A Miskolci Rádió nem élhette meg hatvanadik születésnapját, péntek délután végleg elhallgat. A rádió évtizedeken át szolgálta Borsod, Heves és Nógrád lakóit. A szignálra, a miskolci avasi templom harangjátékára reggelente sokan keltek, kávézás, reggeli vagy autóvezetés közben hallgatták a híreket, amelyek róluk, a környezetükről szóltak.
Most már nótaszóra ébrednek, mert állítólag ezt akarták, legalábbis rájuk hivatkoznak, akik így döntöttek.
Volt olyan kollégám, aki az utóbbi időben már rákelőképzőnek nevezte a Miskolci Rádiót. A vidéki stúdiók, a Kossuth hallgatottsági mutatóinak ellenfeleiként sohasem voltak édes gyermekei a Magyar Rádió mindenkori vezetésének, de az elmúlt másfél esztendő gyilkos bizonytalansága a legtöbbünk egészségén is nyomot hagyott. Ennek az állapotnak vége, hiszen a közmédia rendszerváltás utáni történetének talán legbarbárabb döntéssorozata nyomán – a regionális tévék tavalyi felszámolása után – lakat került a vidéki rádióstúdiókra is.
A magyar embereknek nincs regionális öntudatuk – indokolta a döntést Böröcz István, az MTVA vezérigazgatója.
Márpedig van.
Sőt a legtöbb vidéki ember többszintű régiós öntudatot hordoz a szívében. Én például észak-magyarországi, Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, azon belül is zempléni, zempléniként pedig tokaj-hegyaljai vagyok, de bodrogközinek vallom magam, mert ott születtem. És bár 1990 óta szinte minden kormány sokat tett érte, hogy minél élhetetlenebbé váljon ez a vidék, én mégis büszke vagyok az összes kisebb-nagyobb térségre, régióra, amelyhez közöm van. Főleg azokra az emberekre, akik minden nehézség ellenére kitartottak, itt maradtak. Vagyis másuk sincs már, csak öntudatuk.
Most tőlük veszi el a szót az MTVA.
Értjük, hogyne értenénk. Paraszt, te csak túrd a földet bő gatyában, matyó hímzésű mellénykében, aztán a fáradságos munka után eredj haza, idd meg a pohár borodat vagy a saját főzésű házi pálinkádat, kapcsold be a Dankó Rádiót, és énekeld el a mátkádnak a tulipános ládán üldögélve, hogy „Kicsiny falum, ott születtem én…”. Csak közélettel ne foglalkozz! Ez lenne a vidéki idill – így 2012 végén.
Pedig a vidék ma másról szól. Van település, ahol zsír sem kerül már a kenyérre, máshol sok családi házban nincs áram. Szomorú lesz a karácsony. Iskolákban hallom: nem növekszik, hanem sokszorozódik a nehéz sorsú, támogatásra szoruló gyermekek száma. Ebben a helyzetben nótázzanak? Valóban ez hiányzik a vidék Magyarországának?
Mert mifelénk olyan nóta járja most, hogy ma együnk, vagy fűtsünk galambom, tubicám? Istenem, hogyan éljek meg 47 ezer forintból? Mely országba sodor a sors, gyermekem?
Egy valódi közszolgálati médiumnak illene ezekből a kottákból játszania. De mindannyian tudjuk azt is, hogy a prímás ezúttal más zenét rendelt a népi zenekartól. nol.hu