Még pirkadat előtt ébredtem, elmentem pisálni,  visszaútban hallottam az utcáról a bolt előtt álló kisteherautó zaját: pakolták ki a friss kenyeret. Ebből tudtam, hogy hajnal van. Mert amúgy az ég még sötét volt. És amikor visszafeküdtem, iszonyúan sajgó lelki fájdalom tört rám. Mert vadász koromban ilyentájt keltem, pakoltam a holmit, közben kávét főztem… elő a puskát a szekrényből, kocsiba szálltam, és elindultam a vadászterületre. És mindennek talán örökre vége.

 

Tíz percig feküdtem így az ágyon, égő tekintetem a sötétségbe fúrtam. És akkor felpattantam, bekaptam egy Xanaxot, bőségesen leöblítettem vízzel. Visszafeküdtem, és vártam, hogy a szorongásom és rosszkedven csillapodjon. De nem hatott már rám a nyugtató. Aztán mégis elaludtam, és mozdulatlan voltam fél tízig, mint a lőtt medve. Akkor felkeltem. Kávé, mint régen, csak ezt nem követte a vadászat. A Hír-tévé sajtótájékoztatóját néztem a táti kettős gyilkos elfogásáról. Annyira rendőrien ostoba volt a sajtótájékoztató, olyan bükkfanyelven mondák el a tragikus esetet… A fiatal rendőr (aki elfogta a szerencsétlen dagadt fejű gyilkost) beszámolója tele volt ellentmondással. Megundorodtam a világtól: a gyilkostól és az őt elfogó és most hencegő rendőröktől, és olyan dühösen kapcsoltam ki a tévét, mintha egy szénakévét tépnék szét.

De nem lettem jobban. Nem szabadultam. Mert eszembe jutott, hogy hamarosan hat éve lesz, amikor a pesti utcán láttam a rendőrterrort, melynek alig volt felelőse, még a közélet legundorítóbb férge sem lett elszámoltatva. És az a nap indította el bennem azt a „dominó-effektust”, minek vastag következményei lettek: rúgtam és haraptam, mint egy vadló, nem tudtam beletörődni abba, hogy a rendőrök büntetlenül tesznek hamis vallomást, s hogy megfordult s fejére állt a világ: rendőr a bűnöző, a bűnöző meg sok esetben csupán bűnbe kényszerült szerencsétlen. És ezt azzal sem tudják helyrehozni, hogy fél nap alatt elfognak egy idióta gyilkost, melynek szellemi képessége alig haladja meg az egyenruhások átlagos IQ-ját.

No de folytatom a mai napom. Talán lelki elixírként, érzéseim aeolhárfájaként elővettem Móricz naplóját, és olvasás közben megszabadultam mindezen keserű emlékektől. Most szinte jól érzem magam. Nyugodt vagyok.

S végezetül ma is idemásolok egy szószerinti idézetet a Móricz naplójából, melyet hagyatékában találtak, és csak halála után több mint fél évszázaddal publikáltak. A naplórészlet arról szól, amikor az író beleszeret Simonyi Mária színésznőbe, de még nincs mersze ezt saját magának sem bevallani.

(366.-oldal) „Nem tudom, mit akartam tőle. Meg akartam baszni, s ezzel a testi kéjen túl lelki gyötrelmet. Blosphemiát akartam! Elégtételt a feleségem elfordulásáért. A magam vére szerint százszorosan. S ha ő, mikor visszajöttem a vad éjszaka után (…) Különben nem magamtól jöttem haza. Az ő síró, könyörgő telefonálására jöttem. Emlékszem a hűvös, kedvetlen, nyirkos érzésre, ahogy feljöttem ide, és az ő összetört, fáradt, gyötört arcára. Hogy nagylelkűségemet mutassam, kiszolgáltattam neki a másiknak a leveleit, arra az esküjére, hogy sosem említi, elégeti. Még aznap visszaélt vele. Rútul legyalázta (…) S engem annál gúnyosabban és vadabbul támadott érte. Rögtön. Úgyhogy én harmadnap visszamenekültem a másikhoz (…) De nem találtam magam sehogy egy idegen nő lakásában. Némi utálattal és szégyennel jöttem haza. De itthon szörnyű pokol volt. A feleség megérezte rajtam az idegen nő szagát. A nézésem, a tétovaságom, egyensúlytalanságom… „

Kicsit korábbról, a 330.oldalról:

„Ily örömtelenül élni. Vajon meg fog ez változni valaha?… Négy órakor lementem virágot venni a kislányomnak, Lilikének. Ahogy bandukoltam az úton, nem beszéltem az édes csevegő kis gyerekkel, az arcomon rögtön fáradt merevség van, mihelyst a feleségem elől elbújhatok, mert ha ő lát, legalább jelezni kell a vidámságot. És ez így megy napról napra, már tizennegyedik hónapja. (…) Mária most játszik… És én mereven feküdtem a díványon: nem nekem játszik. Ő már engem végleg és teljesen elejtett. Ha tud élni, éljen, de most könny van a szememben.”

Ez volt hát a sok megjelölt részlet közül kettő, Móricz naplójából. A fa alatt olvastam, s hullott falevelekkel jelöltem be a számomra fontos oldalakat. (A lapok közé helyeztem, mint gyermekkoromban, mikor házi feladatként herbáriumot kellett csinálni.) Az elmúlásszagú ősz is jó valamire, használható, mint érzés, és mint hullott falevél. A napló híven árulkodik a nagy prózaíró boldogtalanságáról, melyben olyan kéjesen fetreng, mint dagonyában a disznó.

Ui:

Az én naplóm, lám azonnali, nem csak halálom után lát napvilágot.

Calvero