Imént dévaj kacajjal közölte velem  egy jószándékú, irodalomban is járatos kollégám, hogy amit én saját ötletként tegnap kitaláltam, megírta előttem Donald Sutherland – versben. Nos, gratulálok Donald kollégának. De tényleg, szívből. Milyen véletlen, hogy ez a képtelen és abszurd gondolat két, egymástól időben és térben távolálló színész fejében fordul meg…? És az is, hogy e remek kolléga milyen remekül játszotta Fellini Casanova című remekművében a címszerepet. Csak halkan teszem hozzá, hogy én nem játszottam. De ezt életmódot éltem évtizedeken keresztül, amit Donald kolléga csak játszott… erről (is) szól a Színésznőt vadásztam című, nemsokára megjelenő regényem.

 

De visszatérve, kinek volt a korábbi ötlete?

1. állításom. Én úgy írtam tegnapi blogomban, hogy „magyarul még nem jelent meg ilyen formabontó ötlet”. Sutherland versét lefordították magyarra…? Mert akkot valóban lóhossznyi előnyt szerzett velem szemben (miközben nem tudom, milyen Sutherland verse, egy vers lehet jó és rossz… legrosszabb a közepes… de még azt sem tudom, milyen lesz az én regényem, hiszen még csak egy ötlet fogalmazódik a fejemben.)

2. állításom: a vers és próza két külön műfaj… ezt bizonyára tanult kollégám is tudja. Tehát ezt az ötletet regényben megírva, úgy, hogy semmi előzménye magyar nyelven… hát ez lenne a feladat.

3. Utánanéztem, és megtaláltam a Nyugat 1913. évfolyamában, hogy Ady Endre kitalálta már előttünk ezt az ötletet, úgy hogy D. S. is lemaradt az ötletgazdaságról… Csak akkor Ady, aki naponta megitta az öt liter bort, megírta az öt „halottak élén” versét, már beteg volt, és ahogy ír: „…ehhez a formabontáshoz már nem vagyok eléggé forradalmár.”

Én sem. Vagy majd eldől. De ha még egy, ötletemről lebeszélő üzenetet kapok – lehet hogy felhorkan bennem a harci és alkotói kedv, és valóban nekifogok.

Most csak ennyit.

Ezt a témát még folytatom. Vagy nem.

Calvero