Ma sokszor eszembe jutott a montenegrói vadászházam. A teliholdról. Ma hosszan néztem a holdat, és képzeletemben lidércesen ébredtek az ott töltött nyarak… ritkábban telek… A vén bükkfa… meg a kuvik, amely ott fészkelt a sziklahasadékban, és esténként szívet melengető hangon rikoltozott. Nem, nem az Amerikát majmoló halló vín!-ről jutott ma eszembe a kuvik, se a halottak napjáról. Ez a kuvikhang kellemesen nosztalgikus érzéseket keltett bennem. És most elkezdek emlékezni. És megírom, mi jutott ma eszembe ezen a halott estén. Mi jutott eszembe Montenegróról.

 

1986-ot írtunk. Elindultunk Montenegróba. Nem sokra tartottam a napra heverős, semmittevős nyaralásokat, elvittem hát magammal a vadászfegyveremet, sose lehet tudni, milyen ismeretséget köt az ember, milyen lehetőség kínálkozik a vadászatra.

Trópusi melegben döngettünk végig az ibári főúton, majd a Szandzsákon, ahol lefedett arcú muszlim nők siettek valahová a keletiesen szűk utcákban. Délután érkeztünk a Moraca folyó völgyébe. Maga a folyóvíz nem látszott, csak sejteni lehetett, hogy valahol a szakadék mélyén ott bujkál, és a sejtés bizonyságaképpen néha elő is tűnt a kanyarulata, mint valami ezüstös hátú kígyó.

Estefelé megláttuk a tengert. Egy kopár karszthegy tetejéről pillantottuk meg a horizontig elnyúló kékesszürke víztömeget, ami minden átmenet nélkül csatlakozott az ég kékségéhez és végtelenségéhez. A tenger felett szentimentálisan lebegtek a lemenő nap visszfényétől vöröslő kóbor felhők. Balra jelezve átvágtam a záróvonalon, s befordultam egy kavicsos leállóra, ahonnan jól meg lehetett nézni a panorámát, és ahogy zökkent a kavicson a kocsi, az ütődéstől bekapcsolt a riasztóberendezés, szirénázva visított az autónk, mintha így akarta volna kifejezni a látvány feletti örömét. Kiszálltunk, és mi is szinte visítottunk örömünkben, mert elbűvölő volt a látvány, a tenger meg az ég ölelkezése ott a távolban, ahol talán Odüsszeusz hallgatta a mitológiai szirénhangokat. És álltunk a szikrázó napfényben, és egymásra éhesen csókolózni kezdtünk, az autó meg csak szirénázott, miközben a szeméttel szegélyezett borókabokrokból szarszagot hozott a szél, mert az utazók többsége ezen a helyen áll meg, és sokukra itt jön rá a szükség.

Sötétben vertük fel a sátrat egy kempingben, és reggel a tenger ritmusos hullámzására ébredtünk, vuamm-vuamm-vuamm-vuamm… Napközben többnyire a sátor körül tevékenykedtünk, a főút melletti árusoktól sárgadinnyét vettünk, hozzá mézet a boltban, a kempingszéken ülve félbevágtuk a dinnyét, kikapartuk a magját, és az egyébként is mézédes dinnye csészéjébe belecsorgattuk a mézet. Kanállal ettük, zabáltuk, faltuk. Teletömött szájjal néztük egymást, és azon nevettünk, hogy állunkról lecsorog a dinnye leve, és e látványtól egyszerre kívántuk meg egymást, dinnyelétől ragacsosan bementünk a sátorba, ott a lé összekeveredett minden más levekkel, verítékezve tapadt össze meztelen testünk a sátor forróságában, olyanok voltunk, mint két szelet mézes-vajas kenyér, egymás felé fordítva, összeragadva…

Alkonyattájt, mikor a turisták már feljöttek a partról, mi akkor mentünk le oda, lefeküdtünk a forró homokba, és a dagály lassan foglalta el testünket, ott ölelkeztünk a langyos tengervízben, zabáltuk egymás száját, mint a dinnyekaréjt, olyanok voltunk, mint a régi postai képeslap szerelmes fotóján a párok, vagy mint egy közepesre sikerült Madonna videoklip főszereplői. (Giccset élni unalmas??) Néha ellátogattunk a nudistastrandra is, ahol szomorú arcú vénasszonyok üldögéltek a napernyőik alatt, és fonnyadt mellük úgy lógott, mint a vizsla füle, és egymás szeplőfoltos hátát kenegették kakaóvajjal, mellettük bánatos aggastyánok álldogáltak, és nemi szervük helyén gyűrött bőrdarab volt.

Egyik délután a sétálóutca fényesre koptatott kövezetén őgyelegtünk, valahol a velencei óratorony közelében, amikor az utcára nyíló gótikus ablakból magyar szó ütötte meg a fülünket. Idősebb nő beszélgetett egy fiatalabbal. Azonnal kiderült, hogy nem turisták: montenegrói akcentus hallatszott bizonyos szavaikon. Dzsere, huzigáld árébb…

Nem illő az ablakban beszélgetőket kihallgatni, más esetben nem is tettem volna, abbéli meghatottságom segített át eme illemtani szabályon, hogy itteni magyarokkal találkozunk, odaálltam hát az ablak alá, és figyeltem a keményített ágyneműket teregető asszonyokat. Elég feltűnően. Észre is vették hamar, és az idősebbik bosszúsan be akarta csukni az ablakot, mire én megszólaltam magyarul: bocsánatot kértem, és megkérdeztem tőlük, ismernek-e vadászt a városban, mert én vadászbarátságot szeretnék kötni.

– Akkor nem kell tovább mennie. Az enyém férjem vadász. Most nincs idehaza, de jöjjön be, nemsokára megjön.

Elénk sietett az utcára, erélyesen invitált minket befelé, olaszosan hadarva elmondta, hogy Bajsáról került ide feleségként még valamikor a hatvanas években, és nagyon örül, hogy földieket lát. Befelé menve Vali is elmesélte, hogy ő is élt már feleségként távol a szülőföldjétől, és e közös sors máris barátnői melegséget hozott kettejük közé. Nő a nővel hamar köt barátságot. És pontosan olyan gyorsan gyűlölik meg egymást csip-csup okok miatt, még ha rokonsági viszonyban is vannak egymással.

A belső udvarba érkezve mintha másik évszázadba léptünk volna. Kerekded udvar közepén kőből faragott kerek kút állt. A terméskő falakat vadszőlő szőtte át sűrűn, és az udvaron álló tölgyfa törzsére borostyán és lián kúszott fel. Az udvar közepén, szintén borostyán borítású filagória alatt kerti asztal állt.

Emma ígérete szerint – így hívták az idősebb nőt, a fiatalt pedig, aki a lánya volt, Szilviának – a férje hamarosan megérkezett, és a hír, miszerint vadász lenne az illető, igaznak bizonyult, s hamar összebarátkoztunk. A férj, Vito felmenői olasz földről keveredtek Montenegróba, talán kereskedőként, netán kalózként, és a város legbefolyásosabb famíliájává lettek, megtartva az olaszos életszeretet hagyományait, úgymint vadászat, bor, nő; felicita! Felicita!

Az a táj, az Orjen pedig olyan volt, mint egy keletnémet gyártású indiánfilm, mondjuk a Winnetou forgatási helyszíne: szétszórt mészkősziklákkal borított fennsík, szegényes kőházakkal, tetejükön cserép helyett palakő; kecske- és juhnyájak vonultak ráérősen, mellettük piszkos és szakadt pásztor, aki kíváncsian nézte a kövesúton elhaladó kocsinkat, mint ritkán látható eseményt. A keskeny aszfaltút mellett néha szamarak kocogtak, tergenyéjükben olyan halom szénával, hogy csak az állatok fürgén mozgó lábai látszottak. A fennsíkot kétezer méteres karszthegyek állták körül, alsóbb rétegében lombhullatók, feljebb fenyvesek, Vitótól megtudva: endemikus relikviák – balkáni páncélfenyők, ez a faj egyedül itt maradt fenn, pipa alakzatban nő a hegyoldalon, és formája a régmúltban alkalmassá tette hajóépítésre, fájából készültek a középkori vitorlások.

A völgy félreeső sarkában vadrózsával benőtt kőromot láttam, Vito segítségével megkerestem a tulajdonosát, kérdeztem, eladó-e, az öreg, sunyi crnogorác megérezte rajtam, hogy beleszerettem ebbe a völgybe, jó magas árat mondott; volt pénzem, megvettem. A következő években öcsém és barátaim segítségével helyreállítottuk a házat, ugyanabban a hegyvidéki stílusban, amiben korábban épült, és huszonöt éven át ott töltöttem a szabadságom nagy részét.

Egy öreg bükkfa hűvösében kőasztalt építettem kőpaddal. Magányosoknak ideális hely volt. Onnan látni lehetett a völgyben kanyargó utat, kilencvenegy után minden reggel megfigyelhettem, ahogy a montenegrói katonai konvoj elvonul Dubrovnikot ágyúzni. Két órakor lejárt a munkaidejük, vonultak haza a családjukhoz. Hogy azon a délelőttön hány család maradt fedél nélkül, na bumm…

Esténként sokáig ültem a bükkfa alatt, közben besötétedett, a telihold nappali fénybe borította a völgyet. Akkoriban sokszor azzal szórakoztam, hogy hasonlatokat kerestem a holdra. Ma már tudom, hogy minden csak önmagához hasonlítható. Hold: hold.

Nem csak a hold volt a játszótársam, a vadmadarak színjátéka is gyakran szórakoztatott. Például, amikor egyik nap farkast lesni mentem fel a Duga hegy gerincére, lassan baktattam a kecskeösvényen, és a napsütéstől szinte vakítóan fehérlettek a bozótosból kiemelkedő éles sziklafejek, amikor mozgást vettem észre magam előtt. Egy szirti fogoly vonaglott az ösvényen, egészen úgy nézett ki, ahogy a haldokló hattyút szokták eltáncolni fehér tütüben, csak éppen a fogoly tollazata kőszürke volt, mogyoróbarna pettyezettel. A lehetőségekhez képest halkan osontam közel hozzá, a kőtörmelék csörrent meg időnként a talpam alatt. Dehogyis akartam megfogni, csak meg akartam nézni közelebbről a színészkollégát, mert tudtam, hogy a bozótban lévő csibéiről akarja elterelni a figyelmet, és gyanúm be is bizonyosodott, mert amikor karnyújtásnyira értem hozzá, a madár elszaladt tőlem vagy tízméternyit, s ott ismét eljátszotta a haldokló fogoly nagyjelenetét. Kerülővel folytattam az utamat, mert nem akartam a kolléganőt újabb alakításra késztetni. Hasonló eset történt pár évvel később, de a főszereplő akkor őzsuta volt. A házam mögötti völgykatlanba gyakran jártunk vadászni, mert szerettek a völgy töbreiben elvackolni a vaddisznók. Visszhang lakott abban a völgyben: ha kutyával vadásztunk ott, és az eb csaholva követte a menekülő disznót, a visszhang megsokszorozta a hangot, mintha egy egész falka csaholt és acsarkodott volna, és ettől a disznó egészen magzavarodott. Ezen a bizonyos napon is disznók után nyomoztam, megfelelő leshelyet keresve tébláboltam az erdő szélén, s egyszerre felszökkent előttem a suta, de nem futott messzire, megállt s visszanézett, nem félénken nézett vissza, ahogy az őzek néznek, ez a suta dacosan tartotta a fejét, egyik fülkagylója az erdő felé fordult, a másik felém, aztán bicegve elindult a szálas irányába. Az alakítása tökéletes volt, ki nyer ma?, játékos őzike tíz percben. Visszafelé indultam, s akkor az egyik bokor hűvösében észrevettem a gidáját, állát a fűbe eresztve lapult.

A cserebogarak bohém tánca júliusi alkonyatokon érkezett el, rögtön napnyugta után. Rajokban támadták meg a bükkfa koronáját, sötétedésig ott dongtak, majd elvonultak arra az ismeretlen helyre, honnan jöttek, és átadták a teret a szentjánosbogarak lámpás őrségének.

A szentjánosbogarak, ahogy besötétedett, tízesével jelentek meg, kalandor, kóbor csillagok úsztak a tiszta levegőben, emelkedtek és süllyedtek, mintha csak hullámok dobálták volna őket. Röptük ritmusára kiviláglottak, meggyújtották miniatűr lámpájukat, s ha elkaptál egyet közülük, a tenyered közepén is hajlandó volt világítani, különös fényt, titokzatos üzenetet kibocsátani ismeretlen világok felé. Másnap pedig már százan és százan lepték el az esténket. A szentjánosbogarak tánca felett ott fénylett az esthajnalcsillag, mely mintha közelebb lett volna az emberhez, mint más helyeken, reszketeg ezüst fényével nyakba való ékszerre hasonlított.

Aztán a pillangók. Annyiféle színorgiát sehol máshol nem láttam. És egyáltalán nem tiszteltek minket, embereket, otthon érezték magukat, ott lipinkáztak az arcunk körül, egyszer egyikük a szendvicsemre szállt, s még akkor sem rebbent el, amikor a számhoz emeltem. De a legvagányabb az a részeges pillangó volt… Aznap bárányt sütöttünk parázson, kívül fahéjszínű volt a hús, ropogós, de belül olyan fehér, mint a parasztlányok combja. Asztali vöröset ittunk hozzá, s meglehet, túl mohón töltöttük a karcsú talpas poharakba, s néhány cseppje a terítőre löttyent, és itt kezdődik a történet. A pillangó leszállt a kőasztalra, a főbérlők nyugalmával lépkedett a terítőn, szárnyával úgy egyensúlyozott, mint a kötéltáncos a kupolában, szipolyával a borcseppeket tapogatta, majd felment a pohár meredek falán; belemászott a pohárba. Kicsit kábultan jött elő, s nem lehetett tudni, cikcakkos röptét a mámor okozza-e. Másnap ebéd után ismét eljött. Fehér hal volt ebédre, s ahhoz fehérbor dukál, de a pillangó ugyanolyan bacchanáliával szipolyozta a pohár tartalmát, mint előző napon. De ez a bor jobban a fejébe szállt. Miután kimászott a pohárból, rögtön eldőlt, egyik szárnyával az asztalon támaszkodott, a másikkal csapkodott, mint a kocsmai duhaj. Majd mozdulatlanul hevert, akár a partra vetett csónak; azt hittük, kimúlt. Váratlanul ismét felállt, s repült. Egyenesen a kerítés oszlopának. Onnan puhán lepattant, s a fűre esett. Kis pihenő után végképp elszállt. Harmadnap könnyű rozéval vártuk, de nem jött. Talán másnapos, mondtuk, de nem jött negyednap, és ötödnap sem. Véget ért a nyaralás, már minden össze volt pakolva, csak a tornác sarkában csendben büdösödő szemétkosarat akartam még kiüríteni, hogy tartalmát nejlonzsákban a trebinyei szeméttelepre vigyem, és akkor a csörömpölő üres konzervdobozok és borospalackok közül kiröppent a pillangónk. Kótyagosan cikázva szállt, mintha dróton rángatnák, megkerülte a bükkfa lelógó ágait, és tarkasága elveszett a rét színes virágai közt.

Szöcskék, mint a tenger. Nem vicc: mint mikor sekély tengervízben lábalsz, és fröcsköl a lábad alatt a víz, úgy szökdécseltek a réten a szöcskék, amerre mentél. Millió és millió. Egyedül a szajkók örömére. Reggelente három szajkó szállt le a fűre, egymás mellett ugrándoztak a napfényben, és szedegették össze a reggelijüket; módszeresen és szigorú rendben, ahogy a kaszások haladnak: három varjú kaszál, három varjú kaszál, ahogy a nóta mondja. A szajkó rendszertanilag a varjak családjába tartozik.

A szirti sas órák hosszáig silózott a hegyek fölött, mozdulatlan szárnnyal, s lehetséges, hogy közben meg is halt – bizonyára így halt meg –, de a pelék meg a pockok továbbra is félték, egészen addig, amíg a sas teteme kimeredt dögszemmel melléjük nem zuhant.

Meg a fekete liliom. Olyan teátrális és misztikus volt az a pillanat, amikor Valival a hegység egyik legmagasabb és legnehezebben megközelíthető részén rátaláltunk a fekete liliomra. Vali lehajolt, hogy letépje, és alpesi szokás szerint – ezt boveci esztendei során sajátította el – hetyke mozdulattal a stájer kalapkája mellé tűzze, de ekkor rákiáltottam, mert megláttam a liliom közelében egy keresztes viperát; mint a kakaós csiga, tekercsesen lapult a sziklán. Ez a fekete liliom sokszor szóba jött, nagyon izgatta a fantáziánkat. Amikor pár évvel később kollégáinkat láttuk vendégül az orjeni házunkban, és a primadonna tudomást szerzett a fekete liliomról, irtó izgalomba jött, s egész nyáron nyaggatott, vigyem oda fel, hiába magyaráztam neki, hogy oda felmászni számára lehetetlen feladat, mellesleg pedig ekkora veszélynek én magam sem szívesen tenném ki a színház üdvöskéjét. De ő csak tovább hajtogatta, hogy mmm-noo…! A következő évben is eljöttek hozzánk, mert nálunk nyaralni olcsó volt számukra, ne, ne ítéljük el őket, hiszen, ahogy a kuplerájok vak zongoristája énekelhette hajdanán: egy vidéki színházi fixszel az ember ritkán viccel… vagy valami hasonló… no, és a primadonna megint elkezdte: mmm-noo! És akkor elindultunk a fekete liliom felé, megmászni a nagy hegyet, de a primadonna már pár száz méter után feladta, jól is tette, mert oda feljutni nemcsak megterhelő volt, de rendes hegymászó bakancs nélkül életveszélyes is.

Ja, és a viperák… Minden évben találtunk párat a ház körüli karszton, a kerti asztal alatt is fedeztem fel néha kalácsformára tekerődzve, egyszer pedig a házban ijesztett ránk. Szeretkezni mentünk be a házba Valival, a napfényről belépve időbe tellett, míg megszokta a szemünk a félhomályt. Levetkőzve az ágyra dőltünk, és én izzó vággyal néztem kedvesem érett formáját, napbarnított arcát, s szeme csillogásában az asszonyos biztatást, és amikor oldalt pillantottam, észrevettem az ágy melletti kőpadkán a viperát. Lassan mozgott, ahogy a padlón terül szét a víztócsa. Szinte megbénított a látvány, alig hallhatóan súgtam Vali fülébe: itt egy kígyó! Ő meg persze félreértette, és azt súgta vissza forrón: majd mindjárt, hamm, bekapjuk azt a kígyót…! És szavait tettek is követték volna, de ekkor megszorítottam a csuklóját, ő meg felszisszent, hogy hé, ez fáj! Két csuklójánál fogva lassan, nagyon lassan húztam magam felé, kerülve minden hirtelen mozdulatot, s mikor már elég messze voltunk a kígyótól, Vali az ajtó felé tereltem, ezzel egy időben leakasztottam a szögről a puskát – mindig töltve volt –, lőttem, és a vipera a sörétrajtól szétzúzott fejjel vonaglott.

Huszonöt év után ismét olyan idegen lett a táj, amilyen azelőtt volt. Csak a hozzá fűződő élmények maradtak meg élesen és vibrálón, ahogy a napfény csillan meg a tenger vizén. Egy napon azt vettem észre, hogy már nem vizslatom a naptárt, hogy mikor indulhatok, évközben nem gondolok vágyakozva az orjeni tájra, nyár elején nem rohanok oda, minden más teendőmet félredobva. S akkor fél áron eladtam a kőházat, és soha többé nem jártam azon a vidéken.

Csak álmomban jönnek elő gyakran a virágok, a viperák, a Szubra felett szitáló vércsék, és zsákmányra vágyó sólymok.

Calvero