Játék. Az a bizonyos ősi, ösztönös, amire csak a gyerekek sejtjei emlékeznek. Meg a színészeké.
Játék életre-halálra. Mint egy hollywoodi film címe, hát nem?
Pedig a mi családunk érintett volt egy halállal végződő játékban.
Gyerekkorunkban az utcán játszottunk, ebben nincs semmi különös, utcán játszani izgalmasabb, mint udvarban, pláne szobában, utcagyereknek lenni kaland, regényes romantika, Twist Olivér, Valahol Európában…
Mi nem voltunk utcagyerekek, az utcáról este poros-piszkosan volt hová hazamenni, meg a többi velünk játszó gyereknek is. Késő délutánonként gyülekezett a csapat a házunk előtt, fejünkön tolldísszel, kezünkben fából faragott késekkel, s amikor mind összegyűltünk, akkor kezdődtek a harci játékok, késpárbajok. A párbajból ama indián került ki győztesként, aki az ellenfelét több helyen tudta megszúrni, és akinek az oldalán megcsúszott a kés hegye, és végigzongorázott a bordáin a hónaljáig, az a harcos hanggal is jelezte a találatot.
A gyerekekből az évek során komoly férfiemberek lettek, de továbbra is a házunk előtt gyülekeztek, és a harci játékok más virtusok formáit öltötték, de a játék megmaradt. Már naplemente előtt megjelent az első játékos, vállán láda nagyságú elemes magnó bömbölt, Nyugat-Németországban vásárolta, ott dolgozott szezonban, haénnékem sokpénzemlesz, felülöka repülőre, amerre én járok, bámula világ, irigylik a sok pénzt… Aztán jött a másik. Ő hokedlit szorongatott a hóna alatt, meg sámlit a kezében, a zsebében pedig egy csomag magyar kártya, ha játékostársra akadna, akit meg lehetne kopasztani. Voltak, akik csak kibicelni és bámészkodni jöttek. Zsibongva telt meg az utca, mint a színházi előcsarnok, ahol nem számít illetlenségnek a hangoskodás, anyukám, hozzál nekem is egy szörpöt!
Fogadások köttettek. A lehető legképtelenebb teljesítményekre, mondjuk, ki tud száz métert kézen járva megtenni. Vagy az utca közepéről a szomszéd házának falára köpni, de nem ám csak úgy, céltalanul, bele a vak világba… Filctollal kört rajzoltak a falra a versenyzők, és abba kellett beletalálni. A muníciót ajánlatos volt jó mélyről, hangos horkantással felszívni, ahonnan sűrűbb és jobb röppályájú célzóanyagot lehetett nyerni. Mindezt felnőtt, családos emberek játszották. Ki nyer ma? Játék. És muzsika. Tíz percben.
Öcsém többszörös utcai bajnok volt, fő száma a tárgyak fejen és állon egyensúlyozása, ezzel több rekesz sört nyert az évek során (a fogadások minden esetben rekesz sörökben történtek). Állon elvinni száz méterre egy férfibiciklit. Például. Vagy egy sörasztalt, bónuszmutatványként két sörpaddal. A játékszenvedély, ahogy minden más szenvedély is, lényegéből fakadóan túlzásokba esik.
Egy délutánon hazalátogattam a szülői házba. Ahogy kiszálltam a kocsiból, láttam, hogy fontos esemény közepébe csöppentem, az utca minden férfitagja s néhány asszony is ott tolongott a házunk előtt, azok a férfiak és nők, akikkel annak idején, gyerekként, indiántollakkal fejünkön hujjogattunk, s vívtuk harcainkat.
Öcsém aznap rekordkísérletre készült: kerékpárt elvinni állon száz métert. Öcsém atlétatermetű sportoló volt, de mégis…
A fogadásra a legnagyobb tétet, két rekesz sör árát, Géza tette. Géza gyerekkorunkban törzsfőnök-helyettesi rangig vitte, de felnőtt életében soha nem sikerült neki ilyen magas tisztséget betöltenie, és ettől mindig pökhendien viselkedett.
Odamentem hozzájuk, néhányukkal kezet fogtam, és komoly nosztalgiával néztem a játszadozásukat.
Öcsém a mutatványra összpontosított, úgy lazította az izmait, ahogy az olimpikonoktól látta a tévében. Két ember emelte fel a kerékpárt, s tette öcsém állára, ő kicsit megroggyant alatta, de aztán megtalálta teste egyensúlyát, és remegő lábakkal elindult a száz métert jelző zászló felé. Csend volt, az utcabéli közönség még a lélegzetét is visszafojtotta, száját is kitátotta. Amikor már csak pár lépés választotta el a céltól, öcsém megbotlott valami rögben, az állán lévő súly meglódult előre, öcsém futva igyekezett alatta maradni, de végül csak leesett álláról a kerékpár; nagy csattanással landolt a zászlón túl. Nagy ováció, öcsém megnyerte a fogadást, rekordot döntött. Igaz, a kerékpár lámpája betört, két küllő kitört, a kerékvilla elgörbült… de nyert egy rekesz sört!
Öcsém a dicsőségének kábulatával jött oda hozzám, na, mit szólsz, öreg, milyen frankó öcséd van, mondta, és heherészve csimpaszkodott a nyakamba. Rendszerint kényszert érzett a humoros beszólásokra, és erre most felhatalmazva is érezte magát, mint sikeres rekordtartó. Én meg lefejtettem magamról az ölelését, és kényszeredetten rötyögve azt mondtam, hogy azért nem kell megfojtanod! Erre ő kocsmaian hátba vert, hogy ne haragudjak; mindez belefért a testvérség viselkedési formáiba. Ekkor azonban Géza, öcsém példáját követve, úgyszintén rajtam akarta fenni csorba szellemét, de ha agyonütnek, akkor sem emlékszem, mit is mondott, ám bizonyára átlépte az aznapi ingerküszöbömet, érzékeny helyen talált, mint amikor az orvos a kis fém kalapáccsal a térdedre koppint, és te idegből rúgsz egyet. Olyan hirtelen csaptam pofon Gézát.
Nem szoktam pofozkodni és most… mi történt velem? Rákaptam volna a pofozás ízére…? Ismerjük ezt… Mint füvező a sodrásra. Vagy politikus a lopásra. Nehéz lejönni róla…
Géza elvörösödött, és szó nélkül elkullogott, én meg kicsit bántam is a hirtelenkedésem, talán utána is szóltam, hogy bocs, Géza… de ebben egyáltalán nem vagyok biztos, lehet, hogy csak most, utólag gondolom. Géza odament öcsémhez, kifizette neki a két rekesz sör árát, aztán felült a biciklijére és elhajtott. Szétoszlott a tömeg. Öcsém vádlón pillantott felém, majd beült a kocsijába, és elhajtott Géza után.
Bementem a szülői házba. Fáradt voltam és nyugtalan. Leültem a teraszra, és azon gondolkoztam, mi is a bajom valójában. Mert azt tudtam, hogy ez a pofon csak tünet, és az okok mélyebben vannak bennem. Eddig azzal áltattam magam, hogy sínen vagyok. Nem élek kihűlt házasságban; dönteni tudtam, és a döntésemmel elégedett voltam. Nincsenek már mindenféle szerelmi komplikációk sem…
De hát ezt akartam-e?.
El kell menni. El kell menni ebből az országból. Valami távoli földrészre.
Anyám kijött hozzám a teraszra, kérdezte, mi bajom. Minden anya mindig megérzi az ilyet. Mondtam, hogy elmegyek. Elmegyek ebből az országból.
Ekkor lépett be a kapun öcsém felesége. Nem látszott rajta semmi. Első pillanatban nem. Megállt a terasz mellett, nekitámaszkodott a körtefának, és azt mondta: meghalt Géza. Micsoda, kérdeztük egyszerre anyámmal, mert a szavakat, amiket mondott, külön-külön értettük, csak egészében…
– Meghalt Géza – ismételte meg a sógornőm. Most már látszott rajta a feldúltság, csak eddig uralkodott magán. – Miután elment innen, ahol állítólag Öcsi elnyert tőle két rekesz sört, egyből a strandra ment fürödni. Öcsi később utánament, és a strandon folytatták a virtuskodást. Géza mindenáron vissza akarta nyerni a sört, fogadást ajánlott Öcsinek, hogy víz alatt átússza a medencét, és Öcsi belement. Géza lemerült, az algás víz nem átlátszó, Öcsi nem láthatta, merre jár, várta, mikor bukkan ki a másik felén, de amikor eltelt öt perc, és nem jött föl a vízből, már tudta.
Nem hallgattam tovább, kocsiba ültem, és a strandhoz hajtottam. Segíteni, ha valóban igaz a hír, nincs módom, legfeljebb öcsém mellett lehetek. Mert ha fogadás miatt halt meg Géza, az olyan önvádat okozhat neki, ami meggondolatlan cselekedethez vezethet.
A strand utcájában és bejáratánál ijedt arcú gyerekek és komoly tekintetű felnőttek siettek velem szemben gyalog és biciklin.
A strandon már csak páran voltak. Géza az egyik napozólépcsőn feküdt. Szeme le volt hunyva, arca szürke volt, és vizes hajtincsek tapadtak a szemgödrébe.
Öcsém őrült tekintettel járkált távolabb.
A napozólépcső közelében – csak most vettem észre – ott állt a mentőautó, mellette két fehérköpenyes. Odamentem. Kérdeztem, hogy melyikük az orvos, és amikor felém fordult, hogy a boncolás előtt mit lehet tudni, vízbefulladás okozta-e a halált. Határozottan mondta, hogy fulladás kizárva.
– Jöjjön, nézze meg – vezetett az orvos Géza holtteste mellé –, nézze, véraláfutás a füle mögött. – Megnéztem, valóban nagy kék foltot láttam a füle mögött. – Ez nem vízbefulladás. Persze, biztosat csak a boncolás után. Hogy van-e víz a tüdőben. Szerintem szívroham. Vagy a víznyomás miatt elpattant a koszorúér.
Odamentem az öcsémhez. Meg akartam nyugtatni, hogy nem ő okozta. Hogy nem a fogadás miatt halt meg Géza, amúgy is bármikor bekövetkezhetett volna. Öcsém rám se nézett, csak járkált tovább le-föl, őrült szemekkel. Odajött az orvos is, ő is bizonygatta, hogy önvádra nincs oka öcsémnek, és kérdezte, adjon-e neki valami nyugtatót. Öcsém erre sem mondott semmit.
Ekkor következett, amit szívesen kihagytunk volna. Sírva és jajveszékelve megjött Teri néni, Géza anyja. Annak idején többször sütött nekünk palacsintát, amikor gyerekkorunkban náluk játszottunk. Magánkívül volt, ordítva zokogott, érthetetlen szavakat kevert a zokogásába. Antik görög tragédia hangjai.
Öcsém ekkor leült a lépcsőre és ő is zokogni kezdett.
Két ápoló hordágyat vett ki a mentőautóból. Gézát ráfektették, betolták a kocsiba, és elhajtottak.
Sógornőm hozzám lépett – nem vettem észre, mikor jött vissza –, azt mondta, menjek haza, majd ő vigyáz az öcsémre.
Visszamentem a szülői házba, leültem a teraszra. Nem sokáig ültem ott. Tenyeremben csiganyál nyirkosságát éreztem: halottat pofoztam meg, vízi hullát…
Megmostam a kezem. Aztán megpusziltam anyámat és apámat.
Kocsiba ültem és elindultam. Elhagytam az országot.
Calvero