Elhagyván a Csanyik-völgyet a Vadas Jenő utcán gyönyörű, buja környezetben továbbhaladva elérkeztem a közigazgatásilag még a városhoz tartozó, de már különálló településekhez: Alsó és Felső-Hámorhoz. Gyakorlatilag inkább az agglomeráció részei, hegyvidéki települések.
Alsó-Hámor elejéhez érve a jobb oldalon áll egy meredek sziklacsúcs a Molnárszikla. „A szikláról és a mellette található sziklaoromra érdemes kilátogatni, mert csodálatos kilátást nyújt Miskolcra és Alsó-Hámor házaira. A szemközti hegyoldalon haladó kisvasút is felfedezhető a fák között, vagy az ugyancsak szemben lévő Mély-Völgy-i viadukt. Egy igaz történeten alapuló legenda, egy szerelmi tragédiának a helyszíne ez a szikla. A szikla ormáról egy feszület néz le a szédítő mélységbe ennek a drámai történetnek az emlékére. A néprege szerint a völgy mélyén csattogó vízimalom molnárlegénye szemet vetett a csinos molnárnéra, de mivel viszontszerelemre nem talált, a szikláról leugrott, s lelte szörnyű halálát a mélyben. Egy másik történet szerint az öreg molnárt megcsalta fiatal felesége, és ezért a molnár a sziklafalról a tátongó mélységbe vetette magát és szörnyethalt. Egy harmadik verzió szerint egy fiatal szerelmespár a szülők ellenkezése miatt azért érkezett a gerincre, hogy együtt vessenek véget az életüknek, ám a leány ugrását követően a fiú meggondolta magát és visszatért Miskolcra. A városiak azonban megvetették, kitaszították a fiút, aki e nyomás miatt újra elment a sziklához és kedvese után vetette magát”. (forrás: részben: Woodyka honlapja). Az eltelt sok évtized alatt, 30 ember vetette le magát az 50 m magas szikláról. Ez a vízimalom ma már nem létezik.
A sziklaorommal szemben a Vadas Jenő utca 6 sz. alatt, a Lillafüredre vezető hegyi út mellett találkozhatunk egy igen hangulatos kisvendéglővel, a Molnár Csárdával. Kiváló pihenőhely az erre utazóknak, és a jót enni vágyó vendégek számára. Egyszerű és mégis otthonos, takaros külsejével, hívogató hatalmas teraszával, figyelmes vendéglátásukkal, felejthetetlen élményt nyújtanak az ide betérőknek. Különterme lehetővé teszi a szakmai találkozók megrendezését is. A teraszrész mellett a gyermekek részére játszótér is van kialakítva. Régi, fiatal korunkbeli kirándulásaink alkalmával egyszer-kétszer betértünk ide mi is, s valóban nagyszerű vendéglátásban volt részünk, különösen a hal és vadételek kínálataival.
Hámor községek, a vasművek kiszolgáló személyzete részére épült családi házas lakótelep, lakóinak nagy része gyári munkás volt. Miskolc nyugati végén és Lillafüred között fekszik a Szinva völgyében csodás természeti környezetben. Miskolc közelében Fazola Henrik a 18-ik század során vasolvasztókat telepített a Bükk hegységben, ezek mellé hámorokat is épített, ezek nevét őrzi ma a két településrész: Alsó és Felső Hámor. A hámorok létrehozása során duzzasztották fel a Garadna patakot, s így keletkezett a Hámori tó. A fémmegmunkáló tevékenység felhagyása után 1950-ben Miskolchoz csatolták. Jelenleg festői környezete és tiszta levegője miatt kedvelt szálláshelyek. Fazola Henrik aki letette városunk vaskohászatának az alapjait, „német származású vasműves, aki 28 évesen Magyarországon telepedett le a testvérével együtt Fazola Lénárddal. Bányakutatásai után a Bükkben feltárt vasérctelepekre alapozva vasgyártáshoz fogott a Garadna és a Szinva patak völgyében, s 1765-től létesített vashámorokat. 1770-ben Mária Terézia aláírta a diósgyőri vasgyár alapítólevelét. Ezután kezdte építeni a Miskolc-Ómassa vasolvasztót, és 1772-ben üzembe is helyezte. A bükki vasércről hamar kiderült, hogy gyenge minőségű, a szállítás pedig költséges, az udvar támogatása is elmaradt, ez felemésztette a vagyonát és egészségét. 1779-ben hunyt el Hámor községben. Halála után a vasgyártás ezen a területen 1820 körül befejeződött és a kohó köveiből iskolát építettek. Fia, Fazola Frigyes a közeli Újmassán új kohót építve folytatta apja munkásságát”. (forrás: szabad enciklopédia).
Folytatva az utamat a kanyargó lillafüredi országúton először a Herman Ottó emlékparkkal találkozhatunk, mellette Hámor község házai láthatóak, túloldalt pedig a Bükk vonulatai láthatóak. Lillafüred irányában egy kis alagúton is áthaladunk. Káprázatosan szép környezet ózondús tiszta levegőjével. Alsó- Hámorban van a Herman Ottó emlékház, aki élete végén gyakran időzött itt a gyermekkora színhelyén, az akkori Alsó-Hámor Pele-lak nevű üdülőjében, amely ma már az emlékháza. „Ha végigsétálunk Felső-Hámoron, átkelünk a Szinva patakon, jobbra kanyarodva a hajdani kancellária után (18-ik század vége, 19 század eleje) a Palota u. 22 szám alatt, egy emeletes épülethez érkezünk, amely ma a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Kohászati Múzeumának ad otthont, és a korabeli kohászat technikáinak állít emléket. Továbbhaladva Szent István kis szobra után a Palota u. 61 szám alatt a község Szent Flórián és Magyarok Nagyasszonya római katolikus templomához jutunk. Felső-Hámor alsó végén jobbra fordulva visszatérünk a Szinva jobb oldalára és innen már jól láthatóan a hámori temetőhöz érkeztünk. Itt nyugszik a két természettudós, Herman Ottó és Vásárhelyi István is. Vásárhelyi István zoológus a lillafüredi pisztrángtelep tudós vezetője volt. 1929-ben a Miskolci Erdőigazgatósághoz került, ahol folytatja a kutatásait. 1932-ben felépítik a Garadna-völgyi halkeltetőt, de 1944-ben a háború a pisztrángtelepet is elérte, és a halállománya teljesen elpusztult. Végakarata szerint ebben a temetőben Herman Ottó mellett nyugszik. Szintén itt láthatjuk még Fazola Henrik gyáralapító emlékművét is, mivel a sírja ma már nem található meg, és feleségének Fazola Teclának a nyughelyét is”. (forrás: dr. Hevesi Attila: Lillafüredi kalauz).
Számos szálláshely és fogadó is található itt, mesés környezetben.
Sok szép emlékem van még a régebbi időkből Lillafüred és környékének a látogatásairól. A közelmúltban különösen rossz hatással volt rám a felső-hámori volt Vadászkürt Étterem látványa, amelyet állítólag a vandalizmus oltárán szintén feláldoztak, azaz felgyújtották és ezáltal leégett.
Szörnyű volt ezt látnom, könny szökött a szemembe, s fájó szívvel tért vissza egy régi, itt töltött nagyon kellemes szilveszteri buli emléke. Talán a nyolcvanas évek második felében valamikor, itt szilvesztereztek velünk az N.D.K.-ás barátaink. Ők általában nyáron jöttek mindig (görögdinnye szezonban, mert náluk nemigen lehetett hozzájutni, és nekik Magyarország volt a csábító, laza „Nyugat”), s viszonzásul ők mindig Karácsony után szilveszterezni hívtak meg bennünket. Természetesen számunkra is felejthetetlenné váltak ezek a németországi szilveszterek, mert az ő bizonyos fokú hidegségük, merevségük, céltudatosságuk, komolyságuk, ezen alkalmakkal mindig meghazudtolták a vérmérsékletüket, és tényleg jól is sikerültek. Többnyire egy hangulatos hegyi vadászétterembe vittek el minket ünnepelni, ahol is éjfélkor „kifordult a világ a sarkából”, mindenki kitódult az étterem elé, és hatalmas petárdázások, rakétázások, óriási robbantgatások vették a kezdetüket. Félelmetes volt, de nagyon látványos is. Nálunk hasonlóban még soha nem volt részem. Egy alkalommal kivételesen ők jöttek Miskolcra óév búcsúztatóra, ezért mi is hasonló helyre szerveztük ezt meg, azaz a hámori Vadászkürt Étteremben. Hangulatos, családias, alkalomhoz illően feldíszítve, jó szilveszteri műsorral, jó zene és tánc, finom ételek, italok, vidámság, szóval minden a helyén volt. Éjfélkor szintén mindenki kijött az étterem elé, és itt is, de jóval szolidabb lehetőségekkel a petárdázásokra vonatkoztatva, mindenkivel közösen, vidáman búcsúztattuk az óévet. De a mi barátaink ám hozták magukkal az otthoni, jóval nagyobb töltetű petárdák, rakéták kavalkádjait (becsempészték az autójukban, sikeresen) és itt is látványos, nagy robajjal járó tűzijátékot rendeztek a többiek nagy rémületére, de csodálkozására is. Itt a Vadászkürtben akkor ők voltak a társaság közepe, szeretettel és jó hangulattal teli, téli éjszaka volt. Szép volt, rég volt, őszintén szívből sajnálom hogy ez a hangulatos kedves hely is az enyészeté lett.
Ma még ellátogatok a méltán híres Szeleta barlanghoz, amely Felső-Hámor felett, Lillafüredről egy meredek emelkedőn közelíthető meg. „Több százezer éves pattintott kőeszközöket találtak itt a feltárása alatt. Hazánk ősrégészetileg az egyik legjelentősebb barlangja. A barlang 95 m-rel a Szinva fölött nyílik. Délre néző nagy szádája mögött 70 m hosszú, tagolt, 10-30 m széles, törmelékkel 1-11 m vastagon feltöltött terem található. A nyugati mellékág és a főág végén lévő kisebb ágak (cseppkő is található) megnézéséhez világítóeszközre is szükség van. A bejárat környékén dús algavegetáció látható. A szeleta kultúra néven ismert ősemberi eszközök nagy tömege került elő, csontmaradványokkal. A barlang bejáratánál emléktábla hívja fel a figyelmet a barlang régészetileg rendkívül nagy szerepére”. (forrás: Barlangok a Bükkben: Lénárt László).
Mai sétámat itt most befejeztem, és legközelebb Lillafüredre és környékére fogok látogatni. Szívből remélem, hogy akkor is velem fognak tartani. Előző sétáim helyszíneinek leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán, a blognevemen.
Folytatása következik.
ok.ildi.blog