Azok a régi, szegényes és mégis nagyon boldog Karácsonyok. Tisztelet, meghittség, békesség és szeretet a Karácsonynak! Egy nagyon régi Karácsony emlékére. Amely időszakról írni szeretnék, az az idő még az én gyermekkori emlékeim az 50-es évek legelejéről. Akik éltek már ekkor, azok vissza tudnak emlékezni erre az igen szegény és kemény világra, (a Rákosi éra, sztálini irányítással és felügyelettel), akik pedig még nem, azoknak is szeretnék mesélni erről. Tudni kell ehhez azt is, hogy abban a világban mint Karácsony, ez az ünnep nem létezett, tiltva is volt, csak Fenyő, majd később a Szeretet Ünnepének lett meghatározva. De azért az emberek akkor is megtartották a családjaik körében ezt a legszebb ünnepet. December 24-e eleve munkanap volt, és csak Karácsony (ill. akkor Fenyőünnep) első napja volt munkaszüneti nap, a második napján már újból kellett menni dolgozni.
Gyermekkorom (és természetesen a jelenkorom is) legszebb, legmeghittebb ünnepei közé tartozott, mint mindenki másnak is, s párás szemekkel emlékezem most erre vissza. S nem azért mert a múlt megszépít mindent, hanem azért, mert valóban sokkal inkább arról szólt, amiről szólnia kellene, s ami ennek a napnak a lényege a kisded Jézusról, akinek ezen a napon tartjuk a születésének napját, és az őszinte, tiszta szeretetről, békességről, összetartozásról, a nyugodtabb életről, amiből hiányzott még a mai napok rohanó élettempója, és az utóbbiak mindenkinek!, hittel, vagy hit nélkül. Mert a Karácsony mindenkié.
Nálunk a Karácsony mindég nagyon boldogan, eléggé szegényesen ugyan, de mégis örömmel telítetten zajlott le drága szüleimnek köszönhetően. Különösen előttem van egy régi Karácsony este emléke, amikor a kisöcsém még meg sem született, és én ötéves voltam. Édesapám kora délután bevonult a szobába, azzal a kijelentéssel, hogy fáradt és le akar pihenni. Mi ketten az Anyuval ez idő alatt a konyhában „tevékenykedtünk”. Ő főzött valami ünnepi vacsorát, talán halat sütött, s közben süteményt is készített. Minden Karácsony estére friss kalácsot sütött, amelyet másnap ünnepi reggelire ettünk, és ittunk kakaóval együtt. Ez ritka étek volt, csak ezeken a napokon volt jellemző. Ezenkívül sütött „darálós” süteményt ( natúr linzert) a felét barnásan, kakaósan. Ez volt akkoriban a többség számára a maximum luxus. Emlékszem a sülő kalács finom illatára, s előttem van az Anyu, ahogy a húsdarálón át különböző formákat elé téve nyomta ki belőle a tésztát, s közben beszélgettünk. Én mint gyermek nagy izgalommal vártam a Jézuska eljövetelét.
Egyszer csak megszólalt a szoba felől egy finom kis csengettyűhang, az apám kinyitotta az ajtót és behívott minket, „gyertek be gyorsan, mert az angyalok meghozták a karácsonyfát, a „jóknak” az ajándékokat, mert megszületett a kis Jézus”. Mennyezetig érő, szépen feldíszített, kivilágított, gyönyörű karácsonyfa fogadott, alatta az ajándékokkal. A szobát beterítette a fenyő illata, én ámuló, csodálkozó szemekkel , meghatottan álltam mindezek előtt. Majd apám csillagszórót gyújtott és együtt elénekeltük a „Mennyből az angyal”-t, utána imádkoztunk, átöleltük, megpusziltuk egymást, s csak ezután lehetett az ajándékokat kibontani. Szerény ajándékok voltak ezek, inkább praktikus, amúgy is szükségszerű jelleggel, de azért akadtak közte egy gyermek számára örömöt okozó ajándékok is. Hócipő, pulóver, képeskönyvek, fából készült építőkockák, egy baba, színes ólomkatonák sokasága (drága apám által, biztosan az L.K.M.- ben öntették az ünnepre, ami inkább egy fiúgyermeknek való lett volna, de én mégis nagyon örültem neki), és egy sárga színű fémlemezből készült kicsi autó is, aminek legfőképpen örültem, s ami semmi mást nem tudott, csak meglökve gurítani lehetett. Emlékeim szerint ekkoriban még nem léteztek a lendkerekes játékautók sem.
Ami viszont egy kicsit elvette a kedvem ezen a Karácsonyon az az volt, hogy megkaptam a következő év szeptemberére esedékes iskolatáskát, ceruzákat, és írótollat is. Akkor gyermekként döbbentem rá igazán, hogy az iskola kezdéssel vége lesz a boldog gyermekkornak, mert onnantól kezdve beindul a gépezet az életünk végéig tartó kötelességvállalással. Aztán a későbbiekben mégis szerettem iskolába járni. Másnap délelőtt pedig mindannyian szépen ünneplőben felöltözve elmentünk a Mindszenti templomban, amely zsúfolásig telve volt emberekkel, még abban a világban is, bármennyire is tiltva volt. Ezt a rizikót az akkori hatalommal szemben, az emberek nagy tömege mégis felvállalta. És ez adta meg az ünnep csúcspontját, igazi hangulatát. Majd ebéd után először az apai, s utána az anyai nagymamáméknál, délután és este összegyűlt az ottani nagycsalád, ők is felkészülve vártak mindannyiunkat, volt szeretet és harmónia, s így végződött az év legszebb ünnepe.
Ismétlem, nagyon kemény világ volt ez, és mégis kimondhatom bátran, sokkal boldogabbak voltunk!! (Természetesen nem az akkori politikai terrorra gondolok ez esetben).
Mert volt még szeretet, egymásra figyelés, összetartozás, segíteni akarás, és ez az év mindennapjára jellemző volt. Nem úgy, mint sajnos már manapság az egész világra kivetíthetően.
Mert miről is szólnak már a mai karácsonyi ünnepek? Ma már a fogyasztói társadalom világában, ahol már november eleje óta folyamatosan bombáznak minket a mindenhol megtalálható reklámokon keresztül, s csábítanak arra, hogy miket vásároljunk, mert nekik ez a fontos: a profit. Szinte beleerőszakolnak a sokszor felelőtlen kiadásokba. S végül, ami sokkal fontosabb lenne: a nagy rohanásban, a szükségszerű pénz hajszolásában, a feszített munkatempóban nincs időnk és energiánk már szeretni, odafigyelni egymásra, s ezen a három napon akarunk mindent egyszerre bepótolni. S ez nem az egyének hibája, hanem a mai lélektelen világé! Ahol csak a PÉNZ és a HATALOM a legfontosabb. Drága, sokszor értelmetlen, és anyagi lehetőségeinket is felülmúló ajándékokkal akarjuk elkápráztatni egymást, (már aki ezt egyáltalán megteheti). De, sajnos a mostani világban már nagyon sok a szegényember, akiknek óriási gondot okoz ez az ünnep, (mert ők is emlékezetessé szeretnék tenni), de a mindennapi betevőjükre sem jut elég pénz. Természetesen meg kell ajándékoznunk a szeretteinket, mert örömöt okozni, és adni, az egyik legszebb emberi tulajdonság, és ez régen is így volt. De ennél mégis sokkal több kéne, mert az ünnepek után újból nem találjuk meg egymást a következő Karácsonyig. Újból nincs időnk, energiánk egymásra odafigyelni, megkérdezni, hogy „jól vagy?, nyomaszt valami? -hát meséld el, meghallgatlak!, segíthetek valamiben?, vagy egyszerűen csak azt, hogy hidd el nagyon szeretlek”. Mennyire másképp működne ez a világ. Amikor a gyermekeink is úgy nőnek fel, hogy nem is tudjuk megismerni őket, mert kicsi koruk óta kénytelenek vagyunk őket másokra rábízni, „neveltetni”, (bölcsőde, óvoda, iskolai napközik, bébiszitterek, nagyszülők, vagy rosszabb esetben az utca).
Mert akinek van munkája, az újból visszakerül a „húsdarálóba” és már nem is jut ideje és ereje a családjára. Sokaknak, akiknek viszont még munkájuk sincs, ők aztán az igazi vesztesek. Mert nem a drága, divatos ajándékok lennének az igazán fontosak, mert azokat hamar megunjuk, s kívánjuk utána az újabbat és érdekesebbet, és sajnos csak pillanatnyilag tesznek boldoggá. Mert utána megint magunkra maradunk. Hanem sokkal fontosabb lenne, ami a legnagyobb hiánycikk ebben a mostani világban, s azt úgy hívják, hogy SZERETET! S még a másik nagyon fontos dolog lenne, az egymásra való odafigyelés. Erre volna mindannyiunknak a leges-legnagyobb szüksége. Ezek lennének a legértékesebb ajándékok! S mindezeket nyújtani nemcsak 3 napig, hanem az évnek mind a 365 napján. Mert maga az ember, alapvetően jó! Hisz láthatjuk most is a jóemberek adakozási készségét, hogy a legszegényebbeknek is Karácsonyra szebb pillanatokat szerezzenek. De kik ők? A szintén nem nagy anyagi háttérrel rendelkezők, a szintén majdnem szegények. Mert ők tudják jobban átélni a másik, a még szegényebb emberek problémáit. Mert nekik még van lelkük. Mert akik igazán segíthetnének, mert van rá lehetőségük, azok nem szeretnek segíteni, mert önzővé és kapzsivá váltak. Mert a sok pénz, maga a pénz, a lélek halála! Sajnos a körülmények okozzák, hogy egyesek mégis rosszá, cinikussá, közönyössé és lelketlenné válnak. Ezt a mostani világ másképp gondolkodása és más értékrendek felállításai idézik elő. És ezért vagyunk ma már szinte majdnem mindannyian boldogtalanok. Természetesen mint mindig, most is, tisztelet a kivételeknek!! Egyszer hallottam valahol, hogy a „ma embere hamarabb eljut a Holdra, mint a rokonsága vagy a szomszédja ajtajáig”. S ez, sajnos így igaz! Nagyon őszintén írom, ma már nem szeretnék fiatal lenni!!
Végezetül pedig kívánok minden tisztelt Olvasómnak és Családtagjaiknak is, sok-sok szeretetben, meghittségben és békességben eltöltött BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET.
ok.ildi.blog