A leglovagiasabb parlamenti képviselő. Isépy Tamás politikusról beszél Palásthy Béla jogtanácsos
„Nagy dzsungelt látok magam előtt. Ez lenne a magyar parlament? Vörös fenekű páviánok lendülnek régi ágakon, megállnak egy pillanatra, hősies mozdulatokkal verdesik hátsójukat, hangosan makogva, hogy övék volt, van, lesz a hatalom és a dicsőség. Mellettük forgó fejű gibbonok ugrálnak, mellszőrzetük közt lenézve a népre és saját köldökükre, s tojásfejű Lajcsikként verdesik az erdőben fogyó levegőt, melynek föltalálói, urai és parancsolói. Jé! Ott meg egy ember ereszkedik alá, rekedtes hangon Goethét idéz – valamelyik angol tudósítótól kérdem, ki ő? »Feketék közt egy fehér, s fehérek közt egy európai.« Valami Isépynek hívják, lehet, hogy Tamás.”
Gyurkovics Tibor írta ezt maró gúnnyal a magyar parlamentről, s dicséret gyanánt egy parlamenti képviselőről, akit Isépy Tamásnak hívtak, s akit hatvanhat évesen Miskolcon szólított porondra a rendszerváltás, hogy aztán meg se álljon a magyar parlament épületéig. ár ez sem volt hétköznapi teljesítmény, de az igazi csak ezután következett. Isépy Tamás ott fenn az országházban nem egyszerű, úgy is mondhatnám, csak gombokat nyomogató mezei képviselő volt, hanem ő volt az Isépy Tamás, az Országház talán egyik legközkedveltebb alakja, a stílus, a jó modor, a munkabírás és a szakértelem példája. Az őt közelről ismerő kereszténydemokrata képviselők egymás között például magyar Adenauernek nevezték, mert – az egykori német kancellárhoz hasonlóan – mindig pontosan érezte meg a jövendő fordulatait. Hangnemben, stílusban mindenki fölött állt. Emlékszem, 1997 áprilisában egy napirend előtti felszólalásában arról próbálta meggyőzni képviselőtársait, hogy a tisztelt házban eluralkodó, olykor már– már alpári hangnemen próbáljanak változtatni. Két gyógymódot javasolt, egyfelől a védekező reflexek erősítését, másfelől pedig önmérsékletet, ami persze „stílusváltást” követel. Példaként említette, hogy a „hazudik” helyett mennyivel szebb, elegánsabb azt mondani: „függetleníti magát az igazságtól”. Vagy például az „aljas” szó helyett a sokkal irodalmibb zamatú „álnok” kifejezést javasolta. S a „hülyeségeket beszél” használat helyett is inkább a „javaslata teljesen alkalmatlan a probléma megoldására”formula használatát kezdeményezte. De nem csak ez volt rá jellemző. Isépy Tamás rendelkezett azzal a képességgel, hogy a rosszban is meglássa a jó és a szép véletlen felcsillanását. Meggyőződése volt, hogy kevés dolog kártékonyabb, mint az előítéletes, türelmetlen gondolkodás. Ebben a tekintetben az inkvizíciót elkövető kereszténység és az őt is meghurcoló kommunizmus bűnei között nem látott nagy különbséget. Politikai elfogultsággal pedig végképp nem vádolhatta senki.
Az egykori hortobágyi kitelepítése kapcsán is némi iróniával jegyezte meg: „Talán senki nem vádol majd elfogultsággal azért, hogy a hortobágyi napfelkeltét a világ legszebb természeti jelenségei közé sorolom.”S amikor divat volt Grósz Károlyt „mindennek, csak tisztességes embernek nem” mondani, ő így nyilatkozott róla: „Személyesen ismertem, viszont kapcsolatunk nem volt. Az ő személyét kissé másképp ítélem meg, mint ma szokták. Mára elfelejtették, hogy azok között volt, akik kivették az első téglát abból az építményből. Soha nem élt vissza hatalmával, nem érdemli meg, hogy átkokat szórjanak rá. „Beszélgetőpartnerem dr. Palásthy Béla nyugalmazott vezető jogtanácsos, aki jogi pályáját Isépy Tamással együtt, úgynevezett társas ügyvédi irodában kezdte, valamikor a negyvenes évek végén.
– Mikor ismerte meg Isépy Tamást?
– Tamás akkor még nem is tette le az ügyvédi vizsgát, amikor az ügyvédi irodát az Avas aljában megnyitottuk. De aztán erre is sor került rövid időn belül, s onnantól kezdve együtt dolgoztunk addig, amíg nem deportálták őt a Hortobágyra. De ismerni már korábbról is ismertük egymást. A kapcsolatunkat családi szálak is erősítették, hiszen mindkettőnk édesanyja Szatmárnémetiben járt ugyanabba az iskolába, sőt az édesapám is baráti kapcsolatban állt az ő nagybátyjával.
– Bár Illyés szavait idézve nem az a fontos, honnan jön az ember, mégis megkérdezem, mert meghatározónak érzem: honnan érkezett, s milyen életpályát futott be Isépy Tamás az ügyvédi diploma megszerzéséig?
– A mai Szlovákia területén fekvő Barancs községben született 1924. március 20-án. „Én a Halak jegyében születtem, és a halak ugyebár türelmesek” – emlegette olykor. Kisnemesi származású, ami később számos esetben rossz pontnak számított a megítélésekor. Szülei kezdetben gazdálkodtak, majd 1931-ben áttelepültek Magyarországra, s 1932-től Diósgyőrben, illetve Miskolcon laktak. A családjával kapcsolatban még megjegyzem, hogy az áttelepülés után édesapja Miskolcon a közigazgatásban dolgozott, majd 1946-ban B-listázták, s végül is a Miskolci Sütőipari Vállalat pénztárosaként ment nyugdíjba. Édesanyjának tanítói oklevele volt, de sokáig a háztartást vezette, illetve a két fiát, Tamást és az öccsét nevelte, majd a háború után a miskolci városi kórházban dolgozott asszisztensként. Tamás az elemi első osztályát még szlovák iskolában kezdte, majd Miskolcon folytatta, s itt volt középiskolás is. Az akkori Fráter György – ma Földes – Gimnáziumban érettségizett, s onnan került Budapestre, a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol 1946-ban szerzett jogtudományi doktori oklevelet.
– A pályaválasztását milyen példák motiválták? Netán a családjában akadtak jogi végzettségűek?
– Kiterjedt családjukban valóban akadt kúriai bíró, de például tábornok, és a monarchia magas rangú tengerésze is. Arra a kérdésre, hogy „Mi leszel, ha nagy leszel?”, középiskolás korában azt válaszolta: a helsinki magyar nagykövet. A gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el, s már akkor kötetlen munkára, függetlenségre vágyott. Úgy gondolta, erre legjobb a jogi pálya.
– Olvasva az Isépy Tamással készült interjúkat, mindenhol szerepel benne egy meghatározó, ráadásul örömtelinek semmiképpen nem nevezhető esemény: 1952-ben az akkori politika tizenhét hónapra internálta a hortobágyi Borsós-tanyára. Akkortájt nagyon könnyen rásütötték az emberre az osztályidegen vagy a fasiszta bélyeget…
– Ez így igaz. Ő is szenvedő szereplője lett egy drámai színjátéknak, amely a „Törvénysértések nélkül”címet viselte. Budapest után csak Miskolcról történt szervezett kitelepítés, s ebbe zömében olyan emberek kerültek, akik nemhogy a hazának, de még a fennálló rendszernek sem voltak ellenségei. Persze az ő szemükben az is bűnnek számított, hogy például mi ketten nem jegyeztünk tervkölcsönt. Az egésznek a célja a megfélemlítés volt, a Rákosi– éra az erejét fitogtatta ezzel. S hogy a lebonyolítása, a deportáltak listájának összeállítása, az emberek begyűjtése, szállítása milyen kontár módon történt, azt maga Tamás is megírta később, 1989-ben, a Hitel folyóiratban. Érdemes felidézni ebből egy rövid részletet: „…engem először három házzal odébb kerestek. A keresés persze úgy zajlott le, hogy a keretlegények először csengettek és dörömböltek, majd ha ez nem vezetett gyorsan eredményre, akkor egyszerűen benyomták az ajtót, mindenkit falhoz állítottak, és csak e barátságos bevezetés után közölték látogatásuk célját. Az éjszakai álomból felvert család tagjai megrettenve álltak, feltartott kezekkel a fal felé fordulva, amikor a kis különítmény parancsnoka végre dörgő hangon megkérdezte, hogy melyikük az az Isépy Tamás, fasiszta ügyvéd. A szervezési kontárság áldozatául esett szomszédom később aztán elmesélte, hogy milyen őszinte megkönnyebbülést jelentett számára nevem elhangzása, és szinte felszabadult örömmel tájékoztatta a kedves éjszakai látogatókat a helyes címről.”
– Azon az 1952. június 24.-i éjszakán diósgyőri lakásukból az egész családot elvitték a Hortobágyra?
– Nem. Egyedül csak őt vitték el. Tamás később elmesélte nekem az egészet, de ennek okára, hogy a szüleit és a testvérét miért nem vitték el, biztos magyarázatot nem tudott adni. Nem tudta később sem eldönteni, hogy a parancsnok jóindulatú, váratlanul feltámadt emberségének, vagy sokkal inkább ügyetlenségének, jogi járatlanságának köszönhette-e, hogy végül a családja nem került fel a teherautókra. Az történt ugyanis, hogy Tamás azon kevesek közé tartozott, akinek kézbesítették a határozatot, amelyben az állt, hogy neki és családjának kényszerlakhelyül Borsós-tanyát jelölték ki. Tamásból ebben a helyzetben is előbújt a jog, s megmagyarázta a parancsnoknak, hogy a családtagon a feleséget és a saját gyermeket kell érteni, akivel közös háztartásban él. Márpedig neki nincs se felesége, se gyereke, de még a szüleivel sem él közös háztartásban, a házban lévő szobája teljesen különálló, s hogy ott lakik, arra az addig megoldatlan lakáshelyzete kényszerítette.
– Miután ügyvédtársát elvitték, s másfél évig a Hortobágyon raboskodott, megszakadt önök között a kapcsolat?
– Teljesen azért nem. Ha nem is sűrűn, azért néha alkalom nyílt a találkozásra. Erre általában Debrecenben került sor, ahová esetenként az orvosi beutalóval rendelkező betegeket rendőri felügyelettel bevitték az SZTK-ba. Ám az SZTK épületéből a hátsó ajtón ki lehetett lógni a városba. Csak egy volt fontos, hogy a gyülekező megadott időpontjában, az újbóli létszámellenőrzésen a „beteg” pontosan megjelenjen. Tamás egyik visszaemlékezésében ezekről a találkozásokról így írt: „Miskolci barátommal előre megbeszéltük a találkozót, s a kitelepítetthez illő előkelőséggel a Bikában ebédeltünk…” Miután kiderült, hogy én olykorolykor csak találkozom a kitelepített Isépy Tamással, az ügyvédi kamarából egy jó barátom diszkréten jelezte, készüljek fel rá, hogy emiatt rövidesen jönnek majd hozzám vizsgálódni, s biztos fognak találni valami okot arra, hogy a kamarából kizárjanak. Ezt megelőzendő – nem mondom, ebben a véletlen szerencse is segített – otthagytam az ügyvédi pályát, és elmentem a diósgyőri kohászat beruházási szervéhez, ahová éppen jogászt kerestek. Erről az állásról egyébként az ottani vezető jogtanácsostól értesültem, akivel meglehetősen jó ismeretségben voltam. Így kerültem el az ügyvédi pályáról, és így lettem harminc éven át jogásza diósgyőri kohászatnál. Ebből az utolsó tíz évben a gyáróriás vezető jogtanácsosa voltam.
– S mi történt Isépy Tamással? Amikor Borsós-tanyáról kiszabadult, újra folytatta – illetve inkább úgy kérdezem – újra folytathatta ügyvédi hivatását?
– Ha a kérdésére röviden akarnék válaszolni, akkor azt felelem: igen, folytatta hivatását. De azért ez nem volt ilyen egyszerű. A legtöbb kitelepítettnek ugyanis nem volt hová mennie, hiszen a lakásában már más lakott. Miskolcra nem térhettek vissza, és rövidesen tapasztalniuk kellett, hogy a munkahelyek nem fogadták tárt karokkal a megbélyegzett volt táborlakókat. Tamásnak volt némi szerencséje, hiszen mint írta is: „…a lebonyolítás már említett kontársága miatt a szüleim házában a lakáslehetőségem megmaradt, de ott valójában csak illegálisan tartózkodhattam, amíg jóakaratú és ügyes ismerőseim, az akkori diósgyőri tanácselnök leplezetlen bosszúságára, el nem intézték a letelepedési engedélyt, és újból ügyvédeskedhettem. Ugyanakkor feleségem letelepedési engedélye már elintézhetetlen feladatot jelentett, Nyékládházán kellett számára fenntartani egy alibilakást. Némelyik túlbuzgó rendőr az utcán is megállította, hogy mit keres Miskolcon, sőt a vasgyári kórházban is többször eljártak, hogy egy volt kitelepített hogyan dolgozhat a szerintük nyilván bizalmi és politikai beosztásnak minősülő csecsemő-gondozónői munkakörben, de az egyértelmű főorvosi választ kénytelenek voltak mérgesen lenyelni, minthogy a főorvos sem volt egy megijedős, kapcsolatok nélküli, jelentéktelen kisember.”Az idézet kiegészítéseként elmondom, hogy Tamás a feleségével, Dadányi Máriával – aki a családjával szintén kitelepített volt – ott a Hortobágyon ismerkedett meg. 1955-ben kötöttek házasságot, s e házasságból három lánygyermekük született. Eszter nevű legidősebb lányuk Budapesten magánügyvéd, a középső, Zsuzsa az Egyesült Államokban él, míg a legkisebb, Mária általános iskolai tanítónő. Miután a felesége 1990-ben meghalt, Tamás az utolsó éveiben Máriával lakott Budapesten. De visszatérve az eredeti kérdéséhez, a szabadulása után újra praktizált, ráadásul a mi lakásunkban nyitotta meg irodáját, s ott volt egészen addig, amíg a 3. Számú Ügyvédi Munkaközösség – amelynek tagja lett – nem nyitotta meg irodáit a Városháztér közelében. Megjegyzem, az újrainduló pályája nem volt zökkenőmentes. „Jóakarói” 1958-ban – tehát már a forradalom után – ismét megtalálták, és „felülvizsgálat” címén kizárták az ügyvédi kamarából, ám fellebbezésére ezt a határozatot végül is visszavonták, megsemmisítették.
– Tehát maradhatott ügyvéd. De milyen ügyvéd volt Isépy Tamás?
– Mint amilyen ember! Rendkívül precíz, szorgalmas, nagyon alapos és abszolút tisztességes. Gyönyörű nyelvezetű, irodalmi színvonalú beadványokat készített. Számára az ügyfél érdeke volt a legfontosabb, nem pedig az, hogy a tárgyalásokon minél jobban „villogjon”, vagy, hogy dörgedelmes beszédeiről beszéljenek a bírósági büfében. Mondogatta: a következő ügyfélnek is joga van az elfogulatlan védelemhez, márpedig ehhez a bírákkal is emberi hangon kell együttműködni. A szenvedélynek azonban nincs közös nevezője.
– Egy-egy ügyfele képviseleténél milyen stratégiát, taktikát választott?
– Nemcsak a képviselet során, hanem egész életében is szerette elkerülni a frontális támadást. Inkább kedvelte a szárnyakon történő felfejlődést, ugyanis ily módon bekerítve az ellenfelet, nem csak megadásra lehet késztetni, hanem el lehetett kerülni mindkét oldalon a nagyobb véráldozatot. Másrészt a szárnyakon történő felfejlődés közben érzékelhette, ha többszörös a túlerő, s akkor jóval kisebb áldozat árán vissza tudott vonulni. Márpedig ez frontális támadás esetén nem volt lehetséges.
– Ezek szerint Isépy Tamásnak az egyik erénye volt a türelem?
– Igen. De legjobb, ha őt magát idézem: „szerintem a legnagyobb, legalábbis általam leginkább becsült erény a türelem. A népi mondás szerint a türelem rózsát terem. Karinthy persze ehhez hozzátette, hogy csak azt, egyebet nem. Én meg azt vallom, hogy a türelmetlenség viszont csak tövist terem. Abban nyúlkáljak?”
– Ugorjunk most egy nagyot. Van egy ügyvéd, aki négy évtizeden át műveli hivatását, s már nyugdíjas korú, amikor jön a rendszerváltás, s mint tudjuk, teljesen megváltozott az élete. Politikus lett. Ez hogyan történt?
– Én, aki közelről ismertem őt, nem lepődtem meg ezen. Ő a lelke mélyén mindig közéleti ember volt. Vonzódott a politikához. Csak hát oly korban élte le az életét, mely kornak – politikai értelemben – nem akart részese lenni. S valóban a rendszerváltás már nyugdíjas korban érte. De mint ahogy a kor nem érdem, hátrány sem. Ráadásul – s ez be is bizonyosodott – történelemből, politikatörténetből nagyszerűen felkészült szereplője lett a magyar parlamentnek, és „mellesleg” úriember is volt. Tamás ügyvédként is rengeteget olvasott, a tizenkétezer kötetes könyvtára nála nem szobadíszítésre szolgált. A rendszerváltás szeléről ő is az újságokból értesült, mint mindenki más Miskolcon. De ő megérezte, hogy itt valami maradandó kezdődik el, s úgy érezte, ebben neki is részt kell vennie.
– Isépy Tamás a rendszerváltáskor parlamenti képviselő akart lenni?
– Nem, nem! Nem álmodott ő akkor képviselőségről, meg államtitkári székről, csupán – keresztyén lévén – arra gondolt, Miskolcon is meg kellene szervezni a Kereszténydemokrata Néppártot. S 1990 februárjában hozzáfogott ehhez a munkához. S ahogy haladtak előre az események, úgy került bele a politika közepébe. A kilencvenes választásokon listán indult, s mivel én akkor a megyei választási bizottságnak tagja voltam, az elsők között tudtam meg, hogy képviselő lett, s azon az éjszakán én közöltem vele először a nagy hírt.
– S hogyan lett Isépy Tamásból politikai államtitkár?
– Erre ő maga egy aranyos viccel válaszolt. A tündér három kívánságát teljesítette egy szegény, szerencsétlen életű embernek. Az, mivel mindig csóró volt, előbb pénzt, másodjára kastélyt kért és kapott. Harmadjára,vérszemet kapva, trónörökös akart lenni. A tündér ezt a kívánságát is teljesítette. Másnap hajnalban zörgetett a trónörökös ajtaján az inas. „Hát a trónörökös nem addig alszik, amíg akar?”, kérdezte felháborodva. „Felség, ma halaszthatatlan dolgunk van, azonnal indulnunk kell Szarajevóba”, válaszolta az inas. Erre mondta Tamás, hogy ő se Szarajevóba nem vágyott, se politikai államtitkár nem akart lenni. Viszont Keresztes Sándor, a KDNP akkori elnöke háromszor üzent neki, hogy halaszthatatlan ügyben keresi. Ő mondta Tamásnak, hogy milyen feladatkörbe, posztra szánják. Tamás rögtön ajánlott maga helyett három másik nevet, de Keresztes kötötte az ebet a karóhoz. Erre Tamás huszonnégy óra gondolkodási időt kért, hogy hadd beszélje meg a családjával. Kapott egy órát. A család azt mondta, ha vállalja a terhet, akkor ők mindenben segítenek. Így lett az Antall-kormány igazságügyi minisztériumának a politikai államtitkára. Képviselő pedig egészen 2004. április 2-án bekövetkezett haláláig.
– Az élete utolsó éveiben, hónapjaiban is tevékeny volt?
– Szinte az élete utolsó percéig sokat dolgozott. Emlékszem, amikor hetvenöt éves korában megkérdezték tőle, hogyan lehet ennyi évvel a vállán kilenc tisztséget ellátni. Mire ő azt felelte: „Goethétől megtanultam, a nyugodt élet titka, hogy az ember nem azt csinálja, amit szeret, hanem azt szereti, amit csinál. Hatalomra sosem vágytam, mindig kaptam a feladatokat.” Hát ilyen ember volt az én barátom!
– Hol nyugszanak a hamvai ?
– A hivatalos búcsúztatása Budapesten volt, a Kerepesi úti temetőben. A ravatalánál többek között Orbán Viktor volt miniszterelnök mondott búcsúbeszédet. Végső nyughelyet viszont itt Miskolcon, a Szent Anna temetőben lelt a felesége mellett. Úgy is mondhatnám, végleg hazajött. Temetésekor szakadt az eső. Az égiek is siratták.
Hajdu Imre
DR. ISÉPY TAMÁS (született 1924. március 20-án a szlovákiai Barancson, elhunyt 2004. április 2-án Budapesten) ügyvéd, politikus. Miskolcon, a Fráter György Gimnáziumban érettségizett 1942– ben. Jogi doktori oklevelet 1946-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett. 1950-től ügyvéd. 1952-ben kitelepítették a Hortobágyra. 1989 októberében belépett a Kereszténydemokrata Néppártba. 1990-ben a KDNP Borsod-Abaúj-Zemplén megyei listájáról, 1994-ben a KDNP országos listájáról, 1998-ban és 2002-ben a Fidesz országos listájáról került be a magyar parlamentbe. 1990 – 1994 között az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkára. 1994-től haláláig a parlament mentelmi, összeférhetetlenségi és mandátumvizsgáló bizottságának az alelnöke, illetve elnöke. 1998-tól a kulturális és sajtóbizottságnak is tagja volt. 1994-től a KDNP, majd a Fidesz frakcióvezető-helyettese. 2004. február 25-én a Magyar Köztársaság Érdemérme kitüntetésben részesült.
…
DR. PALÁSTHY BÉLA (született 1922. július 12-én a szlovákiai Gálszécsen) ügyvédi, bírói vizsgával rendelkező jogász. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett diplomát 1944-ben. 1949 – 1953 között ügyvéd Miskolcon. 1953-tól 1973-ig a Diósgyőri Kohászati Beruházási Vállalat, majd a Lenin Kohászati Művek jogtanácsosa, 1973 és 1983 között ugyanott vezető jogtanácsos. 1983-tól nyugdíjas.