Lenke előkészítette a gépet.
– Leexponálom.
De Janka a díványon ült, hátat fordítva, s nem tudtam, mi baja.
– Üljön ide a székre, hogy magára nézhessek.
– Nézzen a virágcserépre.
– De én magára akarok.
– Eh.
– Az kell a képhez és a lelkemhez.
– Janka gyere, ülj ide, ha kívánja – mondta Lenke.
– Nézzen a falon a képre.
Megszédültem.
– Na jöjjön szívem, édes.
Nem jön. Már láttam, hogy kifogása van az egész kép ellen. Dührohamot kaptam. Folyton ez a harc.
Lenke sürgette.
– Hagyjatok engem, egyáltalán hagyjatok engem – szólt élesen.
– Én elhagyom –mondtam, s otthagytam a helyet, hozzá mentem.
Némely fölösleges beszéd után:
– Vedd fel a kabátot, és állj oda te is.
– Ez most jut eszébe.
– Miért?
– Egyáltalán – tört ki – lehet az, hogy én ne szerepeljek ott, ahol maga?… Képes maga az arcképét kiadatni a felesége nélkül?
– Nem értem.
– Szégyell engem, vagy le akar tagadni, vagy egyedül bujálkodik mindenkivel.
– Én nem parancsolhatom meg a lapoknak, hogy a maga képét kérjék és ne az enyémet.
– Szóval magának külön képe van. Magának van képe a világ számára a felesége nélkül.
– Ez a mesterségem.
– És én ezt kikérem magamnak, és ez ellen tiltakozom, hogy maga, mint egy legény, önállóan szerepeljen. Ahol az uram ott van, nekem is ott kell lenni, vagy ő se.
– De akkor a Pillangó alá is azt kellett volna írni, nem azt, hogy írta M. Zs., hanem, hogy írták M. Zs. és felesége.
– És nem?
Paffá lettem.
– Nem együtt csináltuk? Nincs benne ugyanannyi részem, mint magának?
(…) Hallgattam. Más oldalról kerültem meg.
– Ki volt Homérosz felesége?
– Mit tudom én?
– És hányszor látta a Byron feleségét és a Victor Hugóét.
– Ez gyalázat! És ha maga ezért harcol, menjen. De menjen el mindenestül.
– Nézze szívem, ne vitázzon ezen. Én elhatároztam, hogy nem jövök indulatba.
– És egyáltalán, hogy merészeli magát egyedül lefényképezni? (…) Mindig egyedül szerepel.
– Együtt is megjelentünk a Vasárnapi Újságban. (…)
– Utálattal adta ki, hogy engem lefegyverezzen. (…) Mire kijöttem a tornácra, már meg is volt a kép.
Őrület, meg kell bolondulni, mert nem a szavak, az indulat öl.
– És nem fogom tűrni, hogy többet nálam nélkül szerepeljen.
– Na jöjjön, vegye fel a bundát, és álljon ide.
– Késő.
-A jóság sose késő, legyen jó.
– És adjam oda megát másoknak. Tessék.(…) Ki maga? Nem családos ember? Egy primadonna? Országút? Mindenki rajta jár? Mint a többi színésznőn? És én mikor fogok szerepelni?
– Majd ha kiáll az emberek elé, lelkileg pőrén, saját testével és nevével. Itt van Móricz Zsigmondné, beszemtelenkedett a nyilvánosságba, és nem az ura szerepel, hanem ő.
– Nekem nem kell beszemtelenkedni, én már eleget tettem, mikor magát teremtettem a világnak.
(…) Mondja, az én ötletem volt? Én találtam ki, hogy különböző pózokban fényképeztessem magam?
– Maga.
Erre, a markom a zsebemben volt s fogtam a szemüvegem és tokostól kettétörtem.
Ettől kicsit megnyugodtam.
xxx
Még ha hasonlít is ez a párbeszéd a mindenkivel, minden időben előforduló, mindenkori férfi-nő harcra, ezt Móricz naplójából idézte
Calvero