Lehetne kerülgetni a témát, szemérmesen nem beszélni róla, ahogy igyekszünk nem észrevenni, ha egy tiszteletreméltó aggastyánnak folyik az orra, de azért mindenki azt figyeli. Én biztos azt figyelem, fejcsóválva. Szóval, kard ki kard: ilyen alkattal egyszerűen nem lehet. Szinetár Dóra épp úgy alkalmatlan arra, hogy Roxy Hartot játssza a Chicagóban, ahogy én is alkalmatlan vagyok rá.
Vagyis: nem tökéletesen elképzelhetetlen, Zsótér Sándor bármelyikünkkel csodát tudna elkövetni, ahogy el is követte valaha az Átrium moziban, ahol ősembernek öltözött férfi játszotta ugyanezt a szerepet, de Miskolcon nincs Zsótér, Miskolcon Béres Attila a rendező, úgyhogy maradunk a kiindulásnál: Szinetár Dóra ilyen körülmények között alkalmatlan.
Akkor is alkalmatlan, ha nagyon igyekszik, ha úgy rakosgatja a lábát, hogy ne tűnjön föl a formája, ha a jelmeztervező mindenféle furcsa tornanadrágokat ad rá, ha nagyon szorgalmasan táncikál, beszél, ír, olvas, egészen olyan, mintha a Gyermekszínházban kellene előadni valami tanulságos zenés darabot arról, hogy aki megeszi a borsófőzeléket, az a matekban is jobban teljesít. Sajnos nem erről szól a darab, így aztán becsapottnak érzi magát az ember.
Az a furcsa, hogy ezzel a termeti alkalmatlansággal Szinetár Dóra végül mégis ellopja a show-t, nem marad meg senki mellette, akik csak olyan magyar módra értelmezik a musicalt, Ullmann Mónika alig tűnik föl, pedig érdekes, hogy milyen fakó lett a hangja, és nem az a dögös rekedtes, hanem betegnek hangzó, amin nem segít ez a már úgyis mindegy hozzáállás sem-írja a Népszabadság kritikusa Fáy.