Sandy ide vagy oda, vasárnap lesz a New York City Marathon. Dönci (régi Futóblog olvasónk és külföldi aktivistánk) idén is elindul és beszámol az idei futóévéről, az oda vezető útról. Lehet rajtszám alapján élőben is követni a magyar indulókat a verseny oldalán. Dönci rajtszáma: 32237, Zsoláék remélhetőleg majd megírják a hozzászólások közé a sajátjukat. A versenyt a magyar Eurosport élőben közvetíti 4-én 15:00 órától. – angelday
Van, akinek január elsején kezdődik egy új fejezet, nálam az elmúlt években mindig novemberben kezdődött, a maraton lefutásával. 2009 Philadelphia, 2010 New York, 2011 New Jersey & New York és idén megyek az ötödikre, New Yorkba. A tavalyi év volt a legjobb, békében egymással a testem és lelkem, kerek volt a világ, örömből futottam. Idén ismét váratlan lapokat osztott az élet és a novembernek megint komoly tétje van. Van egy jó mondás, ismeretlen szerzőtől:
When life knocks you down… Calmly get back up, smile, and very politely say: ‘You hit like a bitch’.
Tavasszal, New Yorkból Londonba költözésem után nehezen találtam a fogást a hely földrajzi adottságain: hideg van, esik az eső, északon vagyunk, ezért korán sötétedik, nincs se Central Park, se Margitsziget. A városban rengeteg park van, de mind kicsi, nincs kivilágítva, nincs kút és az utak sem aszfaltozottak. A Temze partján a városban nincs rakpart vagy futóút. Ezért tavasszal kénytelen voltam az utcán futni, de az nem igazi tréning, nem lehet 4 perces ezreket tolni egy vékony járdán, amin jön szembe a babakocsi.
Csak nyáron költöztem végre a Hyde Park sarkára, ami az egyetlen kivétel. Nagy volt már, egy kör pont 6 km, mint a Margitsziget, kivilágítva, vannak kutak, aszfalt és más sportolók, nem érzed egyedül magad. Egyetlen probléma: a környező kerületekben aranyárban a lakbér, de végül sikerült egy megfizethető kéglit találni. Innentől fellendült a sport nálam is. Érdekességek a Hyde Parkból: sok mókus, hattyú, kacsa, lúd, rengeteg kutya és lovasok! Van pár lovasiskola is a környéken, igen, képzelj el egy istállót mondjuk a XIII. kerületben a Jászai Mari tér felett egy bérház belső udvarában, ott felülnek a srácok és léptetnek lassan a Margitszigetre, ahol aztán lehet a futósáv mellett körbe ügetni. Így csinálják a Hyde Parkban, nagyon cukik.
A Hyde Parkban gyakorol a Household Cavalry, a brit katonaság egy elit alakulata, akik 1660 óta kizárólag a királyi család védelmét szolgálják. Hatalmas lovak, hosszú sörénnyel, délceg katonák, formagyakorlatokat végeznek egyenruhában, nagyon látványos. Szerencsére van rengeteg futó is a Hyde Parkban, de főképp csak kora reggel és az esti, munka utáni órákban. Délután alig vannak hétvégén is, este 8 után pedig effektív teljesen üres a park. New Yorkban a Central Parkban simán vannak futók éjfélig is.
Az angol futóversenyek szintén mások USA-hoz képest. Egyrészt itt nincs egy fedőszervezet, mint a NYRR, így kicsit nehézkesebb összevadászni különböző weboldalakról a versenyinfókat. Kevesebb nagy verseny van, a vidéki félmaratonok létszáma 1000-2000 között van csak. (Egy bármilyen szakadt hétvégi kis 8k-s versenyen New Yorkban 6000 ember izgul reggel hatkor a rajt előtt. Angliában később van a rajt is, 9-10 óra körül. Ez mondjuk kellemes, nem kell ötkor kelni mint a New York-i versenyeknél, de bevallom annak is jó a hangulata, amikor a NY Subway vasárnap hajnal 6 órakor tele van buliból hazafelé kóválygó ittas fiatalokkal és párezer rajtszámot viselő izgatott futóval.)
A JPMorgan Chase Corporate Challenge a világ 14 metropoliszában évente megrendezendő 3,5 mérföldes verseny széria, amin a pénzügyi világ cégei indíthatnak futókat, bőven 20 000 rajtoló felett minden városban. Voltam ezen NY-ban is párszor, nyilván képviseltem a cégem idén is a londonin. Nagyon profi szervezés, meglepő, hogy itt egy futóversenyt simán bezavarnak földútra és füves mezőre is, csak néztem boci szemekkel. Kevésbé meglepő, hogy szakadt az eső, 5 km-en ez nem zavaró, de a füves mezőn? Most futóverseny vagy sárban csúszkálás? Ennek ellenére pár másodperc híjján megdöntöttem az 5k rekordomat, amit nem vártam volna.
A British 10k Nagy-Britannia legnépszerűbb versenye a London Marathon után és nagyon prominens helyeken megy: indul a Piccadillyn a Hyde Park sarkánál és érint minden nagy látnivalót, Trafalgar Square, St Paul katedrális, London Eye, Embankment, befutó pedig a Big Ben előtt. Ez nem volt vidéki verseny, harmincezer induló, viszont életveszély több okból is: nem voltak rajtzónák, az emberek érkezési sorrendben álltak rajthoz, én másfél órával előtte már csak kb. félmezőnyhöz tudtam beállni. Volt előttem két km-nyi embertömeg, akinek nagy része sokkal lassabb volt nálam.
Ez elvileg egy komoly verseny, tolom neki 4:20-as ezrekkel, előttem pedig vannak, akik 10 percesekkel sétálnak. Tényleg életveszély volt, sehol nem láttam még ezt a butaságot, mindenhol tempó szerint állítják fel a futókat. Másik tipikus londoni baromság a keskeny sávokkal. Bezavarnak egy harmincezres mezőnyt egy a Dob utca szélességű helyre, többször is. Végső agyrém: a frissítőpontokon nem papírpoharak voltak, hanem fél literes ásványvizes palackok. Az ásványvíz és a műanyag palack drága. Nehéz letekerni 180-as pulzusnál. Iszom belőle egy kortyot és eldobom. Másik 10 ezer ember eldobja, és csak nézzük a több ezer félig tele levő flakont az úton a lábunk alatt. Persze szakadt az eső, végig. 🙂 Itt is pár másodperccel maradtam csak le az új 10k csúcsról és csini pólót/érmet kaptam.
Az Up Tow Down Flow félmaraton a Temze partján viszont szikrázó napsütésben egy tényleg festői tájon történt. A rajtnál váratlanul megismerkedtem két csinos magyar futó lánnyal, menet közben fogtam egy triatlonos csajt nyúlnak (mindig a vállairól ismered meg a triatlonost), aki irgalmatlanul tolta le a mezőnyt, nekem meg lobogott a nyelvem mögötte, üveghangon toltam a gépet, de az utolsó mérföldön hagytam elmenni, mert a 180-os pulzus már tényleg nem vicc a melegben 20 km felett.
Nyár közepén volt egy tényleg forró nap: 30 fok, hőségriadót hirdettek a skótok (azoknak 18 fok felett már perzselődik a bőrük). Persze, hogy erre a napra esett a London Duathlon, a világ legnagyobb duathlonja, nem hagyhattam ki – de mi a bánat az a duatlon? A triatlon kisöccse 🙂 Nem vicc, ez is három részből áll, csak úszás nélkül: 10k futás – 44k bringa – 5k futás. Itt is megvan a kétszeri váltás, a feeling teljesen hasonló, víz nélkül. Évek óta nem ültem bringán, imádtam minden percét (a seggemről másnap inkább ne beszéljünk). Kemény volt, mert Angliában a triatlon és a bringa nagyon népszerű sportok, a középső részen nagyon durva sebességkülönbséggel húztak el mellettem. Még jó, hogy a Andrássy úton edződött a forgalomhoz való érzékem, megszoktam, hogy a vállunk felett mindig nézzük, jön-e a tizenhatos busz, és igen, itt is túl keskenyek voltak a sávok. Az utolsó 5k-n viszont az angolok dőltek ki, ekkor már három órája voltunk a 30 fokos napon, de úgy látszik mégiscsak egy szittya magyar vagyok, nyeltem a port és előztem vissza a mezőnyt, akik lealáztak a bringás rész alatt.
Augusztustól októberig már masszívan a maraton felkészülési időszaka. Tavasszal nagyon jó időket futottam a rövidebb 5-10-20k távokon, erősebb voltam, mint valaha, de a hosszúktól elszoktam szépen. A két hónapos edzés végén jön az ellenőrzés: 32km – bumm a fejbe. Egyedül, öt kör a Hyde Parkban, komolyan azt hittem, meghalok, annyira szarul ment. Magas pulzus, lassú tempó, hatalmas fájdalmak 20k felett. Bekarcoltam, 5:57-es átlag, borzasztó volt, egy haláltusa. Bizony idén nem volt meg az a 6-7 félmaraton, mint New Yorkban eddig mindig.
Egy hét múlva újra, 32km, most már szebb pulzus, 5:29-es átlag. Alakul, de még azért aggódom. Nem is kicsit, szar vagy Dani, meg fogsz dögleni novemberben. Tolok pár frissítő félmaratont, lendületes 10k-kat, de finoman, mert nagyon félek a tipikus „verseny előtt utolsó pillanatban belehúzok” fajta lesérüléstől, ami már velem is előfordult tavaly, tavaly előtt, meg azelőtt. Október elején, amikor már nem kéne hosszút futni, kérek még egy felmérőt magamtól: 28 km, lazán, könnyedén, 5:15-os átlaggal úgy, hogy a végén sprinteltem és egyáltalán nem voltam fáradt. Na ez már döfi! Mehetünk New Yorkba.
Én már most büszke vagyok: 35 évesen sikerült jobb formába hozzam magam, mint valaha, pedig már öt éve futok, minden évben magasabb szinten. Jobb időim vannak alacsonyabb pulzus mellett, mint bármikor eddig. Kivételesen nem sérültem le az edzésterv végére. Nagyokat alszom, nagyokat eszem és sok olyan emberrel találkozom, akik pozitív energiát adnak. Az ötödik maraton, persze, van rutin, a kajálás, lelki felkészülés az utolsó héten, a versenyre pakolás, mind régi ismerős mozdulatok.
Szervezek idén is palacsinta partit a magyar futóknak a verseny előestéjén, ahova viszek házilekvárt a Bakonyból, Brooklynba. Izgulok, naná, félek is, rendesen. A Verrazzano Bridge lábánál állni napfelkeltekor, 47 000 másik futóval, a mezőny elején a világ maraton-elitjével egy különleges kiváltság. Aztán Brooklynban sok high-five-ot osztani a mexikói gyerekeknek, Williamsburgben integetni az ortodox zsidó kalapos bácsiknak, Queensben fejet rázni a fekete Gospel kórus zenéjére, felküzdeni magam Manhattanben a 1st Avenue véget nem érő zsibongásában, kerülni egyet Bronxban afrikai tam-tam dobok hangjára, végül beérkezni Manhattanbe a Fifth Avenue-ra és a 35k tábla után szembenézni minden félelmemmel, kételyemmel és gyengeségemmel.
A 110th St-nel meglátni a Central Parkot, második otthonom, a szívem csücske, pár könnyet biztos elhullajtok megint. Megnézem megvannak-e még kedvenc cseresznyefáim, virágaim, mosómedvéim. Rákanyarodva a 57th St-re remélem már nem lesz kérdés, hogy a kétségeimmel vívott harcomban én leszek felül, és megtépázva, izzadtan, véresen, de azt tudom majd mondani: You hit like a bitch.