Elhittem neki. Nekem ő volt Vonó Ignác, Varville báró és Sir Basil. Igazi fejedelem a Csongor és Tündében, de átéltem vele a Tizenkét dühös ember egyikének kétségeit is. Mindegy milyen szerepet alakított, nekem nem játszott, valóban ő volt a detektív, a gróf, az inas, vagy épp a lelkész. Egyszerre volt a kimért intelligencia és a kedélyes bölcsesség.
Ha megszólalt a színen mindig elámultam, hogy zenghet ilyen szépen egy férfi hangja? Igen, lényének különlegessége éppen abból adódott, hogy mondandóját egyedülállóan szép hangján adhatta elő. Talán ezért is várták mindenhová, ahol versről volt szó, mert az ő hangján árnyaltabbak voltak a rímek, másképp hullottak alá a szavak.
Ő pedig járta a várost, a megyét, az országot. Ment, ment élete végéig. Iskolákba, nyugdíjasklubokba, kultúrházakba, mert becsületbeli dolgának tartotta, hogy kicsik és nagyok hallják és őrizzék, amit a magyar költészet teremtett.
Gyászolva őt, elkeseredetten gondolok arra, hogy vajon meddig emlékszik az ember egy hangra? Csak az a tudat vígasztal, hogy tízezrek őriznek magukban hangosképet Kulcsár Imre színművész alakításairól. Életreszólóan bennük zengenek az általa oly igazan és tisztán elmondott gyönyörűséges magyar szavaink.
Nyugodjon békében!