Csak azoknak ajánlom
elolvasásra a következő hosszúra szabott interjút, akik igazán szeretik a futást, akikben már megfogalmazódott a gondolat, hogy a futás valahogy hozzátartozik identitásuk egy szeletéhez és általa tudnak egyre közelebb kerülni saját valóságukhoz. Máskülönben csak egy, illetve két őrült nő, agyament gondolatai lesznek a monitoron. Aki nem fut? Olvassa ő is, de felelősséget nem vállalok, ha holnap reggel munkába menet, majd bele-belefut egy kicsit a sétába.
Több tízezer kilométert futott már.
Már évekkel ezelőtt hallottam Dr. Lubics Szilviáról, hogy szinte a semmiből robbant be a futás világába, többször lefutotta a Spartathlon 246km-es távját, azt 2011-ben megnyerte és hogy felnőtt fejjel kezdett el sportolni (eredményeiről bővebben a cikk végén). Tudtam, hogy hasonló életciklusban él mint én, hogy ő is gyerekeket nevel, szinte egykorúak vagyunk, és megint, – hogy ő is fut. Tudtam, hogy valami olyan képességet kapott a sorstól ami keveseknek adatik meg, még kevesebben fedezik fel ezt önmagukban és még kevesebben képesek dolgozni azon, hogy ebből az adományból valami nagyot alkossanak. Nem tudtam kiverni a fejemből a filmet amit láttam róla. A Mindent a futásról nőknek (és másoknak…) blogom elindításával az évek óta bennem élő késztetés végre utat tört magának. Elmentem hozzá hiszen szerettem volna egy kicsit a közelében lenni, bekukucskálni a kulcslyukon és valamiféle légneműként beszivárogni az életébe, hogy megismerjem és titkon találjak valami trükköt, valamit, ami miatt Dr. Lubics Szilvia így tud futni, mellete gyerekeket nevelni, praxist vezetni és élni.
FOGÁSZATI FUTÓPARTY, AVAGY AZ ELŐZMÉNYEK
Szilvivel úgy beszéltük meg, hogy a munkahelyén találkozunk, hiszen megannyi programja percről percre kidolgozott pontossággal követi egymást. December elején Tajpejbe készül egy 24 órás versenyre, majd jön a karácsony, ami pedig a családé. Még az idén szerettem volna beszélni vele. Szerencsére talált egy kis időcellát a programjai között a számomra.
Nagykanizsa, 2012. november 24.
Szilvi és én.
Ezért máris érthető, hogy a futással kapcsolatban miért találtam magam egy fogorvosi rendelőben múlt szombat délelőtt.
A váróban arcukat markolászó, riadt szemű betegek ültek. A rendelőből kiszűrődő fogorvosi eszközök zaja csak engem nem rémítettek meg, hiszen tudtam, hogy még a váróban ücsörgők számára a hét legrosszabb pillanati jönnek, addig az én számomra valami izgalmas, új dolog következik.
És végre találkoztunk! Tudjátok, első benyomás csak egyszer van. Szilvi mosolygós, barátságos, magas és csinos. (A vádlija kimondottan vaskosJ) Egyedül spartathlonos fehér pólója árulkodott arról, hogy nem egy hétköznapi doki nénivel van dolga a helyieknek.
Nem érkeztem üres kézzel. Vittem egy fényképet, melyen a Mindent a futásről nőknek (és másoknak…) közösség nevében kívántam neki „Jó futást!” valamint Murakami Haruki Miről beszélek amikor futásról beszélek? című könyvét és fekete csokit.
Végre elfogytak a betegek és elkezdtük az igazi beszélgetést. Ja, ekkor Szilvi már túl volt a napi futásán. Délelőtt 10 óra volt.
A Mindent a futásról nőknek (és másoknak…) közössége java részt nőkből áll. A nők mindig időhiánnyal küzdenek. Sokakat érdekel, hogyan jut időd a futásra, családra, háztartásra és munkára?
Itt éppen a munka volt porondon.
– Az alaptermészetem is pörgős, így valamennyire természetes, hogy ennyi minden van az életemben. Mióta az eszemet tudom, mindig jól pakolható voltam. Már a futás előtt is. Nem nagyon vannak üresjáratok a napjaimban. Ma például 5-kor keltem, intéztem a kazánt, a kutyát, aztán indultam futni. 1óra 50 percet voltam kint. Mikor hazaértem, akkor kezdtek leszédelegni a gyerekek az emeletről. Igyekszem kihasználni azt az időt, amikor alszanak, így sokat hajnalozom. Mielőtt bejöttem ügyelni, még adtam nekik reggelit és az ebédhez kifőztem a tésztát. Most, hogy ügyeletben vagyok, a férjem van velük. Ma úgy szerveztem, hogy fél 3-tól csak együtt legyünk. Nekünk az természetes, hogy a férjemmel közösen látjuk el a gyerekek körüli teendőket. és próbáljuk úgy alakítani, hogy a legtöbb időt lehessünk együtt. Persze vannak felnőtt programjaink is, és szerencsére vannak olyan családtagok és barátok akikre számíthatunk. Most is az utolsó pillanatban derült ki, hogy a férjem el tud jönni velem Taiwanra, mert a barátnőm addig győzködött minket, hogy menjünk együtt, még végül elfogadtuk a felajánlott segítséget.
Család-munka-futás, mindegyik teljes gőzzel. Nem vagy fáradt néha?
– – De, előfordul. Időnként érzem, hogy picit többet kellene aludnom. Ha napközben rám tör a fáradtság, beállítom az ébresztőt és 20 percre eldőlök. Amint vízszintesben vagyok, már alszom is. Annyira jól működik a belső órám, hogy a telefon csörgése előtt fel is szoktam ébredni. Egy ilyen 20 perces pihenő aztán akár a fél 11-ig tartó családi társasjátékozáshoz is elegendő energiát ad. Bár inkább a hétvégékre jellemző ez a későig tartó „rosszalkodás”. Hétköznap időben leteszem a gyerekeket és igyekszem este 10-kor én is ágyban lenni.
Nem vesz el belőled túl sokat az ultrázás más vagy mások rovására?
„Korán edzek, hogy utána a családra tudjak koncentrálni.”
– – Mindenki máshogy valósítja meg az ultrázást. Nem olyan régen volt egy ultrás találkozó, ahol éppen arról beszélgettünk, vajon mennnyire önző dolog az amit csinálunk. Engem is meglepett, de volt olyan futó aki arról mesét, hogy ő bizony 10-ig szeret aludni és délben szeret futni. Ezért a családja igazodik az ő időbeosztásához. Nálam, és általában a lányoknál ez másként van. Én igyekszem úgy futni, hogy abból a gyerekek és a férjem a legkevesebbet érzékeljék. Inkább hajnalban kelek és akkor indulok edzeni. Az idei nyaraláson is fél 5-kor már keltem, hogy lefussam az edzésemet. Igaz, ilyenkor nem reggelizek a családddal, de fél tízre már együtt vagyunk, miénk a nap és mehetünk csatangolni amerre kedvünk tartja.
Mit gondolsz minek köszönhető az, hogy ti ezt az egész család-futás-munka rendszert ilyen jól tudjátok működtetni?
Dr. Lubics György, aki társ az ultrázásban is.
– – Az mindenképp jó, hogy a férjem is fut, hogy úgy mondjam, ő is benne van a gépben. Részt vesz a dolgokban és ezért is működik ez a hármas egység. Annyi a titok, hogy tiszteletben tartjuk egymást és igyekszünk figyelni a másik igényeire. Például nagyon jólesik, mikor egy 4 órás futás után odakészíti nekem a pultra a meleg étel vagy mondjuk befűt mire hazaérkezem. Igyekszem én is viszonozni ezeket az figyelmességeket. Természetesen voltak az idők során nehézségeink, de mindig a megoldásra törekedtünk. Nem méregetjük patikamérlegen, hogy ezt most én csináltam, ezt meg Te. Mindenki teszi a dolgát teljes természetességgel, és ha kell bármelyikünk el tudja készíteni a vacsorát.
Mindennap futsz?
– – Gyakorlatilag igen. Bár 2012 gyérül indult, mert betegeskedtem az év elején. Idén 23 napot nem futottam, tavaly pedig 9-et.
Ennyi kilométer után még öröm a futás vagy már inkább feladat?
– – Nehéz, hogy mi az öröm és mi a feladat. Van egy saját blogom ahol írok a futásaimról az érzéseimről. Igazából attól, hogy van egy kötöttségem, amiben vannak feladatok, az még nem zárja ki az örömöt. Nagyon kevés „töltelék futásom” van, mégis minden edzésben van valami jó. Van, hogy 4×6 percet kell magas intenzitáson futni. Akkor az a nap leghosszabb 4×6 percének tűnik abban a pillanatban. Viszont nagyon tudok örülni, ha ezt megcsinálom. Jó érzés, ha érezhetem, hogy erős vagyok és visz a lábam. A futást is azért kezdtem el, mert a szülések és szoptatások után nagyon legyengültem. Tehát a kérdésedre visszatérve, a kötöttség nem feltétlen veszi el az örömöt. Természetesen az év 365 napján nem lehet fülig érő szájjal kimenni edzeni. Voltak ebben az évben is nagy gödrök, és volt, hogy sírtam is edzés közben. Ugyanakkor mindig tovább erősít ha ezekből a gödrökből kimászok.
Soha nem bizonytalanodtál al abban, hogy mi értelme ennyit funi, ennyit edzeni?
– – Dehogynem. Elgondolkodtat az, amikor kimegyek a Spartathlonra és látom, hogy például ott van Lizzy Hawker aki profin csinálja ezt az egészet, gyakorlatilag a futás a munkája. A 200-250km-es edzéshetek időszakában volt olyan, amikort hajnalban futottam a dombon egy 50-est, és 30. kilométer után úgy éreztem, hogy ez az egész egy őrültség. Ilyenek vannak. Aztán mindig befejezem az edzést, jön a nap következő feladata, elmegyek zuhanyozni és teszem a dolgom, mert várnak a betegek, aztán a gyerekek. Így továbblépek az önmarcangoló gondolatokon. Azt hiszem, hogy az ember akkor lesz több és más, amikor a hétköznapi mélységekből ki tud jönni.
Honnan veszed az erőt ahhoz, hogy kimenj és végigcsináld a napi penzumokat?
Szilvi a Spartathlonos pólőjában rendelt.
– – A család a fogászat és a futás egyfajta szimbiózist képeznek az életemben és egyikből nyerem az erőt a másik feladathoz. Persze más is motivál. Egy edzés vagy versenyfelkészülés során a legtöbbször azt mondom magamnak, hogy „már nincs sok vissza és utána nem futok többet” – nevet. Igazából minden évben várom, hogy lemenjenek a versenyek, hogy csak úgy futkossak magamnak. A szezon után két héttel, ebben a „nagy szabadságban” viszont kezdem úgy érezni, hogy szétesik az életem. Ilyenkor szólok Olivérnek (Lőrincz Olivér – Szilvi edzője), hogy küldjön valami „lájtos” edzéstervet., kezdjünk valamit, mert nagy a rendetlenség. Nekem segítenek a feladatok, keretet adnak a mindennapjaimnak. Egy jó versenyeredmény is erőt ad a napi edzésekhez vagy az, hogy éppen véget ér egy verseny. Az a tudat is lök rajtam, hogy mindig van valami amire készülök. 2008-ban futottam le először a Bécs-Budapest Maratont, ami az én számomra egy hatalmas dolog volt. Sokan nem hittek bennem. A 2008-as BÉBU óta mindig tudom, hogy miért kelek fel.
Milyen volt az idei éved?
– Talán még a tavalyinál is jobban sikerült és nehéz. Ebben az évben 1200km-t versenyeztem csak ultrát, ami fullra lett futva. Az 50km-en, Nagykanizsán idén új csúcsot futottam, az időm 3:43:36 lett, amin én lepődtem meg a legjobban. Nem vártam magamtól. Az idei Spartathlon is nagyon értékes, mert nagyon kermények voltak a körülmények.. Aztán ott volt az UltraBalaton amit megnyertem és a sárvári 24 órás amit pálya és -egyéni csúccsal sikerült megfutnom – 232,5km-rel. Elégedett vagyok.
Vannak még céljaid az ultrafutásban?
Két beteg közti üres járatban,
folyt a beszélgetés.
– Hú, hát még nagyon sok minden szóba jöhet. A 24 órás versenyekben még azt gondolom bőven van lehetőségem, abban tudnék még szerintem világszinvonalút teljesíteni. Eddig még csak két 24 órásat futottam. A legjobbat most tavasszal Sárváron, de úgy érzem ezzel még lehet mit kezdeni. 24 órásban a 220km feletti teljesítmények nemzetközi A szintet jelentenek. Ezzel az idei ranglista 7. helyén állok. Aztán érdekelnek az extrém dolgok is, amik egy picit átcsapnak túléslődibe. Mondjuk, futni a Szaharában vagy megcsinálni az Ultra MontBlanc-t vagy a Bad Water-t. Még akkor is, he nem lennék benne az élmezőnyben. Pusztán az élményért. Ilyen őrültségek mondjuk évente egyszer beleférnének a programomba. Hiába szeretek terepen futni, az aszfaltba kell még tennem. Az UltraBalatonon is nagyon meleg volt az idén, szerintem abból is kijöhetne még valami (abszolút 1. helyezést ért el, pályacsúcsal). Nagyon sok vonzó kihívás van még. Nem érzem, hogy ne lenne motivációm, hogy kipipáltam mindent.
Látom valóban tele vagy tervekkel. Ennyi kemény verseny között van kedvenc?
Az ultrafutás nem az a műfaj, ami olyan nagyon halmozós. Maximum két extrém kihívás fér bele fizikálisan egy évbe. Az UltraBalatont és a Spartathlont nagyon szeretem. Ez utóbbi nagyon kemény verseny, mégis van benne valami ami odavonz immár 3 éve.
A Spartathlon egy 246 kilométeres verseny. Legtöbbünknek szinte elképzelhetetlen ennyit futni egyhuzamban. Mi vonz erre a versenyre?
Minden magyar spartathlonosnak van
egy ilyen karkötője.
– Az eddigi versenyeim közül, nekem ez a kihívás volt a legextrémebb. Biztos vannak nehezebb ultraversenyek is, de a Spartathlon nagyon toppon van nehézségben. Például egy UltraBalatonnal nem lehet összehasonlítani. A Spartathlonon sok lelki gödör jön futás közben, pont ezért sokkal nagyobb a katarzis a végén. Az UB után tudtam örömömben ugrálni, az egy felfoghatatlan őrület volt. A Spartathlon végén pedig…..! Minden ott maradt Athén és Spárta között. Spártába tök üresen ér oda az ember. Ezzel együtt mégis egy hatalmas élmény. Ez a verseny mindig egy nagy agytakarítás nekem. Fontos állomás az életemben.
Ugyanakkor minden Spartathlon más élményt adott eddig. Az első évben nagyon megszenvedtem a versenyt, a mezőny végén voltam és sok kínlódást láttam. Akkor azt mondtam, hogy többet nem jövök, mert nagyon eszementnek tűnt az egész. A tavalyi győzelem viszont kárpótolt.
Az idei a maga 42 celsiusával pedig az eddigi legkeményebb futást hozta. Idén nagyon hamar lettem rosszul. A 80. kilométernél olyan állapotban voltam, mint máskor a 120-nál. Sokakat elért az elején a „borulás”. Képzeld el azt az élményt, mikor megy előtted valaki az éjszakában és tudod, hogy ő a világon az egyik legjobb ultrafutó, mégis ott kapaszkodik két kézzel a kerítésbe és alig vonszolja magát előre. Aztán ezek a dolgok elmúlnak és futunk tovább. Tudjuk, hogy ezek a dolgok benne vannak a csomagban.
Kikből lesz ultrafutó?
– Ahhoz nagyon kell szeretni futni és egy kicsit extrém őrültnek is kell lenni, hogy valaki ultrafutó legyen. Nyilván kell egy nagyon magas tűrőképesség és terhelhetőség, mind fizikálisan és mentálisan. Nem mindenkiből lesz ultrafutó. Sokan nem bírják ezt a fajta a terhelést. De nem is kell mindenkinek ultrát futni. Ha valaki hetente háromszor-négyszer kimegy és fut 7-10km között az teljesen rendben van.
Van aki maximum 100km-t tud funi hetente többet nem, mert jönnek a sérülések, nem hagyja a teste. Én ilyen szempontból szerencsés vagyok, mert még soha sem voltam sérült a futástól. Tehát kell egy alkati adottság is.
Mikor derült ki a számodra, hogy tehetséges vagy?
– Az, hogy jól megy a futás, nem egy adott pillanatban tudatosult bennem. Igazából a mai napig van, hogy felteszem a kérdést, „mit keresek én itt?”. Emlékszem, hogy az első félmaratonom 2:15:00 lett. Én akkor, ott, olyan boldog voltam! Aztán voltak akik felfigyeltek rám. Lelkes Guszti (Szilvi első „edzője” , ultrafutó) kezdett el segíteni nekem, hogy kicsit tudatosabban kezdjek edzeni. Amikor pedig először bejelentették, hogy elmehetek a válogatottba a 100km-re, egy hétig nem bírtam aludni. Tényleg hihetetlen volt az egész. Még bennem él az a reflex, miszerint én nem is vagyok sportoló. Én látom magamat anyukának, fogorvosnak és közben csinálok valamit, amit sokszor nem is értek, hogy honnan jön.
A második gyermeked születése után, 2003-ban kezdtél el futni. Előtte nem is sportoltál semmit. Hogy jött a futás?
„Egyre csak futok a házilag barkácsolt csendben.
És ez csodálatos.” – Murakami Haruki
– A második kisfiam 10 hónapig csak szopott, ez nagyon sokat kivett belőlem. Hiába ettem, nem tudtam hízni. Akkor szoptatás alatt 45kg voltam. Gondolhatod! Most vagyok 51kg! Szinte megevett a kölök. Ettől rendesen le is voltam gyengülve. Aztán azért, hogy legyen erőm, elkezdtem futni. Nagyon jólesett a mozgás. Két hét múlva már az volt a célom, hogy lefutom a félmaratont. Aztán jöttek a versenyek és szépen belecsúsztam ebbe az egészbe.
Mi jár a fejedben futás közben?
Előfordul, hogy edzés közben jutnak eszembe dolgok amiket még meg kell csinálnom vagy ott tisztázódnak bizonyos gondolatok és persze sokat futok üresen is. Amikor feladat van, akkor nézem a zónákat és azon jár az eszem.
Versenyen mindig a következő szakaszfeladatra koncentrálok. Belső dicséreteket adok magamnak, és vigasztalom magam.
Mindig egyedül futsz?
– Csapat nincs, de vannak akikkel időnként együtt szoktam futni. Ezt ne úgy képzeld el, hogy beszélgetünk futás közben. Inkább egymás közelében futunk. Hallom, érzem, hogy ott van mögöttem a másik, rúgja a falevelet, köhög. Ha futok, én nem vágyom rá különösebben, hogy hozzám szójanak.
Van amikor zenével futok és van amikor nem. Erdőben például mindig a csendet élvezem.
Szoktál a gyermekeiddel futni?
A srácoknak teljesen természetes, hogy az anya fut.
– Nem jellemző. Az én véleményem szerint a gyerekeknek nem árt, ha megtanulnak alkalmazkodni bizonyos dolgokhoz, mondjuk ahhoz, hogy én futok. Viszont nem akarom, hogy nekik az legyen a program, hogy az anyut kísérni kell. Ha van kedvük, természetesen bármikor jöhetnek. Inkább az a jellemző, hogy én kísérem a középső fiamat, aki most tájfutó edzésekre jár. A kicsi nagyon mozgékony. Vele már több mindent kipróbáltunk. Judót, birkózást. Egyenlőre keressük a sportját. A legnagyobb fiam kicsit kényelmesebb. Ő is karatézott és kosarazott már. Most éppen nem sportol. Tőle már megkaptam, hogy én sem sportoltam korábban. Nem erőltetem. Ha valahol szikrát kap, akkor úgyis elkezd majd mozogni.
Hogyan változott az énképed mióta futsz?
– A futás megerősített a hétköznapokban is. Igazi katartikus élmény volt az, amikor rájöttem, hogy képes vagyok a testem korlátain felülemelkedni. Az első BÉBU-n jöttem rá, hogy mennyire nem számít a testem bizonyos szituációkban és mennyire el tudja vinni a lelkem az egész versenyt. Ez egy igazi megvilágosodás volt. Rájöttem, hogy „Úristen ennyire tudom irányítani magamat?!, hogy mindent magam körül, az életemet. Ez az élmény nekem nagyon sokat adott. A Spartathlonokon is olyan szitukból jövök ki a fejemmel, hogy hihetetlen. A mostani verseny közben például, elhitettem az elmémmel, hogy én most alszom. És bár valójában nem aludtam, pihentebb lettem utána.
Tanultál önszuggessziós technikákat?
Szereztem pár dedikált fotót.
Nem, ez valahogy önmagától jön nekem. Érdekes volt, mert a gyerekeimet elvittem egy Agykontroll tanfolyamra. Az oktatóval elkezdtem beszélgetni és kiderült, hogy én ösztönösen úgy gondolkodom, ahogyan azt az Agykontrollban tanítják. Vicces volt, mert a tanfolyam végén én tartottam egy rövid beszámolót a saját élményeimről.
Honnan hozod ezt a gondolkodásmódot? Még Jászberényből?
Igen, azt hiszen onnan. Iskolásként, fiatalként voltak olyan helyzetek, amikben rá voltam kényszerítve, hogy ezt megtanuljam. Tudattalanul alakítottam ki ezt a gondolkodásmódot, hogy legyen egy eszközöm ami segít kilábalni egy-egy nehézségből. Hogy így gondolkodjam, ezt sose mondta senki. Ez valami ösztönös, belső dolog.
Van példaképed?
Vannak olyan emberek, akiknek nagyon adok a szavára és példaértékű a számomra, ahogyan élnek. Az egyik ilyen például, Németh Csabi (nagy tehetségű és kiváló eredményekkel rendelkező extrém ultrafutó). Most, hogy 5 éve ultrázom, igazán tudom tisztelni azokat az embereket akik már több mint 20 éve képesek, ilyen szinten csinálni ezt a sportot. Rengeteg kitartást és energiát igényel mindez. Vagy itt van az edzőm, Lőrincz Olivér akitől még nem tudtam olyat kérdezni amire ne válaszolt volna 5 percen belül, és aki olyan életbölcsességeket mond nekem, melyek felemelnek ha elbizonytalanodom.
Te is ott leszel az ultrások között 20 év múlva?
Én most úgy látom, hogy ezt nem akarom.olyan sokáig csinálni. Ez most egy szakasza az életemnek amit nem tudom, hogy meddig tart, de szerintem nem 20 évig. Vannak más dolgok is amik érdekelnek, amiket szívesen kipróbálnék, mint a nyelvtanulás vagy fejlesztés a fogászatban. Sok minden van. A jelenlegi időbeosztásom mellé most más nem fér be.
Akkor most jön Tajpej?
Igen, és vége a szezonnak!
Szilvi, nagyon köszönöm Neked az interjút a Mindent a futásról nőknek (és másoknak…) blog olvasóinak nevében is. Igazi élmény volt számomra belekóstolni az ultrafutás világába és, az is hogy találkozhattam Veled! Kívánom, hogy Tajpejben sikerüljön egy kényelmeset futni.
Boldog Karácsonyt!
—————————————————————————————————————————
Gyors kérdések a Facebookról – gyors válaszok a rendelőből, amik még kimaradtak
Mivel futsz fejjel vagy lábbal, vagy mindkettővel?
Mindkettővel, de az a jó, ha a fejet minél később kell elővenni.
Nem unalmas ennyit futni?
Nem.
Milyen érzelmi hullámzásokon mész át a versenyeken?
Keményeken és nehezeken. Főleg a versenyek esti szakaszában. Ilyenkor kell az erős fej.
Forest Gump azért futott, hogy kompenzáljon, hogy bizonyítson. Nálad van ilyen ?
Nekem a versenyzés és az elsőnek lenni egy alap hozzáállás a dolgokhoz. Ez jött ki a futásban is. Úgy gondolom nincs mit kompenzálnom és nem kell bizonyítanom sem. Van 3 szép gyermekem, orvos vagyok, nagyjából rendben van körülöttem minden. Elégedett vagyok az életemmel. Nem érzem, hogy bármit a futással kellene kompenzálnom. Valóban vannak olyan futók akiknek nem úgy alakult az életük és a futáson keresztül igyekeznek pótolni a sikereket. Az ultrafutás nem egy kitörési pont, hiszen ez nem egy elismert sport, szűk szegmens az akiket ez érdekel. Örülhetek magamnak meg van még maximum 100 ember akik velem örülnek. Ezek mulandó dolgok.
Első maratonistának mit javasolnál?
A legfontosabb a rendszeres edzés. Egy maraton azért már egy nagyobb cél. Nyilván máshogy kell készüni, ha időt akar valaki futni vagy ha egyszerűen „csak” teljesíteni szeretné. Tenni kell érte mindennap. Szépen fokozatosan kell emelgetni a kilométereket, hozzá kell tenni fejben és ami fontos, élvezni kell az elsőt. Úgy kell odaállni a rajthoz, hogy egy nagy dologra készülsz.
Kiegészítőket szedsz?
Igen. Hiszem, hogy a mai táplálkozással nem vihető be minden a szervezetbe amikre szükségünk van. Multivitamint, magnéziumot szedek. Most először éppen csinálok egy porcerősítő kúrát is megelőző jelleggel. Szerintem nagyon fontosak a regeneráló italok, amikben benne vannak a szénhidrátok és az aminosavak. Edzés után ezeket fogyasztom plusz egy banánt, mert egy nagyobb futás után nem tudok enni.
Szereted a külsődet?
Én szeretek ilyen lenni amilyen vagyok. Amíg mindenki szeret engem akik fontosak a számomra és erősnek érzem magam, addig rendben vagyok magammal. Sosem voltam nagydarab. Az eddigi legnagyobb súlyom 56kg volt. Én a terhességekkel fogytam sokat. Az első terhesség alatt 3kg-ot híztam és 9-et veszítettem a szülés után. A húgom és anyukám is ilyen alkatok. Ezt kaptam a sorstól.
Van valami speciális étrended?
Nem nagyon. 18 éves koromtól kezdve vegetáriánus vagyok. Ez leginkább abból fakad, hogy egyszerűen nem kívánom a húst. Salátán is el tudnék élni, de igyekszem a saláták mellé minél több szénhidrátot fogyasztani. Nagyon szeretem a sütiket, tésztákat, a fagyit. Máskülönben, nagyon sok ultrafutó vegetáriánus.
Hogy lehet ennyit futni, függő vagy?
Igen!:)
Mit szeretsz a futásban?
Szabadságérzés és egyben rendszert visz az életembe. Mindig vannak benne célok. Folyamatos a kihívás.