondjuk, csak főpróba volt…
– Na, látja.
– Rossz helyzetekben az ember rosszul viselkedik.
– Itt is lennének rossz helyzetek. De nem is csak ez. A másik ok, hogy ez egy kompakt társulat, mindenkinek megvan a helye, tudja, ahogy a fociban. Tudni lehet, ki a hátvéd, és ki rúgja a gólokat. Magát itt nem ismerik, nem ismeri sem a város közönsége, se a társulat. Járt már ebben a városban? – Egy vizsgálóbíró szigorával kérdezett, mintha a városban elkövetett majdani gyilkosságok leendő gyanúsítottja lennék. Mondtam, hogy nem jártam még ebben a városban, de újnak és ismeretlennek lenni egy városban csak egy percig tart, mert a második perc már az első perc tapasztalatára épül. Homályos mondatomat megpróbálta értelmezni, összehúzott hiúzszemmel nézett rám. – És még valami. Ez egy nehéz társulat. Kitúrja magából a szervetlen anyagot, mint a szervezet a gennyes sebből a szálkát.
– Ha jól értem a példázatát, akkor én lennék a szálka. Vagy a genny?
– Hagyjuk a példákat.
– Maga kezdte…
– Nekem öt évem van ebben a társulatban. Csapatépítő tréningek, közös kirándulások. Ez a társulat már félszavakból is ért. No, de maradjunk abban, hogy meghagyja az elérhetőségét a titkárnőmnél, és ha lesz a maga karakterének megfelelő szerep, akkor…
A titkárnő asztala mellett pillanatra megtorpantam, de aztán továbbmentem. Nem, nem hagyok semmiféle elérhetőséget, úgysem azért mondta, hogy bármikor is keresni akar. Csak azért mondta, mert a gyáva emberek nem képesek az igazságot szembe mondani. Színes és udvarias hazugságokba csomagolják, egyet mondanak, és kettőt gondolnak. Igen, a Földgolyónk egyetlen okos felhasználási módja lenne, ha összetörnénk, mint egy strucctojást. Erről eszembe jutott, mennyire éhes vagyok, bementem a színházzal szembeni Művészhez címzett eszpresszóba, leültem egy kerek márványasztalkához. Bocsánat, csak most nyitottunk, még nem jött be a szakács, mondta a pincérnő, kérne esetleg a rántotta helyett valami mást, esetleg egy melegszendvicset… A pincérnő arcán valódi sajnálkozást láttam. Jó, akkor hozzon egy melegszendvicset, meg egy kávét. Elindult a pult felé, kacsázó en dehors léptekkel ment, és ahogy főzte a kávét, és a mikróban melegítette a szendvicset, mindvégig balettos attitűdben tartotta a lábát. Egyik kezét a kávéfőző karján tartotta, a másikkal köténykéje zsebében babrált, a váltópénzt csörgette, és közbe-közbe szórakozottan kikémlelt az utcára. Az ajtó egy székkel volt kitámasztva.
– Maga nem táncos volt? – Ezt akkor kérdeztem tőle, amikor elébem tette a kávét, meg kistányéron a szendvicset. Pillanatra elakadt a mozdulata. Szeme izgatottan járt ide-oda.
– Honnan tudja?
– A kisebbik lányom balettáncos. A maga járásáról is látszik. Kacsázva jár.
– Húsz évig itt táncoltam. Itt szemben, a színházban. – Állával az utca túlsó fele irányába bökött.
– Mért a múlt idő? Még nem olyan öreg, hogy nyugdíj.
– Megsérült a forgóm. Platinát ültettek be. És leszázalékoltak.
– Autóbaleset?
– Nem. Munkahelyi. De nem ismerték el. A biztosítás miatt.
– Ki nem ismerte el?
– Az igazgató. Mert nem előadáson történt. – Továbbra is a köténye zsebében matatott, beesett arcán egyszerű kedvességgel kérdezte. – Maga tán rendőr?
– Nem… khm…pap vagyok. – És megigazítottam a nyaksálamat.
– Egyébként kitaláltam volna. Olyan szelíd az arca.
– Aha… Khm. Leül?
– Nem zavarom evés közben, tisztelendőatyám?
– Nem, dehogy. Társaságban jobb. Különben meg… No, mindegy. Ha akar, leülhet. – Beleharaptam a szendvicsbe. A pincérnő a kirakaton keresztül ismét az utcára pillantott, mintha várna valakit, majd leült szemben velem.
– Várom a sameszomat. Napi két üveg borért segít a sörösrekeszeket rakni. Én nem nagyon bírom. A forgóm miatt.
– Nincs segítség? Férj? Akárki hozzátartozó?
– A férjem meghalt szilveszterkor. A szíve. Reggel felkelt, ültünk, kávézgattunk, mesélt a katonaságról, nagyon szeretett a katonai élményeiről mesélni, aztán azt mondja, elmegy vécére. Sokallottam, hogy ott ül, beszóltam, nem válaszolt, benyitottam, ott ült, és olyan volt az arca, mint ez. – A fehér márványra mutatott. – Hívtam a mentőket, de akkor már… Bocsásson meg, jön a samesz, megmutatom neki a helyet, aztán még visszajövök.
Az utcáról egy szederjes képű fazon jött be, hátramentek a raktárba. Megettem a szendvicset, a kávét kortyolgattam, amikor a nő visszajött s leült.
– Tisztelendőatyám, hozhatok még egy szenyót?
– Nem, köszönöm. Egyébként református vagyok. Lelkész. Úgy is mondhatnám, hogy lelkekkel foglalkozom… lelkeket alakítok. No, és a baleset hogy történt, ha nem titok?
– Maga nem ismeri a színházi világot… Kihasználják az embert, mint a rabszolgát, kizsigerelik. Elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, de szólókarrierről én nem is álmodoztam, leszerződtem ide a karba. A Mosoly országában mondjuk volt egy kisebb szólóm, kínai maszkban… De többnyire a második sorban. Aztán egy mjuzikelben lett volna kiugrási lehetőségem, a rendező azt mondta, hogy hármunk közül, aki magasabb lábemeléssel csinálja a fouetté-t, az lesz a szólótáncos. Én meg próbaszünetekben meg a próbák előtt a saját szakállamra bejártam gyakorolni, mert nagyon akartam azt a szólót. A takarítónő nem sokkal előtte mosta fel a színpadot, s én nem vártam ki, hogy teljesen felszáradjon, és a nagy fouetté közben alám fordult a lábam. Hallottam is a reccsenést. Az igazgató pedig, hogy nem munkaidőben volt. Érti? A szemét, mert előző évben nem akartam lefeküdni vele És a szakszervezet, ugyan már, nagy szart, már bocsásson meg, de már látom, ne eszik, szóval gittegylet az egész.
– És akkor jött át dolgozni ide a presszóba?
– Előtte még hónapokig gipszteknő, naponta oltás, hogy ne sűrűsödjön meg a vérem, aztán egy nap a férjem azzal jött haza, hogy ne búsuljak, mert kibérelte a színházzal szemben a Művészt. És amikor felépültem, itt folytattam. Azokat szolgáltam ki, akikkel előtte egy színpadon voltam. Az a kolléganő, aki megkapta helyettem a fouetté-t, mindig nagyon feltűnő gesztussal adott borravalót. A szemét kurva…! Már megbocsásson, tisztelendőatyám…
– Semmi, lányom, csak beszéld ki magadból.
– Maga nem ismeri ezt a világot. Maguk civilek elképzelnek valami borzasztó színes és izgalmas világot, melyben csupa nagy jellemű hős és gáláns lovag… Lószart. De azért színházban volt már?, úgy értem, nézőként.
– Voltam. Khm. Nézőként.
Az utcán egy kocsi állt meg, a kirakaton át egy ember látszott, ahogy felnyitja a csomagtartót.
– Samesz! Menj ki, megjött a sütemény! – A samesz előcammogott a raktárból, a nő szemmel kísérte az utcáig.
– Menjen ki nyugodtan maga is, ha dolga van.
– Hadd melózzon a boráért. – Fél szájjal mondta, rágyújtás közben. Mohón szívott a cigarettába, a füst úgy tűnt el a torkában, mint mikor a léghuzat behúzza az ablakfüggönyt. A füsttől köhögnie kellett. Rekedten köhögött, arca vörös lett. Fél szemmel a sameszt figyelte, ahogy a süteményes tálcát a hűtő üvege mögé teszi.
– Nem tudja, hogy nemrég betiltották a dohányzást nyilvános helyen? Ott a tábla a falon…
– Maga mégiscsak rendőr? Egyébként csak másoknak tilos. De én itt dolgozom, és itt én vagyok az úr. Jönnek itt a válsággal, meg a tilalmakkal…Ugyan már! Különben is, mit bírnak velem, kinyalhatják a…
– Lányom…! Legyél tekintettel Isten szolgájára…!
– Bocsánat, tisztelendőatyám.
– Mért nem szokik le. Beteg lesz tőle. A cigaretta ártalmasabb az alkoholnál is.
– Nekem már… – és legyintett.
– Maga egy szép fiatal nő… Khm. Már megbocsásson, hogy ezt mondom, de a mi vallásunk ez ügyben nem annyira szigorú, nincs például cölibátus… És bár valóban nem ismerem a színház világát, gondolom, hogy azon kívül is lehet élet. Nem minden a színház, higgye el. Meg lehet szokni nélküle. Tudom, minden változtatás fáj. A megszokás, az egy unalmasan precíz rendező, szereti a jóleső ismétléseket. Változtatni fáj, de első körben például, hagyja el a cigarettát. Árt magának. – Ekkor éreztem meg, hogy hat rá a szövegem. Talán erősebben, mint bármely szerepem szövege. A nő valóban úgy nézett rám, mint egy csodatévőre, már-már attól tartottam, elvárja tőlem a vizet borrá… Ez a mutatvány nagy gazdasági fellendülést hozott volna a kocsmájának… Tiszteletteljesen, pislogás nélkül nézett, aztán ujjával közelebb húzta az alumínium hamutálcát, s miközben a fogai között gomolygott ki a füst, elnyomta a cigarettát, cafatokra roncsolta, végül még a szétfoszlott dohányt is megnyomkodta a piros körmű hüvelykujjával. Aztán hátradőlt, mindkét kezén megropogtatta az ujjízületeit, és halkan felsóhajtott. Majd megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Köszönöm, atyám. Hitet és erőt adott a leszokáshoz.
– Ez a kötelességem. Erőt adni a gyengéknek. – Felálltam az asztaltól. – Ebből nem kell visszaadnia.

Calvero