Elmentek Pestig. 200 kilométert , gyalog. Volt, amikor mínusz 10 fok alatt volt a hőmérő higanyszála, de mentek. Volt, amikor a havat szemükbe hordta a szél, de mentek. A kevésbé gyakorlottaknak fájt a lába, volt akinek véresre törte a bakancs az ujját, de mentek. Mert valakinek el kellett kezdenie!

Tudták mi övezi majd útjukat. Sokan kiintegettek a kocsikból, néhányan beszóltak nekik. Találkoztak cinizmussal. (A szó a görög küon, azaz kutya szóból ered.) Az őket gúnyosan fogadó, enyhén illuminált államtitkár tényleg lement kutyába.

Igazából a média sem tudott velük mit kezdeni. Mert lehet beszélni politikai performanszról, vagy miről, de ezek tényleg gyalogoltak. És KETTŐSZÁZ kilométert. De miért is? Hogy felhívják végre mindenki figyelmét, hogy az „országnak harmada éhen gebed”! Hogy a végeken nincs mit enni! Annak sincs, aki dolgozni akar, mert munka sincs. Mezőkövesden már másnap bebizonyosodott, amikor az emberek „a kormány segít” ígéretet komolyan véve, munkára jelentkeztek.

– Megérte? – kérdezi a cinikus. – Megrettent a hatalom? Még nem! – mondom én – de, hogy el kellett gondolkoznia, abban biztos vagyok. Ma már ország-világ tudja, hogy Magyarországon emberek éheznek! A történelem arra tanít, hogy az éhes ember, ha egyszer elindul, akkor nem áll meg! Akkor nem több tucatnyian lesznek, hanem sokan, nagyon sokan! Ezért érte meg a fáradtságot! De hosszú még az út! Köszönet azoknak, akik megtették az első kétszáz kilométert!