Két éve volt egy emlékezetes kirándulásom Szerencsre, amit még nem írtam meg a blogra. Karácsonykor talán több idő van a hosszabb cikkek olvasására. Mivel a téma illik a szezonhoz, közreadom most.
A csokiról fogok mesélni, Szerencs szerencsés fordulatot vett történetéről. Az ottani csokigyár egykori dolgozóiról, akik úgy döntöttek, nem nézik tétlenül a hat legendás hazai csokoládégyár bezárását. A sajátjukat átmenekítették a jelenbe, és zömmel manufakturális alapokon, továbbra is gyártják a régmúlt kedvenc ízeit a hálás utókornak.
A látogatás ötletét egy könyvből merítettem. Csodavilágot tárt föl előttem Rácz Zsuzsa a Terézanyu folytatásában. Könyvében Szerencsről és annak egy jelentéktelenségében is lenyűgöző édességboltjáról tett említést. A leírás szerint a békebeli üzlet bódító csoki illatban úszik, és a Szerencsi Csokoládégyár egykori slágerédességeit árulja, a drazséáru például barna papírzacskóban vehető kézhez.
Romantika a köbön – gondoltam mikor autóba ültem, hogy ellenőrizzem az információ valódiságát. Az M3-ason Miskolc felé vettem az irányt, hogy még azon is túl elérjem a hazai csokoládégyártás néhai fellegvárát, Szerencset. A kisbolt létezik, de abban nem az 1991-ben előállított és lejárt szavatosságú utolsó tételeket értékesítik, még a gyár megszűnése előtti időkből.
Az áru friss, a Szerencsi Csokigyár bezárásába ugyanis nem volt hajlandó belenyugodni pár, ott dolgozó szakember, akik, hogy tovább vigyék a legendát, megalapították a Szerencsi Bonbon Kft-t még 1996-ban.
Dolgoztak és dolgoznak az üzemet 1991-ben megvásárló, Magyarországon kakaó-és italpor gyártást végző Nestlének, amely segített abban, hogy elindulhasson a Szerencsi Bonbon Kft. A multinacionális cég bedolgozási lehetőséget kínált a vállalkozó szellemű kollégáknak, így tudott a frissen megalakult kft. a tortadara és konyakosmeggy beszállításával úrrá lenni a kezdeti nehézségeken. A képen a tortadara készítését látjátok.
Eleinte az említett üzlet hátsó részében folyt a termelés. Itt ma is kézzel készülnek a bonbonok, drazsék, miként kézi mártású a konyakosmeggy, és az aszúszem is, amelyek kelendősége miatt az üzem időközben kicsinek bizonyult.
Így az eleinte maroknyi, ma már 105 fősre duzzadt csapat az egykori gyártelep területén, a régi csarnokokban is termeli azokat a finomságokat, amelyekből egy darabka gyermekkorunkban magát a mennyországot jelentette.
A néhai desszertek közül a vezetés többek között a korábban Melódia néven futó, ma Retróra keresztelt csokinak, az ABC-s a VÁR csoki sorozatnak, és a Dianás cukorkának szavazott bizalmat.
Emellett visszaemelték a köztudatba a békebeli szaloncukrot, amely csomagolásában is régimódi: a fehér selyempapírt alumínium papír öleli körbe. Ez a gép dolgozza össze a szaloncukor papírját, a borzosított végű fehér selyempapírt az alumíniummal.Ugyanez a gép csomagolja a szalocukrokat, a folyamatról videót is készítettem.
A szaloncukor mellett sokak örömére gyártanak drazsékat, a klasszikus mazsolába és mogyoróba mártotton túl chiliset, borsosat, gyömbéreset és fahéjasat egyaránt. Ez a drazsézó üst, a drazsé benne napokon át hízik, mármint a csokitól, de erről egy kicsit később.
A műemlék jellegű gyártelep szomorú képet fest a derengő őszi napsütésben. Amikor az utcafrontról szembesülök a ma már műemlék számba menő cukorgyár épületével, az bizony Willy Wonka bezárt csokigyárát idézi.
Kiderül, jó helyen járok, itt van a Szerencsi Csokigyár is, amely a Magyar Cukoripari Rt. leányvállalataként alakult 1923-ban. Adta magát, hogy a cukorgyár mellé csokiüzem épüljön. Rokonszakmák elvégre, így a gyártáshoz szükséges alapanyagot annak idején a 30 évvel idősebb ma már üzemen kívül lévő cukorgyár biztosította.
Jól jött a gyáralapítás a helyieknek, hiszen Szerencs és környéke a húszas évek elején iparszegény terület volt. A férfiak ezután a cukorgyárban, a nők a csokigyárban helyezkedtek el.
A csokigyárban kezdetben csak csokoládét és kakaót gyártottak, s csak1927-ben jelent meg a boltokban a vállalat legismertebb terméke a Boci, 1928-ban pedig a nagyfejű macskát ábrázoló kakaó, ami a gyár emblematikus négylábúja lett.
Az 1930-as években már cukorkát, tejkaramellát, bonbonokat és desszerteket, drazsékat is készítettek itt, ezután hamar népszerűvé vált a konyakos meggy, illetve a macskanyelv. A tejet saját tehenészetéből szerezte be a gyár, a díszdobozok is a házi üzemben készültek.
A gyár az előző rendszerben gyakorlatilag mindent helyben menedzselt. Színjátszó csoportja és sportegyesülete mellett bölcsődével, óvodával és női fodrászattal kényeztette dolgozóit. De ez a múlt, úgyhogy térjünk vissza napjainkba.
A karácsonyi szezon közepén toppanok be, pedig a naptár szerint még csak október vége van. Idegenvezetőm, maga az igazgató, Takács István, aki előzékenyen nyújtja át a munkavédelmi ruhát. A sárga köpeny és a sapka kötelező a gyárlátogatáshoz és a munkához is.
A szerelés roppant előnytelen, munkahelyi szerelmek kibontakozásához egyáltalán nem a legmegfelelőbb viselet. Némán tűröm a sorsomat. Sokat javít a vert helyzeten, hogy az igazgató, azt mondja bármit kóstolhatok menet közben. Ez maga a paradicsom, és annál is több. Ilyen lehet a mennyország – fut át az agyamon.
Elégedettségemet Takács István örömmel nyugtázza. „Akik itt dolgoznak, már nem szeretik a csokit, a zsíros kenyeret inkább” – mondja kérdezés nélkül is az üzemlátogatás kezdetekor a főnökúr, aki először a drazsírozó üstökhöz vezet.
Ezekben készülnek a drazsék, amelyek van, hogy két napig híznak az üstben, hogy elérjék a kellő méretet. Ezek épp működésben vannak, a csokihoz szépen adagolják a porcukort, amiről kiderül, egyfajta habarcsként szolgál, a porcukron keresztül ragad a drazséra a soron következő csokiréteg.
Így készülnek a tömör belsejű drazségyöngyök, de a mazsolás, mogyorós, kukoricapelyhes drazsék is. Kicsivel arrébb kiderül, Szerencsen készül a Túró Rudihoz a túrót bevonó csokimassza. Gyártása por alakban kezdődik, majd folyóssá válik, ami kifér a csövön, megy a tankautóba, az pedig a mátészalkai Túró Rudi üzembe szállítja a finomságot.
Látványosabb a csokimikulások előállítása. A kiöntő formába bekerül a folyékony csoki, a formákat egy bolygatóműbe teszik, majd megreptetik. A télapók egy vidámparki körhinta szerű egységbe kerülnek és néhányszor megpördülnek a fejük körül, míg a hűtésüket követően a kiscsizmákba kerülnek.
Erre azért van szükség, mert a figura kérgének egyenletesnek kell lenni, a bolygató pedig egyenletesre rázza a folyékony csokit. Takács úr külön felhívja a figyelmet, hogy igen büszke télapóik fizimiskájára, a grafikus klasszikus, jóságos arccal ruházta fel őket.
Apropo felruházás. A mikulások csomagolása kézileg történik, egy 8 órás műszakban 4800 csokimikulás születik, de nem bevonómasszából, hanem valódi csokiból.
Látogatásom következő állomásán nem a csomagolás készül kézzel, hanem maga a konyakos meggy. A hölgy, aki beszámol az eljárásról, napi 3200 darabot készít belőle. A meggyet a gyár konzerválja alkoholban, azt folyékony cukorba mártja, utána csokiba, a bonbonnak pedig talpat képez.
Ez fontos. Ha elmaradna, a meggy a saját súlyánál fogva kiszakítaná a csokihüvelyt. Miután elkészül a bonbon, 2-3 nap alatt a cukor felolvad a meggyet körülölelő csokibörtönben, majd az alkohollal érintkezve jön létre az az aroma, amely kellemessé teszi az édességet.
Minden folyamatot persze nem tudok szemrevételezni. A cég 14 évvel az indulás után 120 terméket gyárt, köztük diabetikus dolgokat is. Ma 3 telepen 105 fő dolgozik, ők1500 tonna körüli csokit termelnek évente.
Szerencsen a gyár fénykorában 6800 munkahely volt, ebből 3000-et adott a csokigyár. Ma 1800 munkahely van az egész városban, ami a fiatalok tömeges elvándorlását eredményezte. Ezt nevezi Takács István Szerencs Trianonjának.
Hogy az elvándorlást megállítsa, fejébe vette, megmenti a technológiát, és a Szerencsi nevet ismét naggyá teszi. A példa értékű missziót három fő kezdte azzal, hogy ócskavas telepekről, illetve a gyárból vissza, illetve megvásárolta a gépeket.
Nem hiába. A múltra, a múltbéli kedvencekre az ország megmutatta: igényt tart. A lelkesedésből a gyártó oldalon ma sincs hiány, de a vevői oldalon sincs.
Szeretünk emlékezni, a gyerekkorra, a gyerekkor ízeire. A túlélés sajnos azonban csak pár csokifajtának biztosított. A legtöbbjük pedig ma már csak az emlékezetünkben él tovább.
Ezek felidézésére ad lehetőséget az a kiállítás, amley a Szerencsi Várban látható és a gyár történetét dolgozza fel. Az alábbi képeket a kiállításon fotóztam. Neked melyik volt a kedvenced?