Fa Nándor és Gál József 25 évvel ezelőtti földkerülő útja tiszteletére adott fogadást Székesfehérváron Cser-Palkovics András polgármester. 1987-ben 70 ezer km-es út után tértek vissza, és ők voltak az elsők, akik magyarként egy vitorláson megkerülték a Földet.
Fa Nándor és Gál József 1985. szeptember 26-án az adriai kikötőből, az akkor még jugoszláviai Opatijából indult földkerülő útjára a Szent Jupát nevű, saját építésű vitorlással. A székesfehérvári hajóspáros majd kétéves utazás után tért vissza, sikeresen teljesítve azt az expedíciót, melyhez hasonlóval korábban Magyarországról még senki sem próbálkozott. Amikor 1987. szeptember 12-én, 717 nap után megérkeztek, Székesfehérvár főterén több ezres tömeg köszöntötte őket. Az ünnepi pillanatokról készült, 25 évvel ezelőtti felvételeket levetítették a jubileumi fogadáson is.
„Negyedszázad nagy idő, de 25 év sem elég arra, hogy újra megtörténjen az, ami akkor meghatározta az életünket – fogalmazott Székesfehérvár polgármestere. – 1985-ben fiatal voltam, de szüleim és nagyszüleim elmondásából is emlékszem, két fontos esemény határozta meg a város életét: az egyik a Videoton UEFA Kupa-szereplése, a másik pedig a Szent Jupát. És nemcsak meghatározta, de ma is hat a város életére. Mindez visszaigazolja, hogy nem volt hiábavaló a két fiatal elhatározása és tette.”
Cser-Palkovics András hozzátette: közösségformáló erő volt a két vitorlázó tette, mivel mindenkinek van egy saját története, amihez kötheti a Szent Jupátot. Kiemelte: a két hajós beírta magát a város történelemkönyvébe.
Fa Nándor és Gál József díszokleveleket vehettek át a polgármestertől.
„Ez a város tette számunkra emlékezetessé a hazaérkezést – emlékezett vissza Fa Nándor, aki a
kilencvenes években háromszor is elindult a Vendée Globe elnevezésű, szóló földkerülő vitorlásversenyen, s az 1992-93-as viadalon az ötödik helyen végzett. – Annyira őszintén, szeretettel szervezték a fogadásunkat, nagy tömegeket mozgattak meg. Bennem érdekes és vegyes érzést hagyott: félig bőgve, félig meghatottan álltunk a Városháza erkélyén. És nem is tudtuk igazán eldönteni, hogy megszolgáltuk mi ezt. Beivódott az életünkbe, néha eszembe jutnak emlékek, pillanatok, és ez megható.”
„Mi nem ezt akartuk, mint ami lett belőle – vette át a szót Gál József. – Távolról sem gondoltuk, hogy az, amit csináltunk, ilyen hatású lesz. Ez nem nekünk köszönhető igazán, hiszen akkoriban élt egy óriási szabadságvágy ebben az országban. Amikor álltunk az erkélyen, a nép kétszer énekelte el a Himnuszt és a Szózatot, akkor, amikor még a magyar himnuszt szinte csak az Internacionáléval együtt énekelhettük…”
„Vigyáztunk egymásra. Ez az ember olyan szinten része az életemnek, mint nem sokan – mondta Fa Nándor hajóstársára utalva. – Egy rendkívüli kötelék köt össze minket, és köszönöm, hogy felhívjátok erre a figyelmünket. A többség úgy volt az utunkkal, mint az édesanyám: játszanak, gyerekek, úgy se mennek ezek sehova. Elindultunk, akkor mondták: vagy föladják vagy belefulladnak. Nem adtuk fel, nem fulladtunk bele, és szerintem csak mi hittünk igazán a sikerünkben.”
Egy Föld körüli út története
Amikor a Szent Jupát 1985. szeptember 26-án elindult Opatijából, mindössze huszan, közeli rokonok, barátok és egy tévéstáb búcsúztatta Fa Nándort és Gál Józsefet. Amikor két évvel később, 1987. szeptember 12-én 70 ezer kilométeres út után visszatértek, több ezer zászlót lobogtató, Himnuszt éneklő magyar várta őket a Magyarországhoz legközelebbi jugoszláv kikötőben. Ők voltak az elsők, akik magyarként egy vitorláson megkerülték a Földet. Hajójukat, a Szent Jupátot a Közlekedési Múzeumban Farkas Bertalan űrkabinja mellett állították ki.
Fa és Gál egy buliban találkozott először. Gálnak mondták, hogy ha bármi gáz van, és bunyó lesz, van itt egy jó erős birkózó gyerek. Ez volt Fa, aki később csatlakozott Gálék székesfehérvári kajak-kenu csapatához. Előbb Fa váltott lapátról vitrolára, 26 évesen. Miután mesélt első élményeiről, a sok beborulásról, viharról, árboctörésről, Gál is kedvet kapott hozzá. Rögtön egy világkörüli utat terveztek, mert mindkettejüknek megtetszett a legendás angol vitrolázó, Sir Francis Chichester emlékirata.
Először 1979 őszén beszéltek az útról, pénzük viszont nem volt a hajóra. Családi és baráti kölcsönökből végül 1981 nyarán egy Balaton-31-es, azaz 31 láb (9,5 méter hosszú), 3 méter széles hajó héját tudták csak megvenni. A vázat maguk szerelték fel, rendezték be, ketten több mint 20 ezer órát dolgoztak rajta. Egyrészt mert így volt a legolcsóbb, másrészt csak saját munkájukban bíztak. A Szent Jupát nevet többen próbálták megfejteni, néhany levezették, hogy egy történelmi személyről van szó, aki a hajósok ősi védőszentje. Valójában egy kitalált figura, a magyar kajak-kenusok védőszentje.
A hajó ilyen körülmények között három év alatt készült el. 1984 őszén próbálták ki először a Balatonon. A következő év nyarán már az Adrián mentek egy két hónapos próbautat. A Szent Jupát a maga 9,5 méterével a Balatonon nagynak tűnt, az Adrián már nem annyira. Ráadásul Gál ekkor vitrolázott először tengeren. A tengeribetegség annyira megviselte, hogy két hónap alatt hét kilót fogyott. Fa sokkal rutinosabb volt, 1983-ban itthon ranglistaelső és válogatott kerettag volt finn dingiben, a Los Angeles-i olimpiára a bojkott miatt nem jutott ki. Mindenesetre óceánon ő sem járt korábban.
A Szent Jupát végül 1985 szeptember 26-án indult el. A legénysége a Gibraltári-szorosnál kapta meg postán a nyílt tengeri hajózáshoz szükséges papírt, ugyanis útjuk első részén, az Adrián és a Földközi-tengeren élesben teljesítették az ehhez szükséges utolsó feltételeket.
70 ezer kilométert utaztak a 15 négyzetméteres hajón, 12 országban kötöttek ki, összesen 295 napot töltöttek vízen. A legnagyobb pihenőjük Ausztráliában volt, ahol fél évet vártak arra, hogy kedvező időben érjenek a rettegett Horn-fokhoz. Fa és Gál ugyanis a nehezebb utat választva kerülte meg a földet. Erről Fa a Szent Jupát 700 napja című könyvében azt írja:
A glóbuszt kerülő hajók szinte kivétel nélkül az Egyenlítő térségében haladnak nyugati irányba, amelyet az angol hajónyelv örömútként emleget, a karibi szigetvilágon, Panamán, Polinézián és az indonéz szigetvilágon vezet át. A térítők között a Föld forgása és a Nap melegítő hatása alakítja ki az északkeleti passzátszélrendszert, ami közepes erejének és melegségének köszönhetően az óceánok legkedveltebb vitorlázó területe. „Vén tengeri medvék emlegetik kissé megvető hangsúllyal, hogy ebben az övezetben a tenger még a szardarabot is körbehordja gond nélkül, de azért mind erre az irányra akartak rábeszélni a mi déli utunk helyett”. Amikor egy másik vitorlás, akivel menet közben barátkoztak össze, azt kérdezte tőlük, hogy a napsütéses, pálmafás, homokos strandos útvonal helyett miért a fagyos, jéghegyes déli vonalon mennek, a válaszuk az volt: Tudod, Jimmy, mi sportemberek vagyunk, és még keressük a bajt.
Fa Nándornak majdnem az egészsége is ráment az első útra. A támogatóknak és Gál katonatiszt apósának köszönhetően ugyanis elképesztő mennyiségű konzervet kaptak, amit megpróbáltak mind bezsúfolni a hajóba. Összesen 1600 darabot vittek magukkal. A honvédségiek többsége éppen a szavatossági idő határán volt, az út alatt többet ki is dobtak. Az ízűkkel még nem volt gond, de Fa gyomorsavtermelő egysége a sok tartósítószer miatt megadta magát. Egy orvos szerint kétesélyes volt, hogy rendbe jön-e az emésztőrendszere, végül másfél év után elmúltak a panaszok. Amúgy például a brazil koldusgyerekek óvatosabbak voltak a magyar konzervekkel, miután kinyitották az út közben már fűnek-fának osztgatott ételeket, ott is hagyták azokat, érintetlenül.
Gál a körülményekről Széllel, szél ellen című könyvében azt írja: „Az első igazán nagy viharban, amikor 8-10 méteres hullámok jöttek felénk, persze, hogy féltem. De az érzésnek csak olyan fokán, ami nem hatalmasodik el a gondolkodáson, nem bénítja a cselekvést, nem bizonytalanít el. Azt hiszem, ez kell is ahhoz, hogy óvatossá tegye az embert. De ott, a viharban, keveredett a félelem egy másik fajta katartikus élménnyel. Mégpedig azzal, hogy részese lehettem a jelenségnek, hallhattam, láthattam, érzékelhettem az üvöltő szelet, az emeletes háznyi vízhegyek vonulását, ahogy dübörögve, hosszú morajlással megtörnek, s játékszerként dobálják a hajót.”
Arra a kérdésre, hogy ilyen körülmények között a hajózás nem mazochizmus-e, Gál azt mondta: nem a szenvedés a cél, hanem az ellenkezője, a nehézség leküzdése, kivédése, és az ezt követő sikerélmény a hajózás fő motívuma.
Délben csendes időben feltettem a levest a tűzhelyre. Az egész tíz percig tartana, de biztosra vehetjük, hogy ilyenkor jön a szélvihar. Így is lett…Úgy begurultam, hogy csak na! A leveles kikanalazását csak a kormányállásban tudtam befejezni. Miután megnyugodtam, rájöttem, milyen nevetséges vagyok. A szél, a hullámok sok százmillió éve ugyanazt csinálják, én meg idejövök és levest akarok főzni, aztán ha nem sikerül, még nekem áll feljebb. (Gál József naplója)
A hosszabb, kikötés nélküli menetek a 15 négyzetméteres hajón azért mindkettejüket megviselték. „Mindegyikünk tele van feszültséggel, nagy önuralomra van szükségünk, hogy ne egymáson vezessük le. Nincs is probléma. Ha tíz mondatot beszélgetünk naponta, az nagy szó. Tudjuk a dolgunkat, és tesszük, szó nélkül. (Fa)”
A hajó a múzeumban
Gálnak volt egy rendkívül feszült időszaka, amikor 68 napot mentek megállás nélkül Fokvárostól Sydney-ig. Ez volt a leghosszabb vizen töltött időszakuk, a monotónia, az összezártság és az időjárás mellett különösen feszültté tette Gált, hogy nem sikerült rádiókapcsolatot teremteni Magyarországgal, pedig ekkora volt kiírva a felesége a gyerekükkel. Gál az elindulásuk után három héttel tudta meg, hogy a felesége állapotos. Végül Ausztrália előtt értesült arról, hogy egészséges fia született. A kikötés után Sydneyben rohant, hogy telefont keressen. Az egyik magyar készséges volt, de előtte a kezébe nyomta az újságot: Kelet-Európa atommal szennyezett, felrobbant egy atomerőmű Csernobilban.
Végül Gál felesége a három hónapos fiúval Ausztráliába repült, ahol két hónapot eltöltöttek együtt. Aztán Gálék folytatták az útjukat, és legközelebb már csak másfél évesen látta a gyerekét, amikor visszatértek Opatijába.
A Szent Jupátról közel 3000 híradás jelent meg Gál számítása szerint. Köztük például ez is: Világ körüli útjukról számottevő tudományos eredményt várni nem lehet. Akkor pedig az egész alig több magánügynél. De mit gondoljon erről az útról az az állampolgár, akinek például szakszervezeti beutalót sem sikerült kapnia mondjuk Hévízre, fizetett szabadsága idejére. Nem lepne meg, ha ezt a dolgozót irritálnák azok a körülmények, amelyek arról számolnak be, hogy a Szent Jupát utasai épp Új-Zéland szigetén vendégeskednek. (Kelet-Magyarország, 1987. április 18.)
Megérkezésük után a nyilvános fellépéseken még együtt jelentek meg, de érezhető volt, hogy eltávolodtak egymástól. Külön könyvet adtak ki útjukról, igaz, ezekben egymásról nem volt rossz szavuk. Gál József szerint túladagolták egymást. Fa Nándor úgy emlékszik vissza, hogy a felkészüléssel együtt nyolc intenzív év után jól esett egy kicsit különválni. Fa szerint ma is összejáró összejáró barátok, mégha rikán látják is egymást, de olyan közös élményeik vannak, amit nem lehet elfelejteni.
A tengerből és hajózásból viszont nem lett elegük. Mindketten már az első útjuk alatt tervezték a folytatást. Gál tengeri vándorló lett, családostul. Épített egy 13,5 méteres családi túrahajót, amire három és fél évvel hazaérkezésük után felpakolta a feleségét és az akkor már ötéves fiát, és újabb világ körüli útra mentek, az Equator-expedícióra. Nem a déli, hanem a kényelmesebb úton majdnem hat év hajózás után tértek vissza. Jelenleg az Adrián elméleti és gyakorlati oktatásokat tart, saját tervezésű és építésú hajókon, és tengeri túrákat szervez az Adrián és a Karib-tengerre.
Fa Nándor szólóban is megpróbálta, ami párosban már sikerült, a túrahajózásról pedig versenyre váltott. Előbb a BOC Challengen indult 1990-91-ben. Saját építésú hajójával, az Alba Regiaval négy megállással vitorlázta körbe a Földet. Kormánytörés miatt alig tudta befejezni a versenyt, de végül 11. lett, és különdíjat kapott. Aztán átépítette a hajót, és elindult a legkeményebb vitrolás viadalon, a Vendeé Globe-on. Itt kikötés és külső segítség nélkül kell egyhuzamban megkerülni a Földet. Fa borult is, a vitorlája is elszakadt, de végül 120 nap alatt célba ért, és ötödik lett. A parton megint több ezres tömeg és a magyar Himnusz várta. 96-97-ben újra megpróbálta, de miután háromszor is vissza kellett visszafordulnia, végül feladta. Ez volt az a verseny, ahol ketten is életüket vesztették.
Fa belekóstolt még egy kétszemélyes Atlanti-óceáni versenybe is egy spanyol társsal, Albert Barguesszel, a Transat Jacques Vabre negyedikek lettek. Aztán 1997-ben felhagyott a profi pályafutással.