Nemrég óta járok spinning órákra, azt hiszem ez volt talán a negyedik alkalom. Mivel szombaton jön a Vulkántúra, a hét közepére kaptam erősebb edzéseket, így a tegnapi terepezés után ma hivatalos voltam életem első dupla-spinning órájára. Ez úgy nézett ki, hogy volt két 45 perces óra, és közte kb 10 perc laza tekerés, amíg azok, akik egy órán voltak, lenyújtottak Bélával.Igazából a második óráról, annak is az első 23 percéről írok kicsit, mert olyan élménnyel ajándékozott meg, amire nem számítottam.Történt pedig, hogy elértünk az első óra végére, és jött a kb 10 percnyi laza tekerés. Kellemesen fáradt voltam már az első órától, ezért tényleg nyugisan tekertem. De így is, már kb 5 perc után bizony érezni kezdtem a fenekem, hogy kezd kellemetlenné válni az ülés a biciklin. Oké, semmi baj, álljunk ki kicsit. Így is tettem, kényelmesebb is lett azonnal az állva tekeréstől. Visszaültem, de szinte azonnal fájni kezdett kicsit megint, oké, álljunk csak ki újra. Aztán elmentek a többiek, Béla is visszaült a biciklijére, és akkor bejelentette, hogy a következő órában 23 perc sík tekeréssel kezdünk, addig nem fogunk felállni!Szó szerint nem is idézném a magam elé motyogott reakciómat, mert sok-sok 18+ -os karikát ki kellene tenni az írás elejére. Mondta ugyan Béla már korábban, hogy hosszú sík szakasz lesz a második órán, de hogy nem fogunk kiállni benne? És pont akkor, amikor alig bírok megmaradni már ülve?Nade, kemény legény vagyok, nem fáradtam még el annyira, a lábaim bírják, a pulzus is rendben, hát csapassuk! Ez a hirtelen jött lelkesedésem kb fél percig tart, amikor muszáj picit mozgolódnom az ülésen a fenekem miatt. Hohó, hiszen már csak 22 és fél perc vissza, mosolygok magam elé kényszeresen. Közben jön egy ismerős zene, ennek elkap a ritmusa, és sűrű helyezkedésekkel, de eltelik 5-6 perc, ülve. Ahogy viszont véget ér a zene, a bensőm, főleg a hátsóm, szinte ordibálni kezd, hogy állj fel, gyerünk, állj már fel!! Szinte már érzem, ahogy megfeszülnek a vádlijaim, és emelkedni kezdek. De épp ekkor szólal meg Béla, hogy gyerünk, bírni kell ülve.Hát köszi!Jól van, nyugi, nyugi! Végülis annyira nem is fáj, csak zsibbad, nem? – nyugtatgatom magam.De hogy rohadjon meg, mégis fáj! De neeem, nem fájhat ennyire. De igen, minek magyarázom! Na, akkor szemeket becsuk, és kezdjünk el álmodozni, gondolkozni, bármi, ami eltereli a figyelmünket. Persze mire gondolok először? A túrákra, futásokra. Hogy milyen lesz a Vulkán, hogy vajon milyen lesz jövőre a Kinizsi100-as, vajon hova jutok el jövő ilyenkorra? Szép gondolatok, szinte látom magam a célban!Aztán hirtelen köddé váilk minden, mert gyorsítani kell kicsit a ritmuson, és megint csak a fájdalmat érzem. Elmehetnek a versenyek is a fenébe, ha miattuk ilyeneket kell kiállnom! De, gondolom, legalább biztos eltelt jópár perc, ugye? Ránézek az órámra, épp, hogy eltelt 10 perc!Istenem, még a felénél sem járunk. Hirtelen, nem tudom miért, eszembe jut a Harcosok klubja c. film, ahol a fájdalmak elől úgy menekültek a szereplők, hogy maguk elé képzeltek egy gyógyító állatot. Nem tudom miért, nekem egy sün jut az eszembe. Aztán egyből beugrik az is, hogy milyen lehet véletlenül ráülni egy sünre, hogy fájhat az is, és máris újra a fenekemre tudok csak gondolni. Én barom!De ha már filmeknél tartunk, eszembe jut a Good Will Hunting is, és az a bizonyos jelenet, amikor a „Nem a Te hibád!” mondatot ismételgeti Robin Williams. Elkezdem én is ismételgetni..nem a te hibád, nem a te hibád..aztán rájövök, hogy mit is csinálok, és szinte elnevetem magam. Az órámra nézek, 15 perc telt el. Tényleg alig bírom már, állandóan törölgetem magam, oda-vissza csúszkálok az ülésen, ordítani lenne kedvem. Nem kínoz a fájdalom, csak elképesztő módon kényelmetlen. Előttem a többiek ránézésre nyugodtan tekernek. Ti is elmentek ám valahová! – gondolom.Gyerünk Zoli, gyerünk Zoli – most ez a mantra jön. Aztán, ki tudja miért, elkezdem magamat szólongatni. Gyerünk Zoli, Zolika, Zotyó, Zoltán, Zoltánka, Mr. Szij, Dr. Zoltán, Szultán, Császár, Istenkirány..lassan mindennek hívom magam, csak Istennek nem. Ránézek az órára, 20 perc!Igen-igen-igen, mindjárt vége. Szól Béla, és a zene is erősödik, hogy most tessék még gyorsabb ritmust felvenni. Oké, ha lúd, legyen kövér. Vicsorítok, gyorsítok..és szinte önkéntelenül felállok, annyira rossz lesz hirtelen a nyeregben. Előrenézek a tükörbe, látom magam vicsorítva, látom az izzadságtócsákat magam alatt, látom, ahogy szó szerint folyik a víz a kezeimen, látom az izzadságcseppeket csöpögni a hajamról a szemeim előtt. Már csak Béla hangját hallom:Még 2 perc..Még másfél perc..Még 1 perc..Még 30 másodperc..És most álljunk ki..És kiállok, állva tekerek..és olyan boldog vagyok, olyan felszabadult, és olyan erősnek érzem magam, hogy akár vissza is ülnék még 23 percre, mert ezért az érzésért megéri!De hülye azért nem vagyok! 🙂