…a félelemtől válik az ember irányíthatóvá. (Jo Nesbo)
Csend van az iskolákban – mondja az illetékes. Miért mit vártak? Fűtenek. A gyerekek felelnek, jegyeket kapnak. A pedagógusok megtartják óráikat. A diákok feldíszítik a fenyőfákat az aulában. Versekkel, karácsonyi dalokkal készülnek az ünnepre. Angyali béke lengi körbe az oktatási intézményeket.
Valóban így lenne? Vagy inkább a ma csendje nagyon is látszólagos?
Miközben telnek-múlnak az intézmények hétköznapjai, tanárok ezrei kérdezik súgva egymást, barátaikat: Mi lesz? Tudsz valamit? „Az ismert dolgoktól … kevésbé rettegünk, mint azoktól, melyeket csupán sejtünk, és félig-meddig tudunk” . Arthur Conan Doyle idézete pontosan írja le a magyar iskolák tanári szobáinak hangulatát. De senki nem tud semmit! Utasítások, levelek jönnek a minisztériumból, a Klebelsberg Kuno nevű fantom-intézettől, az önkormányzattól. Látszólag totális a fejetlenség, összevissza beszél mindenki. Miniszter, államtitkár, frissen kinevezett tankerületi igazgatók garmada nyilatkozik arról, hogy épp most tájékozódik. Ám arra a nagyon is triviális kérdésre, hogy mi történik január elseje után, ha elromlik egy csap, vagy netalán meg kellene javítani egy számítógépet, nincs konkrét válasz. (Most nem térnék ki arra a nem jelentéktelen „apróságra”, hogy jövőben a csap és a számológépasztal az önkormányzaté, míg a gép maga az állam tulajdona(!) lesz. Ezernyi időzített bomba. A közös lónak pedig …., mintha lenne erről egy közmondásunk?)
De nem ez a lényeg! Nem szabad nem észrevennünk, hogy ami történik „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Az átszervezés vezérelve megegyezik a magukat megváltónak gondoló diktátorok örökkön visszatérő álmával: egyformaság! Egyforma tankönyv, egyforma tanrend, egyforma köpeny és … egyforma gondolkodás. Aki kilóg a rendszerből, annak kívül tágasabb. Akár már holnap törvényt lehet hozni arra, hogy miről lehet beszélgetni a tanáriban, mit mondhat az igazgató egy ünnepségen. Az ez ellen vétőket természetesen állampolgári kötelesség lesz feljelenteni. De ki lehet terjeszteni mindezt a diákokra is. Nem is olyan távoli a példa, amikor a gyerekekkel elmeséltették az iskolában, hogy a renitens szülők nem törik-e fejüket egy kis rendszerellenességen. Az ember szinte már látja a gigantikus tornaünnepségeket, amire hónapokig készülnek majd versengve az iskolák, hogy aztán az egymást támasztó gyerekek gúlájának tetején ott feszüljön egy arckép.
Nem véletlen tehát a jelenlegi látszólagos fejetlenség! Azért lesz más főnöke az igazgatónak, mint a tanároknak, azért lesz más gazdája a falra szerelt táblának, mint az iskola falának, mert a cél éppenséggel a zűrzavar. Ebben a zavarosban nyugodtan lehet halászni. Pontosabban vadászni. Kire? Mindenkire! Arra is „ki néma volt netán s csak lelkesedni rest”! Nem tesznek mást, mint amit lassan három éve gyakorolnak a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a tömegkommunikációban. Kihasználják, hogy a munkájukért szerény jövedelmükért rettegő emberek egyenként félnek, rettenetesen félnek az utcára kerüléstől.
Lehet-e tenni ellenük valamit? – kérdezik sokan
Ott a példa a valódi csend világában, a tengerekben. Ahogyan a kisebb halak védekeznek a ragadozók ellen. Halrajokba tömörülnek. Így együtt nagyobb élőlénynek vélik őket és sikeresen tudnak védekezni a támadás ellen. Tanulni kell a természettől! A diákok már tudják! Csak így lehet elijeszteni végleg a kétharmad cápáit!