Emlékezés: Jordán Károly és Lavallé Márta

 

Írta: Dr Komarnicki Gyula

Emlékbeszéd a Magyar Földrajzi Társaság 1960. március 11-i szakülésén

Megjelent a Szivárványban, Magyar Hegymászótörténeti Társaság lapja 1997-1998, V.-VI. évfolyam, 88-97. o.

100 éve, 1899. június 29-én mászta meg elsőként Jordán Károly és Lavallé Márta a Márta-csúcsot (2433 m).

40 éve, 1959. július 7-én elhúnyt Lavallé Márta, Jordán Károly felesége, a Márta-csúcs első megmászója, december 24-én Jordán Károly Dr., híres hegymászó, síelő és barlangkutató, egyetemi tanár, neves matematikus. Dr. Komarnicki Gyula emlékbeszéde a Magyar Földrajzi Társaság 1960.március 11-i szakülésén.

Tisztelt Szakülés! Kedves Turistatársak!

Összejöttünk egy férfi emlékének áldozni, akinek megadatott a hosszú élet ajándéka, akinek megadatott, hogy ne csupán egy keskeny ösvény szűk körében járja meg a hosszú életnek útját, hanem akinek megadatott, hogy az élet számos működési terén kiemelkedhessen, és sokoldalú, kiváló tevékenységével maradandó nyomokat hagyjon maga után.

Ezek a szavak toldulnak ajkamra, amikor Jordán Károlyhoz szállnak gondolataim, hogy mindjárt előljáróban rávilágítsak arra, ki volt Ő, és milyen volt az Ő élete, amelyre most visszatekinteni kívánok. Mert Jordán Károlyról valóban elmondhatjuk, hogy nem mindennapi életet élt, s az Ő távozásával egy értékes és utolsó pillanatig tevékeny élet zárult le. Értékes és tevékeny, gazdag és szép élet volt, melynek adományait azonban nem hagyta saját magára elpazarolni, hanem azokból messzire sugároztatott ki maga körül. És éppen az, amikor valaki abból, amit egy élettől kapott, másoknak is juttat, emeli őt magasra embertársai szemében és érdemesíti őt mások megbecsülésére.

E színes, gazdag életen, amely annyi felé tudta magát lekötni, mégis két vezérfonal vonul végig, ezeknek nyomán bontakozott ki Jordán Károly egyénisége. Ha Jordán Károlyról megemlékezünk, vitathatatlan, hogy elsősorban a tudóst kell benne kiemelnünk. Mint tudóst, hazánk büszkeségének tekinthetjük, akinek híre, neve messze határainkon túlterjedt. De ugyanolyan mértékben, mint amilyenben a tudomány művelője volt, lekötötte őt, és kitöltötte életét a nagy hegyek szeretete. Vérbeli hegymászó volt, aki ezen a téren is legjobbjaink és legelsőink közé tartozott. Lesznek, akiknek szemében talán különösnek fog tűnni, hogy Jordán Károly tudományos és hegymászói működését egy vonalba helyezem. De ezt nem minden aggályoskodás nélkül merem megtenni. Az életet nemcsak reális hanem ideális értékek is teszik gazdaggá, széppé, és épp az utóbbiak azok, amelyek egy magasabbrendű emberi élete legnemesebb kincseivé válnak. Mi hegymászók úgy érezzük és azt valljuk, hogy a mi küzdelmünk a magas hegyek komor és misztikus világában, annak akadályain át a magasságokért – a semmi kézzelfogható haszonnal nem járó, tisztán ideális célért – összehasonlíthatatlan értékkel gazdagítja életünket. Aki pedig mint Jordán Károly is, szívének minden dobbanásával összeforrt a hegyekkel, de aki nem csak művelője volt az alpinizmusnak, hanem működésének irányával, úttörő tevékenységével nem csekély befolyást gyakorolt a hazai hegymászás fejlődésére, azt a magyar hegymászók társadalma mint a maga nagyját övezi körül tiszteletével. Erről a Jordán Károlyról, a mi Jordán Károlyunkról akarunk mi, magyar hegymászók, a mai estén megemlékezni.

Jordán Károly hegymászó működésétől, amelynek virágkora az 1895. és 1905. közötti évekre esik, ide s tova két emberöltő választ el. A mai hegymászónemzedék, amely a 60 éves fejlődés alapján áll és így messzire kinőtt az akkori korból, talán nem fogja egész teljességében felismerni tudni Jordán Károly akkori működésének jelentőségét. De minden emberi cselekvést saját korába és az akkori viszonyok közé beállítva kell megvizsgálni és elbírálni. Ezért legyen szabad magamat félig-meddig hivatottnak tekintenem Jordán Károly működésének méltatására, mert az én hegymászó pályafutásom akkor kezdődött, amikor az övé már túl volt a zenitjén – a mi korszakaink érintkeztek egymással, és én így még közelből ismerhettem azokat a viszonyokat, amelyek az ő tevékenységének értékelésére mérvadóak.

Jordán Károly hegymászó működésének időbelileg is elhatárolt két területe volt: a Nyugati Alpok és a Magas Tátra. Míg a természetes sorrend az lett volna: a Tátrában kezdeni és azután a Nyugati Alpokban folytatni a hegymászó működést, Jordán Károlynál ez fordított sorrendben történt. Ez azonban Jordán Károly életkörülményeiből adódott. Jordán Károly az 1889-ben letett érettségije után külföldön, Párizsban, Zürichben, Manchesterben és Genfben végezte egyetemi tanulmányait. A doktorátus megszerzése után mint magántanár működött a genfi egyetemen. Svájci tartózkodási helyei, Genf és Zürich, messze feküsznek a hegyektől, és így Jordán Károly ott nem is kapott volna ösztönzést arra, hogy a hegyek iránt érdeklődés ébredjen benne, hacsak egy véletlen esemény nem vitte volna őt erre. 1894-ben a karácsonyi szünetet felhasználta arra, hogy néhány pihenőnapot töltsön Zermattban. Zermattba akkor még nem vitt fel vasút, így Jordán a Rhone-völgyi Visp vasúti állomástól gyalogszerrel tette meg Zermattig az utat – télvíz idején ez nem kis teljesítmény. Zermattban amelynek ablakaiba minden oldalról benéznek a hatalmasabbnál hatalmasabb négyezresek, fogta őt meg először a hegyek varázsa. A többit az ő szavaival mondom: „Zermattban a Hotel Monte Rosában laktam, egy este a szálloda könyvtárában kezembe került Whymper könyve. Eleinte unalomból lapozgattam, de minél tovább olvastam, annál jobban magával ragadott az a rajongó szeretet, amellyel Whymper a hegyekről írt. Whymper lelkesedésének hatása alatt lettem hegymászóvá”. Milyen hatalom rejlik a szó csodálatos varázserejében, amely úgyszólván egyik óráról a másikra ilyen indulatokat képes kiváltani! Így történt, hogy Jordán Károly a Nyugati Alpok hegyóriásain kezdte meg hegymászópályafutását. Az Alpokban töltött időt és ott végzett túráit mégis az ő hegymászó-pályafutása talán kevésbé érdekes részének tekinthetjük. A csúcsokat többnyire a szokásos, vagy gyakrabban járt útvonalakon keresi fel, de ezt természetesnek kell vennünk, hiszen Jordán ott kezdett a hegymászással foglalkozni, és a hegymászásnál inkább mint bárhol, áll a szabály: a könnyűvel kezdeni és fokozatosan a nehezebbre áttérni. Négy évet járt a Nyugati Alpokban, ez az idő pedig nem elég ahhoz, hogy valaki megszerezze a képességet az igazán nagyszerű és nehéz alpesi túrák végzéséhez. Ennek dacára egyet ki kell emelnünk nála. Ha végigtekintünk Jordán Károly e pár évi alpesi működésének eredményein, nem kerülheti el figyelmünket, hogr Jordán Károlyt már kezdettől fogva elsősorban a nagy célok, vagyis az Alpok legjelentősebb ormai vonzották, és már kezdő éveiben egymás után tette lábát az Alpok legnevesebb ormaira. A Mont Blanc, Matterhorn, Zinal-Rothorn, Jungfrau, Grand Combin szerepeltek ezen a listán; mind a négyezresek élvonalába tartoznak. Emellett azonban őt is megejtette az igazi értelemben vett, nehéz sziklamászás szenvedélye, amiről többek között tanúskodnak a Dent du Midi, az Aiguille de la Za és a Mont-Blanc csoportbeli Aiguilles Dorées felszökő sziklatornyai. Már Svájcban megmutatkozott a téli hegyvilág iránti előszeretete. Hegymászó tevékenységének megkezdésével egyidejűleg fog hozzá a síeléshez, a Grand Combin első téli megmászása pedig Jordánnak legnagyobb vonalú vállalkozása volt az Alpokban, amelyet maga is legemlékezetesebb túrájaként említett.

1898-ban Jordán Károly visszaköltözik Magyarországra és ezzel veszi kezdetét hegymászó pályafutásának a magyar hegyrmászás szemszögéből nézve jelentősebb és érdekesebb szakasza. 1899 tavaszán teszi az akkor 28 éves Jordán Károly első tátrai túráját, hogy ettől kezdve éveken át a Tátra maradjon hegymászó tevékenységének álandó működési tere.

Vessünk egy pillantást arra, hogyan állt abban az időben a hegymászás ügye a Magas Tátrában? A Tátrában műlködő magyar és lengyel egyesületek utak, menedékházak építésével sokat tettek a hegység hozzáférhetőbbé tételéhez. Néhány kilátóhegyre a hegytetőig felvezető ösvényeket építettek; egyes főcsúcsoknak – mint a Lomnici, Gerlachfalvi, Tátracsúcsnak, Swinicának megmászását pedig vasláncok és kampók elhelyezésével könnyítették meg. Az irányzat az volt, a hegység egyes nevezetesebb pontjait könnyebben elérhetővé tenni, de a hegységnek minden részleteiben való feltárására, a sportszerű hegymászás ápolására, kiterjedtebb hegymászóélet kifejlesztésére még nem fordítottak gondot. A Tátrának ormai közül a századfordulóig mintegy hetvenötöt másztak meg, ellenben mintegy 50 jelentősebb és 35 alárendeltebb orom, még érintetlen volt. Minthogy tehát e téren bőven akadt aratnivaló, még nem jött el az ideje a hegység hegymászó szempontból vett részletfeltárásának, vagyis hogy a már elért ormokat öncélként különböző – érdekesebb és nehezebb – oldalaikról, még érintetlen falaikon, gerinceiken próbálják megmászni. E tekintetben a tátrai hegymászás akkor – mondhatnók – még gyermekcipőben járt. Ez volt a helyzet a Tátrában Jordán Károly ottani megjelenése idején, vagyis a múlt század végén.

Jordán, mint idegen jött a neki teljesen ismeretlen hegységbe. Mindenekelőtt tehát kapcsolatokat kellett keresnie és tájékozódást szereznie a hegyvidék felől, amit nem tehetett meg jobban, mint az MTE Budapesti Osztályában, ahol a Tátrának az akkori időkhöz mért legjobb ismerőit találhatta. Mégis első tátrai esztendejében, 1899-ben még függetlenítette magát másoktól, saját szakállára kereste fel a Tátrát. Első vállalkozása a Lomnici csúcsra vezetett. Itt érte Jordánt az első meglepetés. Míg az Alpokban négy évtizedes múltra visszatekintő, iskolázott vezetői gárda állt rendelkezésére, mindjárt az első tátrai útján a felfogadott vezetője csütörtököt mondott. Május végén volt, ilyenkor a Tátra csúcsai még téli állapotban vannak. A vezető csak a Mózes-forrásig jött, ahol a tulajdonképpeni mászás kezdődik, ott a csúcs felső részét borító meredek hó miatt megtagadta a tovább menést. Ez azonban Jordánt nem befolyásolta, az Alpokban hozzászokott a meredek hóhoz és jeges sziklákhoz, és visszahagyva a vezetőt, unokatestvérével, Jordán Viktorral kettesben mászta meg a csúcsot. Okulva ezen az eseten, ebben az évben nem is vett többé vezetőt igénybe, és ezévi többi túráját vezető nélkül tette meg egy – családjukhoz tartozó – fiatal leányka, későbbi felesége, Lavallé Márta társaságában. Mindjárt ez az első év hozta meg Jordán egyik legnagyobb tátrai sikerét. Jordán nem mint kezdő, hanem mint az Alpok mászóiskoláját megjárt hegymászó jött a Tátrába. Érthető tehát, hogy mikor itt olyan hegységbe került, ahol minden oldalról még megmászatlan csúcsok integettek feléje, ahol minden oldalon szebbnél szebb hegymászó problémák kínálkoztak, nem akart megelégedni már ismert csúcsoknak szokott utakon való megmászásával. Itt még bőven akadt válogatnivaló új célokban és Jordán választása az Omladékvölgy hátterében emelkedő, még megmászatlan egyik csúcsra esett. Szerencsés választás volt; karcsú alakjával, lendületes körvonalaival egyike volt a Tátra legszebb csúcsainak. 1899. július 29.-én indultak kettesben e csúcs meghódítására. Ez a csúcs még az Alpokban megedzett Jordán Károly részére is kemény diónak bizonyult. – Vonzón írja le Lavallé Márta e csúcs megmászásának lefolyását a Turisták Lapjában.

Hajnali 1/2 4-kor indultak Csorbatóról és az Omladékvölgyben, amelyben akkor még nem vezetett ösvény, feljutottak a céljukat képező csúcs tövében fekvő Jegestóhoz. Innen jól áttekinthető a hegy felépítése. A legkönynyebbnek látszik a csúcs délkeleti gerince, amelyet egy hófolyosón át érnek el, azután csakugyan minden nehézség nélkül hatolnak fel a csúcsnak déli előormáig, amelyen meglepetésükre egy kőrakást és egy elpiszkolódott névjegyet találnak, ezen mindössze Károly név olvasható. A még kb. 30 méterrel magasabb főoromtól átmászhatatlannak látszó gerinctű – a mai Wachtertorony – választja el őket, amely mögött sima fallal szökik fel a főcsúcs. Erről az oldalról tehát nem remélnek sikert. Már 1/2 12-re jár az idő, de nem adják fel a küzdelmet. Az előcsúcsról az Omladékvölgy felé tekintő sziklákon megint leereszkednek a hegy tövéig, alatta átkerülnek a hegy nyugati oldalára. Ez valóban járhatóbbnak mutatkozik, és hosszas sokszor nehéz mászás után d.u. 5 órakor végre fenn állnak a csúcson. – Ez az addig névtelen orom azóta a Mártacsúcs nevet viseli. Mint az évezredekkel dacoló, hatalmas emlékmű őrzi Jordán Károlyné Lavallé Márta nevét és emlékét.

A Mártacsúcs első megmászása határkő a magyar hegymászás, sőt általában a Tátra megmászásai történetében. Ez volt az első esete egy tátrai csúcs – és hozzá eladdig legnehezebb tátrai csúcs – vezető nélküli első megmászsának. Az alig pár hete először a Tátrába érkezett Jordán Károlynak és feleségének nevéhez fűződik a merész csúcsgyőzelem. A következő év, 1900, a Mártacsúcsnál nem kevésbé jelentékeny sikert hozott Jordán Károlynak. A MTE Budapesti Osztálya 1899-ben felavatta a Tátra Öttavi katlanában épült, az egyesület elnökének, Téry Ödönnek tiszteletére Téry menedékháznak elnevezett menházat. Ez a menedékház a Tátrának egyik legvadabb vidékét nyitotta meg a hegymászók előtt. Itt is a még megmászatlan csúcsok serege csábított tettekre. Ezeken kívül a Téry menedékház felépülésével másik nagyjelentőségű kérdés vált időszerűvé. Az Öttavi katlan felett áll őrt a Magas Tátrának időtlen idők óta legnépszerűbb orma, a Lomnici csúcs. Ezt eddig vagy a Kis Tarpataki völgy, vagy a Kőpataki tó felől szokták megmászni. Az előbbinél, Tarpatakfüredről kiindulva 1400 m, az utóbbinál – Tátralomnicról kiindulva – 1800 m magasság-különbözetet kellett a csúcsig legyőzni, ami igen nagy fizikai igénybevételt jelentett. Az Öttavi katlan, illetőleg a Téry menedékház és a Lomnici csúcs közötti szint különbség ezekkel szemben mindössze 600 m, tehát nagy előnyt jelentett volna a Téry menedékháztól a Lomnici csúcsra közvetlen feljutási lehetőséget találni. Téry Ödön hívta fel erre a problémára Jordán Károly figyelmét és Jordán vállalkozott ennek a megoldására. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű feladat. A Lomnici csúcs még jó messzire az Öttavi katlannak . Kis Tarpataki völgy felé letörő peremétől szökik a magasba. A közvetlenül az Öttavi katlan pereme felett emelkedő Fecsketoronnyal vadul csipkézet gerinc köti össze, a gerinctornyok közötti csorbákból szakadékok húzódnak le, melyeket szövevényes összetételű sziklabordák választanak el egy mástól. A szakadékok és sziklabordák e tömkelegében nehéznek látszot megtalálni a helyes utat a gerinchez, majd ezen tovább a Lomnici csúcsig. Egymásután háromszor indult neki Jordán Károly e sziklalabirintus kibogozásának, de csak a harmadik kísérlet hozta meg az eredményt. Első két útjára megint csak Lavallé Márta – akkor már menyasszonya – kíséretében megy. Második próbálkozásuk már értékes részeredményt hoz, amennyiben sikerült megtalálniuk a legjobb utat a Fecsketornyot a Lomnici csúccsal összekötő gerincre, amelyet az azóta Jordán-toronynak és Jordán-csúcsnak nevezett kiemelkedései közötti csorbában, az ú.n. Jordánrésben érnek el. A hirtelen rosszra forduló idő azonban megakasztja előretörésüket a gerincen a Lomnici csúcs felé és visszafordulásra kényszeríti őket. De Jordán már néhány nap múlva megújítja támadását. Menyasszonya ez alkalommal akadályozva van, helyette az akkor pályája kezdetén álló kitűnő vezető, Franz János kíséri. Fennakadás nélkül jutnak fel az előző próba végpontjára, a Jordán résbe. Az innen a gerincutat a Lomnici csúcs felé elzár, Jordáncsúcsnak vad felszökése megmászhatatlannak látszik, azért e csúcs megkerülését kell megpróbálni. Ez sikerül is, és mögötte ismét feljutnak a gerincre. Megint egy lépéssel közelebb vannak a célhoz. De ahogyan innen látják maguk előtt a Lomnici csúcsot, amelynek kupolája a bevehetetlenség látszatát keltő falakat fordítja feléjük, tisztában vannak vele, hogy most áll előttük vállalkozásuk legnehezebb része. A mászás szédítőbb mélysége felett visz, két rendkívül nehéz kéményt kell leküzdeniük, aztán hirtelen könnyűvé válik a terep… győztek! 1900. július 6. a nevezetes nap amikor végre sikerült Jordánnak vezetőjével elsőként elérnie az Öttó felől a Lomnici csúcsot. Ez az útvonal, dacára a nehezebb helyein időközben elhelyezett láncoknak és vaspántoknak, még ma is csak gyakorlott hegymászók részére jöhet tekintetbe, és egyike a Tátra legnépszerűbb mászóútjainak. A hegymászók ezt az útvonalat Jordánútnak keresztelték – ma is e néven ismeri a Tátrának minden látogatója, hogy hirdetője maradjon a Tátra bércei között Jordán Károly nevének. Ez volt Jordánnak legkiemelkedőbb és maradandó értékű teljesítménye a Magas Tátrában, mert nem pusztán hegymászósikert jelentett, hanem ennek az útvonalnak felfedezését – gyakorlati elentőségénél fogva a hegymászók nagy sokaságának tett szolgálatot.

A továbbiakban Jordán mégis szükségét érezte annak, hogy társak után nézzen. A magyar hegymászók között azonban egyedül a MTE-nek egyetlen keményveretű tagja, Dőri Gyula látszott társnak, aki már eddig is mint egyedül járó mászott meg néhány jelentékenyebb ormot az Öttó környékén. Vele hajtja végre Jordán 1901-ben az Öttó katlan néhány kisebb csúcsnak – az Öttavi csúcsnak és a Dőricsúcsnak – első megmászását. Dőri azonban zárkózott természetű ember volt, erre vall az is, hogy az akkoriban még teljesen szokatlan egyedül járásnak hódolt, így közte és a derűsebb lelkületű Jordán között nem fejlődött ki tartósabb kapcsolat és a továbbiakban nem is látjuk őket együtt a Tátrában. Jordán tehát megint másfelé tájékozódik. Ebben az időben ketten uralták a hegymászást a Tátrában: a lengyel Janusz Chmielowski és az ugyancsak lengyel – de különböző okokból a többiektől elszigetelten álló – Englisch Károly. A fiatal Englisch, aki az akkori idők legeredményesebb tátrai hegymászója volt – hiszen nem kevesebb, mint 18 csúcs első megmászása fűződik a nevéhez – még kiforratlan egyéniségével nem tudta a hegymászókörök rokonszenvét megnyerni. Így aztán Jordán csak futólag került vele érintkezésbe. 1903. januárjában a Liptói Kereszthegy sítúrán és a Kriván téli megmászásánál látjuk őket együtt. Annál szorosabb és gyümölcsözőbb volt Jordán kapcsolata Chmielowskival. A Jordánnál néhány éwel fiatalabb Chmielowski egész életét a Tátrának szentelte, annak legalaposabb ismerője volt, a Tátra feltárásával foglalkozó írásművei alapvetőek és forrásmunka értékével bírnak. Két komoly és értékes férfi talált itt egymásra, az ő közös vállalkozásaikban érte el Jordán tátrai működésének tetőpontját. 1903. nyarán vannak először együtt. Első útjuk a Zöldtótól a Fecsketornyon és Lomnici csúcson át a Kistarpataki völgybe visz, utána sorra kerül a Középorom északi falának második megmászása, amely akkoriban a Jordánúttal együtt a Tátra legnehezebb túrájának számított, végül pedig még érintetlen DK-i gerincén mennek fel a Markazit toronyra és onnan a Jégvölgyi csúcsra. Ha e napokban nem is követnek mindenütt új utakat, most ismerkedik meg Jordán igazán a Tátra gigászi és vad meredélyeivel. Egyébként azonban Jordán kitart amellett, hogy ismert csapásokat kövessen: így 1904-ben az Öttó katlanában a Joláncsúcson és Macskatornyon, majd a Halastónál Chmielowskival a Baráton – de méginkább az 1905. évben, amely Jordán Károlynak egyúttal utolsó nagy esztendeje volt a Tátrában.

Ez az év mindjárt nagyszabású vállalkozással kezdődik. Január 15.-én Chmielowskival a Gerlachfalvi csúcs első téli megmászását viszi véghez a Karcsmár folyosón, a Tátrának legóriásibb hószakadékán át – ez valóban alpesi méretű túra, amilyenre a Tátrában eddig még nem volt példa. Itt kell megemlékeznünk Jordán Károlynak arról a jelentős szerepéről, amely a hegymászók figyelmét a téli Tátrára fordította. A Tátrában ugyan már az 1890-es évek elején végzett Wundt Tivadar figyelemre méltó téli csúcsmászásokat, de az ő tátrai hegymászó működése csupán e pár téli túrájára szorítkozott, s így, mint elszigetelt jelenség, nem tudott nagyobb visszhangra találni. Jordán Károlynál, aki a téli hegyvilág szeretetét már Svájcból hozta magával, nem csupán ötletszerű gondolat volt a Tátrát télen is megnézni, hanem ő volt az első, aki ugyanazzal a rendszerességgel kereste fel a téli Tátracsúcsokat, mint nyáron. A Tátra téli feltárása főleg az ő túráival indul. 1900. és 1905. között ormaikon látják őt a téli Swinica, Tátracsúcs, Tengerszemcsúcs, Kriván, Vöröstorony, Középorom, Jégvölgyi-, Zöldtavi-, Lomnici és Nagyszalóki csúcs. De valamennyi téli vállalkozásának koronája mégis a Gerlachfalvi megmászása maradt. Az 1905. év azután nyáron is méltóan folytatódik. Emlékezetes az az ötnapos túrasorozat, amelynek keretében Jordán Chmielowskival a Lengyel Tátra Nagy Buczynowatornyával kezdve, az Omladék-völgyi Jegestavi csúcsig keresztezte a Tátrát. A második napon a Tátra egyik legismeretlenebb hegycsoportján, a Békásgerincen át – miközben mint elsők érik el a Nagy Békáscsúcsot -, leereszkednek a Csehtavi völgybe. Ez a Tátrának legrejtettebb zuga, minden oldalról hatalmas sziklafalak veszik körül. A völgy déli oldalát elzáró bástyafal, amelyet a Ganek és a Tátracsúcs koronáznak, felépítésének vadságában nem talál hasonlót a Tátrában. A két csúcs között a Rumancsorba mély horpadása látszik a több, mint 300 méter magas, bevehetetlennek tűnő fal felett. Ezen a falon akarnak Jordánék felhatolni a csorbára, hogy rajta átkeljenek az Omladék-völgybe. Másnap fent állnak a Rumancsorbán, alattuk a vad letörések, amelyekhez hasonlónak leküzdésére a Tátrában eddig senki sem mert vállalkozni.

A Rumancsorba keresztezése már félig átvitt a tátrai hegymászásnak újabb korszakába. Ez az új korszak nem is késett. Alig másfél hónappal a Rumancsorba után a Tátrában egy müncheni fiatalember jelenik meg, Häberlein Simon. Az ő rövid tátrai látogatásának jelzőkövei a Simontorony és a Hegyestoronynak déli fala. Ezek a vállalkozások új korszakot nyitnak meg a Tátra hegymászótörténetében és ezzel együtt friss erők jelentkeznek a Tátra küzdőporondján.

Jordán Károly lassanként visszavonul a Tátrától. De a hegyekhez – ha azontúl ritkábban is visz oda útja – továbbra is hű marad, sőt jóval később, az 1920-as években, még néhányszor a Nyugar Alpokban is látjuk, amint ismét néhány négyezresre jut fel. A Jungfrau vasúttal felmegy a Jungfrau Jochra, onnan a Mönchöt és – életében másodszor a Jungfraut mássza meg, és utána teljes hosszában lemegy a nagy Aletsch-gleccserre. Még a Monte-Rosanak és – utolsó négyezreseként 1929-ben – a Gran Paradisonak látogatója. A harmincas években néhány szor a Keleti Alpokba rándul, gleccseroldalán feljut a Dolomitok legmagasabb ormára, a Marmolatára, majd – egy nemzetközi meteorológiai konferencia alkalmával – a Sonnblickre, amelynek tetején Európa akkori legmagasabb meteorológiai állomása áll. Ez már az a nehéz korszak egy hegymászó életében, amikor az évek múlása figyelmezteti őt, hogy lejárt a nehéz küzdelmek ideje. Tudja, érzi ezt, de még mindig nem akar végleg elszakadni a hegyektől. Épp ekkor mutatkozik meg, ki az igazi hegymászó, ki szereti igazán a hegyeket, aki még a lemondás keserűségével szívében is hozzájuk zarándokol. A tátrai nagy esztendők után így csendül ki Jordán Károly hegymászó pályafutása ezekben az utolsó alpesi útjaiban, amelyek – mint a leáldozó nap fénye – aranyozták be hegymászó életének alkonyát

Ha Jordán Károly korszaka a Tátrában már régen le is járt, ha ott a fiatalság lépett a helyébe, nevének dicsfényét az idő múlása nem tudta elhalványítani. A hegymászásban – amely a legnagyobb fizikai követelményeket támasztó és a legfelelőségteljesebb sport – sűrű időközökben történik az őrségváltás, egy fiatalabb gárda veszi át a zászlót és viszi előbbre. Minden későbbi generáció ott kezdi, ahol az előbbi abbahagyta, ez így van rendjén és ennek így is kell lennie, mert élet és fejtődés egymásól elválaszthatatlan fogalmak. Ezért mi, akik Jordán Károly után jöttünk, tudtuk, hogy ki volt ő nekünk. Benne példaképünket, mesterünket láttuk és tiszteltük. Felismertük benne azt a kimagasló egyéniséget, amely kinőtt környezete fölé, és értékes működésével öntudatlanul is hozzásegített bennünket haladásunkhoz. Írígység és féltékenység nélkül látta a mi fejlődésünket, éppúgy, mint mi is, amikor megjött annak az ideje, zokszó nélkül engedtük át helyünket a későbbieknek. Jordán Károlyt nemcsak múltba beállítva láttuk nagynak. Vannak emberek, akik életműve átéli a idők múlását és maradandó értékűvé válik. Nekünk, magyar hegymászóknak különösen két fejezet marad örök értékű az ő tátrai működéséből a Mártacsúcs és a Jordánút. A Mártacsúcs előfutára volt nálunk annak az irányzatnak, amely a „vezető nélküli” hegymászást írta zászlajára, és azon az erkölcsi alapon áll, hogy nem más, idegen ember életének kockáztatásával és a kötele által nyújtott életbiztosítással, hanem önerőnkből kell a hegyek veszélyeivel megküzdenünk. A Jordánút pedig; amíg csak a Lomnici csúcs áll, a legszebb út marad azok részére, akik az Öttó felől közelednek hozzá.

Tavaly július 29.-én volt a Mártacsúcs első megmászásának hatvanadik évfordulója, és mi, budapesti hegymászók, ebből az alkalomból a Jordán házaspár ünneplésére készültünk. De a sors nem engedte meg, hogy Jordán Károlyné Lavallé Márta ezt a napot megérje. Három héttel előtte örökre lehúnyta szemét és az ünneplést elnémította a gyász. Sem ő, sem Jordán Károly nem érte már meg a második nagy siker, a Lomnici csúcs róla elnevezett útja bejárásának hatvanéves évfordulóját, amely ez év július 6.-án lett volna. Fél évre hitvesének halála után követte őt a sírba.

Amikor megöregszünk, jönnek az 50., 60. és még több éves évfordulók és jubileumok, akkor az öreg hegymászónak ugyan mi más marad életének régi fényéből, mint ezek az évfordulók és jubileumok, amelyek kedvesek, de fájók is. Mert nem fájó-e és megfoghatatlan, hogy ami egykor oly szép volt az életünkben, annak nem lehetünk soha többé részesei. Ilyenkor mintha visszhangzanék bennünk valami a régi időkből, mintha hallanók magunkban a szavakat, amint édesanyánk egykor mesélni, kezdett kisgyermekeinek: „Egyszer volt, régen volt…” Ilyen régi emlék tör fel bennem is, amikor visszagondolok első találkozásomra Jordán Károllyal. 1906-ban történt. Hegymászó pályafutásom legkezdetén álltam, amikor legelső Tátra túráim egyike olyan kérdést vetett fel előttem, amelyet akkori igen hiányos Tátra-ismereteim mellett magam nem tudtam tisztázni. De kihez forduljak felvilágosításért? Jordán Károlyt említették nekem, mint a Tátra egyik legjobb ismerőjét, ő tud majd útbaigazítani. Felkerestem őt naphegyi villájában. Ott ült velem szemben a dolgozószobájában és tisztelettel néztem rá, a nagy hegymászóra. Akkor fiatal voltam. De ma is, amikor ősz fejjel állok itt, ugyanazzal a tisztelettel és szeretettel, mint akkor, hajolok meg az Ő emléke előtt, és kérem fiataljainkat, őrizzék meg ők is ugyanezzel a tisztelettel és szeretettel Jordán Károly emlékét, és adják majdan tovább későbbi nemzedékeknek.

Forrás:
[Dr Komarnicki Gyula: ” Emlékezés: Jordán Károly és Lavallé Márta „, Szivárvány, Magyar Hegymászótörténeti Társaság lapja 1997-1998, V.-VI. évfolyam, 88-97. o.]