Egy rövid ideig még maradok Lillafüreden mielőtt továbbhaladnék, hogy bemutassam Önöknek az Erzsébet sétány 33 sz. alatti Herman Ottó Múzeum – Emlékházat. Ez az emlékház Herman Ottó egykori nyaralója, amelyet Ő kedvesen Pele-laknak nevezett, *1898-1903 között épült, és 1951-ben került a múzeum kezelésébe, a terv szerint a személyéhez kapcsolódó kiállítás megtartására. Az első állandó kiállítás 1964-ben nyílt meg, majd a leromlott állapotú épületet 2007-re teljes körűen felújították. A „Dicsőség nincsen, csak kötelesség” című állandó kiállítás két szobában mutatja be Herman Ottó munkásságát, különös tekintettel a helyi kötődésére. Az első szobában a Pele-lak eredeti bútorai, a polihisztor kéziratai, személyes tárgyai láthatóak. A második teremben tudományos tevékenységét mutatják be, kéziratokkal, tárgyi emlékekkel, diorámával. A ház kertjében Herman Ottó síremléke áll, ugyanis az első világháború eseményei miatt Budapesten temették el, de utána végrendelete értelmében a Felső-hámori temetőben helyezték végső nyugalomra. A síremlékét Varga Miklós készítette*. A kis múzeumban egy másik kiállítás is megtekinthető, amely a Bükk hegység élővilágát mutatja be, ami szintén Herman Ottó kutatásaihoz kötődik. Erről az emlékházról felszínesen tettem már említést az Alsó-Felső hámori sétám alkalmával, mert 1950 előtt még ezekhez a községekhez kötötték helyileg a múzeumot, Lillafüreddel együtt.
Feltétlenül meg kell még említenem a Pávai Vajna féle meleg víz kutatásának a korábbi helyszínét is, mert fontos és máig is befejezetlen kutatásról van szó. *1927-ben a Palotaszálló építésével egy időben kezdődött meg a Szent István cseppkőbarlanggal szemközti, mai autóparkolóban az a meleg víz kutatófúrás, amelyet 4 évi kemény munkával, közel 800 m-es mélységig elvégeztek. A fúrást irányító és kijelölő Pávai Vajna Ferenc geológus számításai szerint 1300 m mélységben kell lennie annak a 70-80 fokos meleg víznek, amelyre a klimatikus üdülőhely megépítését tervezték. Munkatársa volt Mazalán Pál bányamérnök, aki viszont a kutatófúrást lemélyítette. Az akkori gazdasági válság (1929), valamint az anyagiak hiánya miatt sajnos a fúrást abba kellett hagyni, de a fúrás műtárgyai fennmaradtak és a további folytatás lehetséges lenne. A forrás kultúrtörténeti és idegenforgalmi lehetőség is lehetne, és a forrás helyének „Emlékhelyként” való megjelölése az idelátogatókat tájékoztatni tudná, szűkebb pátriánk egy másik fontos örökségéről is*.
Most pedig Lillafüred után a Vásárhelyi István sétányon (a Hámori tó mellett) folytatom az utam, és Újmassára érkezem. Úgy Újmassa, mint Ómassa is (mely község még jóval távolabb fekszik), közigazgatásilag Miskolchoz tartoznak. Itt található a Fazola Frigyes által épített őskohó. Az őskohóhoz hasonló ipari emlék Európában is csak három található mindösszesen. Mellette egy 18-ik századi rekonstruált vasverő, és a történetét bemutató Massa Múzeum áll. A Hámori tó nyugati csücske és Újmassa között a Garadna patak festői völgye őrizte meg hazánk egyetlen kohóipari műemlékét, a faszén tüzelésű nagyolvasztót, közismert nevén az őskohót. Fazola Henrik halála után fia Fazola Frigyes építette 1813-ban, és fél évszázadon keresztül itt állították elő a nyersvasat, amelyet további megmunkálásra a közeli Hámorba vittek. A kohó mellett található a Massa Múzeum, amely a Diósgyőr-hámori vasmű 100 éves történetének (1770-1870) főbb mozzanatait, eredeti dokumentumait, vmint az ott használt és készített korabeli szerszámokat és gyártmányokat mutatja be. A 18-ik századi rajzok alapján 1979-ben újraépített vasverőben a vízikerékkel meghajtott farkaskalapács és fújtató, vmint egy izzító kemence idézi fel a korabeli képlékeny alakítási eljárás helyszínéül szolgáló műhely hangulatát.
A magyar és az egyetemes vaskohászat történetét bemutató kiállítás Miskolc- Felső-Hámorban, az Országos Műszaki Múzeum Központi Kohászati Múzeumában tekinthető meg. (Erről a Hámor községekben tett kirándulásom alkalmával már beszámoltam). A helyben található mészkövet salakképző anyagként, az erdők fáját pedig faszéntüzelésű kohók fűtésére használta. Az apja Fazola Henrik által alapított ómassai kohó után ez volt a második Garadna-völgyi hámor. A kohó 1870-ben a Miskolc és Diósgyőr közé telepített vasgyár üzembe helyezése után 1872-ben állt le végleg. Az időközben enyészetté vált kohót az eredeti tervek alapján 1952-ben rekonstruálták. Így lett Magyarország első ipari műemléke. A múzeum épületével átellenben található ipartörténeti skanzenben a vaskohászatban a 19-20-ik században működtetett gépi berendezések, szerszámok, vmint a 2004-ben végleg bezárt lyukóbányai bányaüzemben használt utolsó berendezések 1-1 db-ja látható. Fazola Henrik 1771-ben építette az első vaskohót Ómassán, itt az olvasztó 1813-ig működött, ekkor áttelepítették Újmassára. A kohót lebontották, köveiből épült a település általános iskolája, melynek falán emléktábla jelzi a lebontott massa emlékét. Itt Újmassán található egy kis köztemető is.
Az Újmassai Massa Múzeum fölött északi irányban a Bükk rengetegében található a L.Á.E.V. kisvasút mahócai végállomása. *E szárnyvonal az érintetlen természet kedvelőinek ajánlható. A vonal mentén jóval kevesebb az idegenforgalmi látványosság, inkább a természet szolgál felejthetetlen emlékekkel. A kisvasút a papírgyári megállónál hagyja el a lillafüredi fővonalat. Ortástető után jobbra rövid kilátás nyílik a Varbó község melletti tóra, majd újból a hegyek között kanyarog tovább. Ezután Andó-kút megálló következik, amely a vonal legnépszerűbb kirándulóhelye. Itt kiépített forrás, kis tó, esőbeállók és szalonnasütő található. A végállomás Mahóca. Valaha a vonat Farkasgödör-Örvénykőig jutott el az egykori végállomásig. Sajnálatos módon a 80-as évek végéig közeledett utoljára eddig a vonat. Ekkora sok helyen eltűnt néhány méter sín a pályáról. De jelenünkben ez a szárnyvonal már egyáltalán nem működik további sínlopások miatt*.
A Massa Múzeum után véget ér a Vásárhelyi István sétány, és a továbbiakban már a természeti szépségben bővelkedő, kanyargós, erdei, hegyi országúton haladunk tovább.
Lillafüredtől néhány km-re a Garadna patak völgyében elérkezünk az országosan is méltán híres lillafüredi halkeltetőhöz, a pisztrángtelepre. Hasonló telep működik a Szalajka-völgyben is, de az a terület már nem a mi szűkebb pátriánk, Heves megyéhez tartozik, és bármilyen szép vidék az is, ebben a sorozatomban oda már nem fogok ellátogatni.
*A lillafüredi pisztráng telepet a Magyar Királyi Erdőgazdaság építette ki 1932-ben, a Bükk hegység szívében, a Hámori tótól 4 km-re. A Bükki Nemzeti Park területén található gazdaság, a Garadna-völgy merész hegyfalai közt kanyargó patakra, és a Margit forrás vizére települt. A gazdaság 1 hektáron 3.700- m2 vízfelülettel, 18 medencével üzemel. A tiszta vizű tavakban sebes pisztrángot, szivárványos pisztrángot, és pataki szajblingot szaporítanak. Az őshonos sebes pisztrángot már csak itt tenyésztik nagyobb tételben Magyarországon, és tartanak fenn génbanki jelleggel egy törzsállományt. A lillafüredi pisztrángtenyésztésnek, és horgászatnak nagy múltja van. A Szinva-patak völgyében mésztufa pincékben keltették a különböző tenyésztelepekről szállított ikrát, majd a kikelt ivadékot telepítették a patakokba és a Hámori tóba. Először Herman Ottó javasolta egy szakszerű telep megépítését a Szinva-völgyébe, ami végül nem valósult meg*.
Későbbiekben a Garadna völgyére esett a választás, ahol is Vásárhelyi Istvánnak köszönhetően épült ki a halkeltető. Ma már a termelés a vízhozamtól függően 30-36 t, és félmillió ikrát keltetnek évente.
Az országútról (balra), mielőtt elérkeznénk a halkeltető medencékhez, egy ízlésesen épített kis fahídon átkelve betérhetünk az Erdei Halsütődéhez, ahol igen nagy forgalmat bonyolítanak le. Okt. 1-től – ápr. 30-ig csak halárusítás van, de az év tavaszi-nyári időszakában a főszezonban, bárki megkóstolhatja a kis kerthelyiségében elfogyasztva, ezt a finom csemegét. A frissen sült , akár füstölt változatát is, amelyet saját (titkos) recept alapján készítenek el. Főszezonban mindig hosszú sorok várakoznak e remek étel megvásárlására. Ínycsiklandozó illatok terjengenek a levegőben a sülő hal izgató aromájával. Szégyellem bevallani, de én még soha nem kóstoltam meg ezt az ínyencséget, pedig életem folyamán igen sokszor jártunk ezen a tájékon. De ide nem tértünk be soha. Így hozta a sors.
Most pedig a L.Á.E.V. kisvasúton fogok kiutazni Garadnára. Ha elhagytuk Lillafüredet és áthaladunk a Miskolc-Eger országúton, utána csodálatos panorámában lesz részünk. A vonat magasan a Hámori tó fölött kanyarog, több helyen a sínekhez félelmetesen közeli meredek szakadékok mellett, áthalad a híres Görbe-hídon, majd lassan eléri a Hámori tó, ill. az azt tápláló Garadna patak szintjét. A völgy itt olyan szűk, hogy éppen csak elfér benne az ómassai országút, a patak, és a kisvasút. A kisvasútból kitekintve láthatjuk az újmassai őskohót (a vasolvasztót és a vashámort), vmint a Massa Múzeumot. Az őskohó után nem sokkal elénk tárul a pisztrángkeltető telep, és hamarosan megérkezünk fenséges erdei környezetben Garadnára, a kisvasút végállomására. Itt számos faház társaságában van egy büfé a „Mókus-odú”, az Erdészeti Múzeum, vmint a vágányok végében a hegyoldalban egy hűs vizű forrás vár minket. Bájos erdei pihenő, amit igazi gyermekparadicsomnak is lehet nevezni, különböző fajátékokkal. Itt megtalálhatjuk a békénket, a nyugalmunkat, a tiszta friss erdei levegőt, zenélő madárcsicsergéssel, s a buja zöldben hallhatjuk a lombok sejtelmes susogását. Édeni környezet.
A kisvasút végállomásánál a büfé mögött folyik a Garadna patak, amelyen egy kis hídon át kijutunk a hegyi országútra.
A Mókus odú büfé mellett közvetlenül, van egy fakerítéssel elkerített ingatlan faházakkal (itt üdülni is lehetett nyaranta, aki ezt megpályázta), régebben magán vagy bérelt? terület volt, azaz, az én munkahelyemé ahol dolgoztam a 90-es évek elejéig. Ennek a cégnek saját beruházásai, és saját kivitelező gárdája is volt. Kedves emlékeim közé tartoznak a rendszerváltás előtti időkben minden évben, a saját építőipari dolgozók részére megrendezett, Építők Napi igazi népi banzáj. Itt, ezen a helyszínen lettek megtartva, főnökök, beosztottak, építőipari munkások és mindannyiunknak a családjaival együttesen. Nagy kondérokban főtt a gulyás, közel volt a büfé, tehát az innivalókat ott lehetett beszerezni, vagyis valóban jól sikerült bulik voltak ezek is. A nyári melegben a Garadna patak volt a hűtőláda az italok részére. Természetesen voltak olyanok is akik idővel „elhajlottak”, de probléma azért nem adódott (hisz a főnökség is ott volt, ezért úgy-ahogy kontrollálták magukat), inkább jókat mulattunk ezeken az illetőkön.
De sajnos ezen a helyen is 2010 késő tavaszán, kora nyarán az akkori nagy árvíz elmosta a patakon átívelő kis hidat és óriási pusztítást végzett a kertben is. Hogy a jelenünkben üzemel e még egyáltalán ez a kedves büfé és rendbe hozták e az árvíz sújtotta környékét, nem tudom, mert elég régen nem jártam már ezen a vidéken? Remélem, hogy igen, mert nagy kár lenne értük.
Most itt elbúcsúzom Önöktől és következő kirándulásom Ómassa, Bükkszentlélek, és Bánkút települések lesznek. Őszintén reménykedem benne, hogy akkor is a kísérőim lesznek. Előző sétáim helyszíneinek leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán, a blognevemen.
Folytatása következik.
Források, részben: *elmenyekvolgye.hu
*Diósgyőrért Alapítvány honlapja
*turautak.eoldal.hu
ok.ildi.blog